Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-11 / 207. szám

207-ik SZ. Szombat, szeptember 11. Kiafló-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Kiírás­.cíí­si díj: Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindfig­­.a mp; koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. ea. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 ki Bél­yegdíj m­inden ig­­t­atáskor .... 30 kr. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyitől. (Folytatás.) Hanem Emma azon idő alatt, mig Árpáddal együtt vándorolt az életösvényén, fölkereste azt az utat újra, melyet elhagyott, s melyre, ha úgy hozná magával a szükség, letérhetne ismét. Az ily úton mindig szoktak ténferegni az oly emberek, mint Ná­­méry gróf. Árpád tehát a neje által mutatott hidegségtől szivén találva, ismét hallgataggá lön, s szótlanul nézte őt, mig szive hangosan dobogott. — Nemde, valahol kincsre találtál ? — szólitá meg végre Emma egykedvűleg. — Miért kérded azt? — mondá a férj bágyadt hangon. — Nos mert nem szorultál hivatalra. — Nem értelek. — Igen sajnálom, hogy ily gyönge felfogásod van akkor, mikor életfeltételről, saját és nőd jövőjé­ről van szó, — s hogy oly éles belátást tulajdonítasz magadnak, mikor hasznos dolognak találod a félté­kenységet. Árpád megmozdult, mintha valami villanyos kéz ért volna hozzá, de nem tudott felelni semmit. — Megvallom édes férjecském, — folytatá csi­­pőleg Emma, hogy nem tudom megszokni se félté­kenységedet, se kíméletlenségedet. Hányszor meg­győződtél már, hogy nincs okod, és hányszor meg­ígérted, hogy nem fogsz féltékeny lenni ? Ma meg­ígéred, és holnap már az vagy ismét, a legkímélet­lenebb féltékeny férj. Ha nem bíztál bennem, minek vettél el, vagy ha nem bízol bennem, miért nem válsz el tőlem.­­Árpád felsóhajtott. — Várjon mit gondoltál tegnap, midőn a grófot mellettem ülni találtad ? Bizonyosan azt, hogy sze­relmet vallott, hogy ömlengett, hogy én hűséget esküdtem neki, és a többi. Ilyesmit kellett gondol­nod, mert a gróf dühös szemedbe tekintve ijedten ugrott föl mellőlem, sőt magam is azt gondoltam, hogy egyszerre be fogsz kapni mind a kettőnket. — Én nem gondoltam semmi roszat, — rebegő Árpád, — csupán roszul esett . . . — Ugyan mi? Hahaha! — kacagott föl Emma gúnyosan. —­ Az, hogy a gróf, egy hetven éves ősz ember, ki anyámat mint csecsemőt karjain hordá, s ki engemet születésem óta ismer, s mindig egyike volt legjobb akarómnak, hogy azt a vén embert, ki­nek sok hálával tartozom, — itt a hölgy hangja érzékeny kezdett lenni, — magam mellé ültetem. Ugyan Árpád, hova gondolsz, hová teszed eszedet. Látod milyen a féltékenység ? Mondd csak, ha ki­kapó vagy éppen rész akarnék lenni, nem találnék fiatalabb és szebb embereket az öreg úrnál ? Avagy azt hiszed, — kérdé, szemeinek minden babáját össze­szedve, s úgy tekintve férjére, — hogy nem kellenék másnak, csak az ily­­en embereknek ? — Emma! — kiáltá Árpád, — én nem gondol­tam felőled semmi roszat.