Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-11 / 207. szám
r Évről évre gonoszabbul bánt az apa az anyával; mindig többet és többet vette, mi erejét fogyasztá, s szenvedéseit megtízszerezé. S mert Arnénak, ha éppen otthon volt, mindezek dacára víg dalokkal kellett indítgatnia, és sokszor oly dalokat énekelnie, melyeknek értelme gyűlöletes volt előtte, e miatt apját is meggyűlölte. E gyűlöletet, valamint anyja iránti igaz szeretetet szíve mélyére rette. Ha Krisztiánnal találkozott, azonnal a nagy utazásokról s könyvekről folyt a beszéd, de még ez előtt is elhallgatá az otthoni dolgokat. Néha azonban, ha a nagyjelentőségű beszélgetések után haza felé ballagott, s arra gondolt, mit talál újra otthon, elkezdett sírni, s szive mélyéből fohászkodott a magasságbelihez, ki a csillagok fölött trónol, hogy gondoskodjék róla s engedje őt a világba, hadd utazhassak. Új évre Krisztiánt és Arnét megbérmálták. Amannak terve már-már sikerült, az atyjának el kellett őt bocsátania, hogy a tengerre mehessen. Arnénak ajándékozta könyveit, megígérte, hogy szorgalmasan fogja őt mindenről tudósítani, s szívélyesen elbúcsúzva végre elment. Arne egyedül maradt. Ez időben ismét kedve kerekedett a dalköltésre. Nem a régi dalokat foltozgatta többé, hanem újakat csinált, s beletette azt, mi neki legjobban fájt. De érzéke bágyadni kezdett, s a gond megszaggatá a költést. Egész éveket töltött álmatlanul s mindig világosabb lett előtte, hogy utaznia kell, utazni arra, hol Krisztián van, mert itt tovább ki nem állja. Erről azonban senkinek egy szót sem szólt. Anyjára gondolt, várjon mi lesz belőle. Már alig mert a jó asszony szeme közé nézni, és ez húzta halasztó elutazását. Egy este ismét nagyon sokáig volt ébren s olvasgatott. Ha nehéznek érzé szivét, elővette a könyveket s olvasott, észre sem vévén, hogy ezek még inkább izgatják érzését, s még több mérget öntenek szivére. Az apa menyegzőre volt hiva, de estére haza ígérkezett; az anya fáradtan s félve várta érkezését, mig végre lefeküdt. — Arne fölriadt egy nagy bukásra a pitvarban, s a nagy csapásra, mely az ajtón következett, Nils mester jött haza. „Te vagy okos gyermekem, jöjj és segíts apádnak, hogy fölkelhessen.“ Arne fölsegíté s aztán leülteté a padra. Majd a hegedű tokot vette kezébe, a szobába vivé, s bezárta. „Nézz rám okos gyermek, úgye rosszul nézek ki; nem vagyok már többé a csinos Nils mester. Azt mondom neked sohse igyál pálinkát; a pálinka, a . . . pál. . .inka .. az ör. . .dög, mely minket, az egész vi... világot. . . Oh ! jé !jé! . • Hova jutottam ?“ dadogá az ittas apa. Aztán megállott, majd ismét felsóhajtott: „Atyám, megváltam, nagy a kegyed, ments meg, ha még menthető vagyok. Elnyelt a förtelem, hova vakul tévedek, óh szabadítsd meg rosz gyermekedet, kit mégis véreden váltál meg ! Atyám ! nem vagyok méltó, hogy hajlékomba jöjj, csak egy szóval mondd.. .“ Térdre borúlt, szemeit tenyereibe rejté s fuldokló zokogásban tört ki. Sokáig feküdt a földön, mig végre a szentirásból úgy, mint húsz év előtt tanulható, e szavakat rebegé: „Ő azonban igy szólott: Én csak Izrael eltévedt juhaihoz küldettem. De ő leborúlt előtte s igy kiáltozott: Segíts uram, segíts! Mire ez azt felelte, hogy nem szép dolog a kenyeret a gyermekek elöl az ebeknek dobni. — Igen, uram, feleség, de mégis az ebek is az asztalhulladékokból esznek és élnek, melyeket urok dob onnan nekik.