Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-12 / 208. szám

208-ik 87. Vasárnap, szeptember 12. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre . ... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mind­ csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 2. en. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................1 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr.­ ­ Meginditá Rómát Severus halála : Severus a zsarnok le a sírba szállá. Keveselte trónját, még nagyobbra vágya, S milyen kicsiny helyen megfér most nagysága. Hős volt és hatalmas, de kegyetlen, büszke . Vadságát hirdeté Byzánc véres üszke, S Niger és Albinus dísztelen halála. Hej­bele sok vér elfolyt, mig magába szállt. De erélye által nagy volt birodalma : Világra szólt Róma ereje, hatalma, Mely künn félelmes volt, otthon szolga, gyáva . Zsarnoka lábánál feküdt rabigába’. Severus meghalt , de mit ő eltemete: Nem támadt fel többé Róma önérzete. Ott állt, mint a nagyság tehetetlen szobra, Mely önakaratból nem mozdul. A jobbra jövő szellemnek már csak emléke maradt: Kialudt, elhamvadt a nagy nyomás alatt. Szeverus volt minden, Róma népe semmi! Róma népe csupán nagggyá tudott lenni, De nagy maradni nem. Ereje, nagysága Élt még, de már nem volt saját birtokába. Severus volt minden, Róma népe semmi. Ő gondolt, ő akart­a tett, ha kellett tenni, Halálával Róma elveszte a napot S aléltság foga el az elárvult vakot. Alkonyodott —­ szállt az üde nyárestileg, Arany pillangókkal terítve jön az ég. Csend volt. Sorai a paloták falának telt csak messze nyúló árnyakkal adának. Mint a sima tenger fárasztó rész után, Midőn rajt a felhők árnyéka száll csupán Néma és kietlen. A mi keblét nyomta : Nép, hajó elmerült — végbe ment a munka, Severus halála után. (Római kép.) Úgy áll Róma, várva az idő hatását : Bölcsőbe fektették a föld óriását. Sötéten, komoran áll a fejdelmi lak. Márvány lépcsőzetén két rejtelmes alak Halad fel csendesen s kémlődve néz körül „Ide centuriók!“ — suttog egy harc !■­­. Egyszerre eltűnnek. Csak a szellő s. Távol moraj hallik s az őrjárat kopog. A moraj közelebb, közelebb vonula­­ Vén csillagjósok és nyomukban Julia, Severus özvegye. Aggódva, remegve Les titkon utánuk, magából kikelve. „ Oh, ha való lenne , de nem, nem : káprázat! Lábával rúgta föl majd a félvilágot S ő lett volna mégis Rómának gyilkosa ? Ez őrült eszme, ez átért, irigy tusa, Mit a golád faj a nagyság útjába vet. Hazudtak vén jósok : fényt ragyogás követ! Azt mondják: uralma a bukás dajkája, A szellem mérge volt, s Severus hazája Severusban meghalt ? Hát az önkívület, Melyben Róma él, mely nem gyűlöl, nem szeret, Nem eszmél, csak élvez, nincs vágya akarni. Azt teszi-e tán, hogy Róma meg fog halni ? Nincs-e Severusnak két hős maradéka, Kikben hatalma él: Caracalla, Géza ?...■“ „Azt teszi, hogy halál!“ — felelt Papinián A jogtudós, s megállt Julia oldalán. „A nemzetnek saját magában kell élni, Nem zsarnokjaiban. Ké­ső ott remélni Virágot, hol a tél elölte a tavaszt! A szellem nagysága eltűnt s nem ad vigaszt: Severus megölte. Róma sirhalmára Ráírhatjátok, hogy ez hatalma ára ! És ti azt hiszitek, nagy volt ? A hatalom S a nagyság — asszonyom ! — két külön fogalom . Neki a hatalom jutott, s tudd meg : vele Legelőször a nép nagyságát ölte le — S a nép nagyságában nagyok a királyok. Hivattál asszonyom ! parancsodra várok !“ Julia elképpedt, testében reszkető . De magához intő kevély önérzete, S hidegen szólt: „Menjünk, menjünk beljebb uram ! Tanácsodat kérem , ott benn mindkét fiam.“ „Tanácsot asszonyom ? . . . késő ! . . Nem adhatok ! Csak életre hatnak élő gondolatok: Hol az élet kihalt, ott minden hiában, Ki önkényt rabbá lett, elvesz rabigában. Fiaid nem fogják megmenteni Rómát . . .“ Julia toppantott, s két szeme villámát Haraggal lövelte Papinián felé. De egyszerre zaj lett rengett a ház belé : „Centuriók! ide, centuriók, holla!“ Őrjöngő dühében kiállt Caracalla. Géza meggyilkolva: ömlik a vérpatak S Caracalla ott áll hidegen és­­ kacag. Papinián rá néz s undorral elfordul, Julia felé megy s mig könnye kicsordul, Megfogja jobb kezét: „Nincs több, mit mondanom, Róma jövendőjét itt látod, asszonyom ! . . .