Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)
1869-09-17 / 212. szám
212-ik sz. Péntek, szeptember 17. Kiadó-Myatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Klöfizetési díj: elé-írt......................8 írt *eg y ciévre .... 4 fr» ilegjesen az ünnep utáni l»pokat kivéve rninöeD ;koron kint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK ITIOPALMT NAPI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 33 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépirodalom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgyital. (Folytatás.) Dolgozó asztala mellett ült most is, midőn az ajtó fölnyilt, s Irma izgatottan lépett a szobába. Ahelyett, hogy mint máskor szokta, megcsókolta volna szeretett kedves jó testvérét, a pamlagra dőlt, és keservesen zokogni kezdett. Eugénia felszökött helyéről, és nővéréhez rohant : — Mi bajod Irma? Édes testvérem, jó Irmám mi történt veled ? A hölgy testvérére borúit s forró csókjaival árasztá el annak homlokát: — Mi bajod édes Irmám ? Szólj, mi történt veled ? Miért zokogsz ? Bántott talán valaki ? — Beszélj, ne tarts ez ijedségben ! Édes jó Irmám, nem bírom elképzelni, hogy mi bajod! A hölgy hangja mindinkább reszketni kezdett, s testvérét oly keservesen zokogni látva, az ő szemei is megteltek könyekkel. — Nem szólsz Irma ? Hát oly valami történt veled, — kérdé remegve, s arca halványodni kezdett, — hogy még annak se mondhatod meg, a ki legjobban szeret e földön. — Beszélj ! — kiáltá megrázva húgát, s mindinkább átadva magát az ijedségnek , borzasztó sejtelmek támadnak bennem; beszélj, istenre kérlek. Édes húgom, az Irma folyvást zokogott, aztán e fájdalomtól és az ijedségtől megragadtatva, zokogni kezdett Eugénia is, de csakhamar elálltak kényei, mert még ijesztőbb szint kezdett magára ölteni képzelődése. Kezeit összecsapva , majdnem kétségbeesetten sikoltott föl: — Irma ! Az istenért mi történt veled ! E hangok szivéig hatottak a zokogó testvérnek, ki föltárt karokkal szökött most fel, szivére ölelte Eugéniát, és kiáltá: — Édes néném, egyetlen édes jó néném, én nem megyek a pipereárusnő boltjába többé ? Leszek minden, a mi becsülettel lehetek, de ott maradnom lehetetlen. E szavak után ismét hangos zokogásban tört ki, s csak percek múlva, midőn felindúlása csillapodott, birta elbeszélni a Vámory gróffal történt szóváltását. Alig végze be elbeszélését, midőn hirtelen föltárult az ajtó, s Nelli az ijedségtől halványan rohant a testvérek elé . — Én nem tudom, mi történik nagyságos aszszony! — kiáltá magánkívül. — Egy megvadult népcsoport kerget valakit, aki ide e házba szaladt be, és most a lépcsőkön rohantak fölfelé. A szobaleány még be sem végezhette szavait, midőn egy erejében fogyatkozó férfi, egy már félig átért nőt karjain tartva, inkább bedőlt, mint belépett az ajtón, a pamlagra ejtve terhét. E pillanatban irtóztató sikoly tört ki az Irma ajkain, a leány mintegy őrjöngve rohant az ablaknak, s nénje által megragadtatva, eszméletlenül roskadt össze. Az ajtóban egy rettenetes kinézésű ember állt, mint egy a földből fölemelkedett csontváz; nem lehetett tudni, hogy a berohanók után mikor érkezett oda, a légből tömörült talán csonttá. — Én vagyok a halál! — szólt egyhangúlag, mintegy bejelentvén magát, — aztán a pamlagon, az irtózat kifejezései közt reszkető nő felé nyújtva sovány karját, mondá tovább: — Ez a nő az enyém! — s egyet lépett előre. — Atyám ! — sikolta most magánkívül a kétségbeesett nő a rémalak lábai elé rogyva, b atyám! A csontváz nem nézett az előtte fetrengőre, üres bordái alatt nem dobogott szív, arca kérlelhetlen volt, minden ideg megvolt rajta csontosodva, aki rá nézett most, az megrémült, és nem merte tagadni, hogy nem ő a halál. Az ajtót elállta a csontváz után rohanó tömeg, s vért lihegő ajkak bömbölték: — Szét kell tépni! — Szét kell tépni az asszonyt! Megérdemli, szét kell tépni! — sikolta most egy emberiségből kikelt, tépett fejkötéjű, félreütött kontyú fúria, mintha a lelkiismeretek furdalásából kelt volna ki, mint krokodiltojásból a krokodil. Egy kis vézna asszony volt ez, előre feszített karmokkal, vérben forgó szemekkel, tajtékzó ajakkal rohanva a szobába. — A selymet, a selymet! — sikolta irtóztató irigységet kifejező arccal, — jertek, tépjük le róla először is a selymet. Úgy fityegtek ez asszonyon a rongyok, mint a kígyók, tán azok ingerlék őt a boszúra. Eugénia nem tudta, hogy mi történik itt. Nem tudta, hogy testvére mellett maradjon-e, vagy ama nőnek megmentésére rohanjon. Gondolatai szétrebbentek, mint madarak, melyek közé az ölyv csapott, és százfelé húzták agyának idegeit. Nelli falhoz lapult, arca éppen olyan sárga volt, mint e fal; azt