“ Nils mester még szivrehatóbban zokogott. Margit már rég fölébredt, de nem mert föltekinteni; miután azonban látta, hogy ez úgy sir, mint valami váltott, felült ágyában, s rátekintett. De alig pillantotta őt meg, Nils mester azonnal fölkiáltott: „Te is bámulsz, te csúnya boszorka ? Akarod látni mivé tevés ? Így, így nézek ki, ilyen vagyok, most épp ilyen vagyok. Lásd.“ Nils fölkelt s a szegény asszony elrejté magát takarója alatt. „Hiában bújsz el, én mégis megtalállak,“ szólt és jobb öklét fölemelte. „Te boszorka, megfojtalak!“ — mondá, s lehúzván a remegő nő fejéről a takarót, fojtogatni kezdé. „Apám!“ — kiáltá Arne. „Ejh! milyen ráncos vagy. Nincs miért teketóriázzak veled.“ Az anya megfogá kezét, s görcsösen tartó kétszeres erőt nyert karjaival, de nem sokáig állhatott ellen, Nils kiszabadítá karjait és neki ment. Amint csak lehetett úgy összehúzta magát ágyában. „Atyám!“ kiáltá Arne. „Ah, mégsem pusztultál el. Ni, hogy erőlködik a vén boszorka! Ugye most nem ordíthatsz az embereknek, hogy verlek. Hisz nem verlek, csak megfojtalak, te vénség!“ „Atyám !“ kiáltá Arne újra, s egyik zugba ugrott, hol a kis szekerce hevert. „Hát miért nem ordítsz ? Most is dacolsz ? Vigyázz, rettenetes jó kedvemben vagyok. Csakhogy nem sokáig boszantasz már, mert most mindjárt véged lesz!“ „Atyám!“ pattant föl Arne mérgesen, s a szekercével atyjára rontott. Az apa hirtelen fölugrott, nagyot jajgatott és melléhez kapva: „Jézus Mária“ szavakkal a földre rogyott, honnan föl sem kelt többé. Egy hatalmas nyögés volt hattyúdala. Arne lábai mintha megmerevültek volna, nem moccanhatott helyéből, csak a balta hanyatlott alá kezében. Hamarjában azt sem tudá hol van, mi történt ; mindig úgy tetszett, mintha a szoba fala akarna megnyitni s a kis kamarát világosság venné körül. Mindaddig mozdulatlanul állott, mig anyja az ágyban nagyot lélekzett, s megfordult, valami nagy terhet gondolván magáról lerázni. Gondolkodott, ha ne segítsen-e anyjának , akart, de nem tehető, úgy tetszett mintha most nem segíthetne. Végre a szegény aszszony félig felegyenesedett, és meglátta férjét élettelenül a földön. Arne még mindig mellette állott szekercéjével. „Irgalmas isten ! mit tevés ?“ — szólt Margit, felugrott ágyából, magára vett ruháját s a halott mellé térdelt. A fiú ekkor szólalt meg először. „Magától bukott el,“ mondá és ismét elhallgatott. — „Arne, Arne, nem hiszek neked! Isten legyen neked irgalmas!“ —kiálta anyja kétségbeesett hangon, s fájdalmas zokogással borult a halottra. A gyermek is egészen rendbe szedte magát, eldobta baltáját s anyja mellé térdelt. „Amint egy isten van az égben, oly igaz, hogy ártatlan vagyok. El akartam ugyan követni a vétket, szemeim előtt elborult a világ , hanem ekkor hanyatt esett. Azóta mozdulatlanul álltam e helyen.