“ Szelestey László: A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy­itél. (Folytatás.) XII. A nép. Tudjátok-e, mi az a nép ? Tenger talán ? Ez még hasonlatosságnak is rosz kifejezés. A nép se nem tűz, se nem viz, a népáramlat nem mos és nem éget, hanem rág. A nép az állatok mindensége. A nép elefántokból, oroszlánokból, tigrisekből, hiénák­ból, farkasokból, rókákból, ebekből, sertésekből, sa­sokból, galambokból, libákból, csalogányokból, hol­lókból, kígyókból, hydrákból, nadályokból sat. áll. És áll végre emberekből. Az ember olyan a nép közt, mint a királyné a méhek közt. A nép tulajdona: a nagylelkűség, lovagias­ság, becsület, gazság, irigység és alávalóság. Egyi­ket úgy, mint a másikat, saját hasznára szereti for­dítani, a körülmények szerint. A nép biró és hóhér. Éppen olyan igazságos birónak, mint hóhérnak. A nép önszenvedélyének rabja, szabadsága olyan, mint a kiszabadult rabok szabadsága: — ijesztő. Az emberek azonban azért vannak, hogy a népet korlátozzák és kormányozzák. Az ember is a népből való, éppen úgy születik, mint az, de később megismerteti fölényét, és a nép elismeri azt. E fölény nem a származásé, e fölény magáé az emberé. A pór, a polgár, a mágnás, a her­ceg és a király: a nép, az ember nem más, csak em­ber, mint volt. Mózes, a minők voltak az Gracchusok a minő volt Washington és a többi ember. Az embernek ösztöne, hogy szereti a népet, a népnek ösztöne, hogy szereti az embert. A nép az embertől, az ember a nép ragaszkodásától vesz pél­dát, és e kettőből kifejlődik a társadalom, a szeretet és ragaszkodás világa; hanem azért e világban is rá lehet ismerni az állatra, mely e világon kívül vad, e világon belül­ szelid. Néha megvadul itt is, mint megvadult a francia forradalom alatt. Néha azonban csak tömegek va­­dulnak meg, és leggyakrabban csoportok. Attól függ, milyen a hatás, mely e vadulást előidézi. Néha éppen az, a­mire ingerli a népet, tömeget vagy csoportot. A vadulás csak visszahatás lesz, visszahatása a zsar­nokságnak, igazságtalanságnak vagy vérengzésnek. Látjátok azt az őrültet ott ? Azt a méltatlanság tette őrültté. S nézzétek mint csoportosul körülte a nép, majdnem összebődül, mint a gulya, midőn vér­szagot érez. Nincs rendőr sehol, ki szétkergetné a csődü­letet. Az a rongyos ember, födetlen fővel, majdnem tövig nyírt ősz hajjal, sovány kiéhezett arccal, olda­lán tarisznyával s kezében bottal, csak egy szegény­hez, egy koldushoz hasonlít. Mert lefizette a két krajcárt, Budáról szépen keresztül bocsátották a lánchídon, nem szólt senkihez, illedelmesen viselte magát, még csak nem is koldult, tehát nem volt őt joga senkinek haladásában megzavarni. Még csak a gyermekek sem vették észre. A lánchídon keresztül ment, végig ment a Do­­rottya-utcán, váci­ utcán, Lipót-utcán, kiért a széna­térre, és a tér közepén megállt. Rá se nézett senki. — Hahaha! — kacagott most föl az ember, és elkiáltotta magát. — Én vagyok a halál. E pillanattól kezdve nem volt a magáé , a népé lett. A halál a népé. Az a vonzerő, melylyel a halál ellen állhatlanul magához ragad mindent, itt is el­kezdi gyakorolni hatását. Azok közt, kik e fölkiáltást hallották, nem volt egy sem, kinek meg ne ragadta volna figyelmét, s kit e figyelem nem vitt volna az őrült felé. Mindenki akarta látni azt, a­ki nyilváno­san halálnak meri nevezni magát, s bár nem hitte senki, megrázkódott mindenki. — Én vagyok a halál! — kiáltá az őrült bor­­zadályos kacagás közt, — a ki meg akarja váltani magát, fizesse le a halálnak adóját. Még az éjjel hozzáfogok a kaszáláshoz. — E szavak után kezébe fogta bőrtarisznyáját, s körül hordozá a mindinkább csoportosuló bámulók közt. — Te nem váltod meg magadat ? — kérdé az elsőtől, kihez lépett, annak arcára meredve tekinte­tével. — Jól van ! Készülj, vedd meg a koporsót, arra bizonyosan lesz pénzed. A halál kérlelhetetlen adó­szedő, a­ki nem fizet, azt elexequálja. Most a másikhoz ment. Az egy pénzdarabot do­bott tarisznyájába. — Helyes, — mondá az örült, — a te nevedet kitörülöm a halottaké közül. A harmadik, a negyedik, az ötödik, és igy sor­ban mindegyik dobott a halál tarisznyájába valamit. — Ne adjatok neki, hiszen ez csaló, — kiáltá most egy hang. — Minden tekintet arra felé lett irá­nyozva, s egy nagy orrú, komoly arcú embert láttak, ki bölcs tekintettel vizsgálta az őrültet, mint egy bölcs elefánt. — Hahaha! — kacagott föl az őrült, és éppen az elefánt orra elé lépett. — Nincs szemed. Orrod elveszi előle a kilátást. Csalónak nézed a halált, mert adóját szedi. Azt akarnád, hogy ne válthassa meg magát senki, egyedül te, hogy magad maradhass a világon. Éppen te nem fogod megválthatni magadat. Az éjjel nyakadra küldöm a gutát. Elviszlek. A nagy orrú ember elvörösödött, az elefánt kijött türelméből. Kinyújta karját, s e fölkiáltás­sal : — Börtönbe a csalóval! — megragadó az őrültet. Most azonban előszökött egy másik ember, bo­zontos hajjal, széles vállakkal, merész de jó szívet eláruló tekintettel, s elránta az előbbi kezét: — Nem szégyenli ön­magát? Nem látja, hogy ez az ember őrült ? — Őrült, — hangzott mindenfelé a lassú zúgás. — Bolond! — kiáltott föl a koldus. — Nem jobb lett volna oroszlánnak maradnod ? Nem az em­ber beszél belőled. Ha ember volnál, láthatnád, hogy én vagyok a halál! (Folyt, köv.)

Next