­­ S mit fog mondani a kereskedősegéd ? — szólt most Emma egyszerre zokogásban törve ki. — Istenem, istenem! Azért viseltetem tehát szeretettel és hűséggel férjem iránt, hogy ez legyen hálája jó­ságomnak. El fog menni a hit, te rontod hírnevemet a helyett, hogy védenéd, aztán haza jösz, hogy ezt hallottam, azt hallottam, ezt beszélik, azt beszé­lik , s nem gondolod meg, hogy ha beszélik s roszat beszélnek, csak te vagy az oka. Te hireszteled, aztán meghallgatod. Édes istenem! — kiáltá ég felé te­kintve, — van-e szerencsétlenebb nő nálam, kit saját férje hirdet rosznak, s mig más férjek védelmezik nejeiket, ő haza­jön a hírrel, hogy keserűvé tegye azt a néhány pillanatot, melyet talán jól tudnék el­tölteni. Az Árpád, Árpád, mintha csak irigyelnéd nyugalmamat, folyvást azon gondolkozol, hogy mi­képen dúlhatod föl azt. — És Emma elszánva ma­gát, hogy inkább még egyszer fog toilettejéhez, ke­serves zokogáshoz fogott, és könyvi úgy hulltak, mint a záporeső. — Emma! — kiáltá most Árpád a nő lábaihoz térdelve, s csókjaival halmozva el annak kezét. — bocsáss meg édes Emmám! Bocsáss meg az istenre kérlek, és én esküszöm neked, mindenre a mi szent, hogy soha de soha nem leszek rád féltékeny, hogy többé soha de soha nem fogok hallgatni az emberek fecsegéseire, készebb leszek kitépni nyelvemet, mint­­hogy valaha szemrehányást tennék egyetlen szóval is. Nem Emma, az égre esküszöm, hogy nem. Min­den könycsepped égő parázs kint hull szívemre, fáj­dalmad százszorozza fájdalmamat, hogy méltatlan vol­tam, hogy igazságtalan, hogy megsértettelek, téged, a legangyalibb , a legjobb nőt a világon. Mondd Emma, hogy megbocsátasz, boldogító jó szivednek egy igen szavával, s én legboldogabb pillanataim közé fogom számítani e percét megtérésemnek, s egy új útat választok, mely a bizalom lesz, és csöndes jövőnk szentélyébe vezet. — Itt Árpád elhallga­tott, mert hangja elfulladt, s szemei megteltek kön­nyekkel. Emma elértnek vélte az időt, hogy ne késsék bocsánatával, s míg egyik kezét hagyta csókolni férje által, a másikkal megsimitá annak homlokát: — Szegény jó Árpádom! Látod, én tudom, hogy te jó szivü vagy, s hogy megbánod tetteidet. Igye­kezzél korlátozni féltékenységedet édes jó férjem, s meglátod, hogy mily boldogok leszünk. Tekints szemeimbe, —- mondá most könynyel telt szemeit férjére szögezve, — kilátod-e belőle azt, hogy okod van a féltékenységre, vagy hogy nem vagyok én a te legjobb szerető nőd ? — E szavak után lehajlott, s megcsókolta az őt imádva néző férjének homlokát. — Ah Emma, Emma!— kiáltá most az fel­ugorva és szivére szorítva nejét. — Örült voltam midőn a kétely felzavarta gondolataimat. Ez nem fog megtörténni többé soha, soha! Mondd Emma, hogy megbocsátasz, hogy feleded, a­mit elkövettem­ A nő viszonzó férje ölelését, és érzékeny hangon rebegte: — Azt úgy is tudod, hogy megbocsátok, s a szerető szív feled mindent! A boldogságtól ittas férj most lehajtó fejét, s ajka neje ajkához szorúlva, még mindig az első csók érzetével szívta annak mámoritó hatását. — És most édes Árpádom, — mondá Emma szeretetteljes, de még mindig fájdalmat mutató mo­­solylyal, — foglalj helyet itt mellettem, és beszéld el, hova mentél, és mért hagytad el nőcskédet oly ko­rán ? A­mint elmentél, nem tudtam aludni többé. Utánad mentem volna, de nem tudtam, hová mentél. Tudom, hogy búsultál édes Árpikám, — szólt meg­simogatva férje arcát, — ok nélkül most is, mint mindig. — Igaz, — felesé valódi érzelme hangján Ár­pád, — de megérdemlem, miért vagyok oly