“ Az anya ránézett, s elhitte a mit mondott. „Úgy azisten volt jelen,“ mondá a szegény asszony, s térden állva, meredten függeszté szemeit a földre. (Folyt, köv.) A néphagyomány szerint: e havasokban volt a dákok főtartózkodása, kik bányamiveléssel is foglalkoztak ; sőt Decebál a rómaiaktól kiűzött zsidókat pártfogása alá vevén, nekik a Zalathna fölött magasló — máig is „zsidóhegy“-nek nevezett — hegyormon állítólag várat is építtetett. A körültekintő Nagy Lajos király buzgón karolta föl az itteni bányászatot, s a nemzeti fejedelmeknek is, kivált I. Apaffy Mihály ő nagyságának, nagyon megtetszett a gyönyörű vidék, melynek pagonyaiban sokat vadászgatott s more patrio ivogatott. De sötét emlékek hosszú láncolata is van fűzve e tájékhoz, főleg itt grasszálván a modern „dákorománok.“ Ursz Nikulaj (a hírhedt Hóra) lázadása is itt ütött ki, s Janku, a „havasok királya,“ szintén itt tartó főhadiszállását. Az országút mentén, a patak mellett hosszú jeltelen földhányások tűnnek a vándor szemébe. Ezek alatt alusszák örök álmaikat az 1848 október 24 dikének hajnalán a bősz csordák által legyilkolt zalathnai vértanuk, számra hétszázan! Zalathna fölött Abrudbánya felé kies völgy terül, melyet az itteni nép „Traján rétjé“-nek nevez, a monda szerint: a nagy imperátor itt vendégelvén meg dédapáikat. Mosolyra indít az a naivitás, melylyel a román nép minduntalan összetéveszti Traján és Decebál alakjait. Őseiknek vallja mind a kettőt, mintha azok világéletükben a legjobb atyafiságban éltek volna egymással. E kis eltérés után Abrudbánya s Verespatak felé tartunk, megbámuljuk az „isteni orgonát“, a Detonátának nevezett sajátságos bazalthegyet, a „csetátyokat,“ e régi bányaüregeket, s a magyar Kalifornia felszámíthatlan, elragadó látványaiban gyönyörködünk. De máris nagyon meszsze elkalandozván a vasútvonaltól, visszatérünk Dévára, hogy az innen délnyugatnak két órányira fekvő Vajda-Hunyadot megtekintsük, a középkori építészet e műremekét, mely nemcsak történelmileg nevezetes emlék, hanem műrégészeti és építészeti szempontból is szerfölött érdekes. Újabban sűrűn zarándokolnak Vajda-Hunyad várába nemcsak kegyeletes hazafiak, hanem messze föld tudósai is, mert e középkori várnak alig van párja. Utóbbi ittlétem alatt egy angol tudóssal találkoztam, ki egy múlt századbeli könyvet mutatott, melynek szerzője ritka szakavatottság és pontossággal értekezik Fiumei levelek in. (Kg.) Az ünnepélyes közülésről ismét a hadtengerészeti akadémia kertjébe szállingózott a vendégsereg, és elfoglalták a híres 16 forintos terítékeket. Bunkó zenekara és a Mecklenburg-Strelicz ezred bandája fölváltva játszottak, a tányérok és evőeszközök csörömpöltek, s a sokaság — apró társaságokra oszolva, vagy rang és nézetkülönbség nélkül egymás közt elvegyülve, — egész békességben falatozott, hallgatva a hivatalos toasztokat. Teljes egyetértésben éljeneztük meg I. Vécseyvel a királyt és a királynét, Kubinyi Ágostonnal József főherceget és Fiumét; becsültük Vernedában az igyekezetet, hogy ez alkalomra nehány magyar szót is betanult; élvezettel hallgattuk dr. Bódogh Albert csinos toasztját, és nem ütköztünk meg a beszélők közt sem a dr. Rózsai frakkján, sem a dr. Gracsics attiláján, hanem viszhangoztuk jó kivánataikat. Bassa lelkészt sem róttuk meg, hogy lelkes szavainak ma újra tért keresett a türelmességben, sem Kubinyi Ágostont, midőn harmadszor, negyedszer „emelte poharát.