lehetett volna hinni, hogy abból domborodott ki. A férfi lihegve állt a tömeg előtt. — Utánam, utánam, — sikolta a kisded asszony hátratekintve, — utánam, aki tépni akar! Most hárman-négyen szöktek a tömeg közöl a szobába. A hölgy összerogyva, magánkívül, földre borúlt arccal, összekulcsolt kezekkel, selyemuszályába merülve, az őrült előtt hevert, mint egy halmaz, emberi tagokból. A selyembe merülve. Elmerülve fényébe, hiúságába, mely hullámmá, tengerré változott, sirjává a hajónak, mely azon akart evezni a boldogság felé. Elmerülve, míg az asszony, a fúria, abból fölmerülni látszott. Mint szörny, mint úszóhydra a hullámokból, mint selyemféreg a selyemből, melyben élni szeretett volna, a méreg felzajlott dühével rohanva annak, a ki élt abban. A fúria megragadta a selymet, s a tömegből előrehatolt vadak szintén megragadták azt. — Én vagyok a halál! — dördült most meg iszonyú hang az őrült ajkairól, — el innen, ez az én részem! E pillanatban három egyén esett be az ajtón, mint földhöz sújtott fadarab, aztán négy csapással látszott egymásután, s a fúria három társával együtt aléltan bukott hátra. Most egy szivet repesztő fölkiáltás. — Emma ! —s a második pillanatban magasra emelte imádott terhét a férj, szivéhez szoktá a már dobogni majdnem megszűnt keblet, ajkához szoktá a lélekzeni már alig tudó ajkat, szívből, leheletből életet önteni igyekezvén abba, kiben már kevés volt abból. — Emmám, imádott Emmám, térj magadhoz ? Tekints rám, nyisd föl szép szemeidet! Nézz rám, tekints rám! A férj megrázta, félig őrjöngve rázta meg nejét, aztán keblére szokta azt újra, a bágyadt fej vállára hanyatlott, s ő azt elhalmozá csókjaival. Érzékeny jelenet volt ez: aki Árpádot látta, lehetetlen, hogy feszülni ne érezte volna szivét. Látva a zavart, látva a fájdalmat, látva a tenni akarást, és látva azt, hogy nem tudja, mihez fogjon. — Nekirohanjon-e a tömegnek, melyre vad haraggal tekintett pillanatonként; szétzúzza-e az előtte álló őrült fejét; ápolja-e nejét, vagy elragadja magával; sírjon-e, jajgasson-e vagy szívét tépje ki, hogy életét neje ajkaira csepegtethesse. A fájdalom, indulat és zavar kifejezése volt ez egyszerre, egy khaosz, egy tevékeny kétségbeesés. A rendőrség megjelenése azonban kedvező fordulatot adott a jelenetnek. A szoba nemsokára ki jön tisztítva, s a férj nejével, a testvér testvérével egyedül maradtak az elhagyott helyen. Árpád most a pamlagra fekteté nejét, s mellé térdelve, fájdalmas kitörések közt csókolá annak halvány arcát. Eugéniának is testvérére lett most a főgondja : — Vizet, — kiáltá Nellinek, — hideg vizet, a mily sebesen lehet. A szobaleány kirohant, s pár perc múlva jéghideg vízzel teli edényt hozva tért a szobába vissza. A testvér testvérének, a férj nejének kezdé mosni homlokát. E pillanatig még nem volt idő, hogy Árpád megszólíthatta volna Eugéniát; most azonban, némileg magához térve, feltűnt előtte az idegen szoba, az idegen alakok. — Bocsánatot kérek, — mondá még mindig zavartan, — nem tudom, hogy hol vagyok. — Jó helyen uram, ne törődjék vele, — válaszoló a megszólított, ki el volt foglalva testvére életrehozásával, s koronkint megcsókoló annak melegülni kezdő arcát. Majdnem egyszerre nyiltak föl az aléltak szemei. — Irma! — kiáltá Eugénia kitörő örömmel. — Emma! — kiálta Árpád. Mindketten szeretettjeikre borultak. A földön egy irat csomó hevert, Nelli azt gondolta, hogy az Árpád tulajdona, s észrevétlenül annak zsebébe dugta azt. Az irat csomóra e szavak voltak írva: „A halál története.“ Irma felnyitó szemeit és rémesen bámult maga elé. Emma is felnyitó szemeit, és ő is rémesen bámúlt maga elé. Mindkettő szeme előtt ugyanaz az egy alak lebegett: a halál pedig mindkettő szeme előtt más alak állt: a szeretet és szerelem. Az álést előtt az első pillanatban szokatlan az élet; a valóság arca, mely eltűnt előle, rá mered újra, s az eszmélő önkénytelenül lezárja előtte szemeit. Hanem az élet hatalmába keríti őt újra, s elkezd neki hízelegni, hogy ismét beletegye nyakát a járomba, melytől immár megszabadulhatott volna. Mint új vendéget, szoktatni kezdi tehát, s a szoktatásnak legsikeresebb eszköze : az álom. (Folyt, köv.) Jó éjszakát! Vándor, ki tikkadtan vad rengetegbe jut, Ki előtt mind összébb összébb szorul az út, Kit egy sötét ösvény kalauzol mégis , Ne átkozza sorsát, áldja küzködésit. Vándor, kit útjában lep meg az éjszaka, S nincs egy kósza fénye, egy halvány csillaga, Mig egy kis pásztortűz csilláma vezérli: Pihenője csöndes tanyáját eléri. De ki elöl az út egyszer csak elveszett, Kit már se csillag, se pásztortűz nem vezet, A ki vakságából csak a pokolba lát: Istenem, adj annak csöndes jó éjszakát! E. Kovács Gyula.