bolond. — Hagyjuk azt most férjecském, és ne gondol­junk többé rá. Mondd hamar, hogy hol voltál, mert látod én is tudok ám féltékeny lenni. —­ tévé hozzá csábító mosolylyal. Lőrinci nem állható meg, hogy ismét meg ne csókolja neje kezét: — Neked és oly kevés okod van a féltékeny­ségre, mint nekem, — felelé őszinte hittel. — Harag­szom is magamra. Mit gondolsz, hogy hova vitt kínzó gondolatom ? — A városligetbe mentél talán ? — Oh nem. Budára mentem, és pedig a Gellért­hegyre. — Oh, oh! — kiáltá a hölgy, — látszik, hogy a rosz szellemek játszottak veled, különben nem vezet­tek volna a boszorkányok hegyére. — Magam is úgy gondolom, — válaszoló Ár­pád, s hozzá fogott elbeszéléséhez annak, a­mivel hogy álmodta-e, vagy megtörtént valóban vele, még mostanáig sem tudott tisztába jönni. — Mi bajod ? — kérdé Árpád, elbeszélése köz­ben megdöbbenve látván nejét, — roszúl vagy ? — Csak folytasd, —­ mondá Emma boszús izga­tottsággal, s arca különös kegyetlen kifejezést öltött,­­— csak folytasd. Lőrinczi pillanatnyi bámulás után engedett neje felszólításának, de látni lehetett rajta, hogy félve ejt ki minden szót; mint a tanuló zenész tanítója in­téseire figyelve, úgy nézte az Emma változó arcvo­násait. — Tehát ezeket mondta az hűlt ? — kérdé mintegy önmagától, mig szemei villámokat löveltek, aztán hirtelen fölugrott pipere­ asztala mellől, és a mellékszobába rohant. Árpád önkénytelenül s zavartan követte őt: — De mi bajod édes Emmám, mondd, kérlek, hogy mi bajod ? Ha tudtam volna, hogy ily hatással leend rád ez elbeszélés, lelkemre mondom, hogy . . . — Igen jól tetted, hogy elbeszélted, — vágott férje szavába a nő, míg reszkető kezekkel ráncigálta ruháit elő, és sebesen az öltözködéshez fogott. — De mit csinálsz ? Hova akarsz menni ? — Igaz, én nem megyek! — kiálta inkább dü­hösen, mint indulatosan. — Itt vagy te, a te köteles­séged megtenni, férjem vagy. Menj tüstént a kapitá­nyi hivatalhoz, kérj magad mellé embereket, és fo­gasd el amaz őrültet. Fogasd el! — kiáltá most lábaival tombolva. — Parancsolom !­ — De édes Emmám ! — szólt ámultan Árpád, ki soha se látta még igy önmagából kikelve nejét. — mi bajod édes Emmám ? — Menj tüstént és fogasd el, ha mondom! Be kell csukni! A legsötétebb helyre kell csukni. Oda kell csukni, a­hol se nem láthat, se nem beszélhet semmit! Mondd, akarsz-e menni vagy nem ? Avvagy én menjek el ? — A nő magánkívül volt. Halvány arcán borzasztó kifejezés ült, mintha a vonások mindegyikében egy ragadozó rejtené magát. Árpád kalapjához kapott: — Megyek,­­— mondá, azt sem tudva, hogy mit csinál, — megyek! — Menj ! — kiáltá Emma, fölemelve jobbját, és az ajtó felé mutatva. — Menj, siess. Lőrinczi kirohant a szobából, a nő pedig egy székre rogyva sziszegő fogai közt: — Tulajdonítsd magadnak, hogy atyám vagy ! (Folyt, köv.) A bölcsősül az oltárig. (Norvég beszély.) Björnstjern­e Björnson-úr. (Folytatás.) Tél kezdetével megengedék neki, hogy otthon is olvashasson, részint mert jövő évre a bérmálásra kellett készülnie, részint mert jól tudott bánni atyjá­val. Iskolába is járt, de mégis akkor érezte magát legjobban, midőn otthona, egyedül, háborútlanul me­rülhetett könyvei olvasásába. A pórfiúk közt­­ sem volt már egyetlen cimborája sem.

Next