“ dr. Arányi elmésségein pedig éppen boszankodtunk, hogy nem mindenki hallgatta kellő figyelemmel. Hanem aztán fölállott Matkovics, és nagyon őszintén kezdett beszélni. Beszélt szülővárosa helyzetéről s azon körülményekről, melyek e sajnos helyzetet előidézték; utalt azon még mindig fennforgó akadályokra, melyeket a fiumei arisztokratapárt férfiai nem hogy megszüntetnének, de még folyton szaporítanak. Kérdés ha tudják jobboldali pályatársai e súrlódások okait, mért nem iparkodnak azokat elháritni ? Megengedjük, hogy az ősz férfit tüze elragadta, midőn szó közben a jobboldalnak szemére veté, hogy az hinti a visszavonás magvait Fiuméban a polgárság közt, midőn még azon jogokat is, melyeket igazaból maga elismer,ténylegesiteni vonakodik; de hogy azért Ciotta kíméletlen szókkal illesse azt a férfiút, ki a leghűbb fiumeiek egyike, és hogy Verneda polgármester és elnök egész haraggal lobbanjon föl ellene, megvalljuk, ezt nem vártuk. E zavarban az elnök szükségesnek látta engesztelőleg lépni közbe. Báró Vécseynek csillapító beszédéért Matkovics köszönetet mondott, de egyszersmind kijelentette, hogy szólani többé nem kíván. Később békejobbot kínált Vernedáéknak, ha vele együtt Fiume város jólétét előmozdítani akarják ; az „arisztokrata párt“ vezérei azonban a békejobbot nem fogadák el. Ezzel vége lett a zajnak, az ebédnek, az ágyuszó és zenetus által kísért felköszöntéseknek, és másnemű táncmulatság kezdődött, melynél magyarok és olaszok egyforma tűzzel járták a csárdást a kemény kövezeten, Bunkó jó zenéje mellett. Aztán szétoszlottak a vendégek, ki haza, ki a nyilvános helyekre, ki sétákra, a legtöbb pedig a roppant drága színházba, (egy másodemeleti páholy négy személyre 20 frt,) hol az „Ondina“ című hallétét gyarlón adták elő, isten tudja, hányadszor. Előadás végeztével olaszok és magyarok a főtéren gyülekeztek össze, és Bunkó zenéjénél, a „Rákóczi-induló“ hangjai mellett, római gyertyákkal, számos viaszszövétnekkel — útközben sok ezerre szaporodva — vonultak az Ürményi-térre, az öreg Matkovics lakása elé. Matkovics, kit a tömeg több ízben eget verő hangon megéljenzett, újra lelkes szavakat intézett ahhoz, biztatva, ígérve és vigasztalva. Aztán fölhangzott a Szózat, zenében és dalban, mire olaszok és magyarok levették kalapjaikat, s úgy tisztelték szabad ég alatt e lelkesítő dalban a hazaszeretetet. Matkovicstól a Verneda lakása elé vonult a tisztelgő társaság, ki azonban késett a megjelenéssel, s addig késett, mígnem a beálló eső a tisztelgő társaságot szétmosta. Kedden reggel öt órakor 150 tagból álló társaság a „Lloyd“ egy hajóján Trieszt érintése nélkül Velencébe készült, csütörtökön térendő vissza. 1 886 — Az erdélyi vasúton. VI. (Vajda-Hunyad.) (R. J.) Nagyágtól észak felé a regényes bihari havasok terülnek el, Erdély nyugati főhatárhegységét képezve. Zalathnának, e már a rómaiak idejében is ösmert bányavárosnak, gyönyörű vidéke van, melyet Opitz Márton, a „német költők apja“ — ki 1622-ben Bethlen Gábor meghívására Gyulafehérvárra jött a humanóriák tanárának — egy érzelmes versben énekelt meg. A honvágy azonban csakhamar erőt vevén rajta, odahagyta a fejedelmi udvart s Legnitzbe vonult.