Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-17 / 212. szám

212-ik sz. Péntek, szeptember 17. Kiadó-Myatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Klöfizetési díj: elé-írt......................8 írt *eg y ci­évre .... 4 fr» ile­gjesen az ü­nnep utáni l»pokat kivéve rninöeD­­ ;­koron kint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK ITIOPALMT NA­PI KÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor ....... 7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 33 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy­it­al. (Folytatás.) Dolgozó asztala mellett ült most is, midőn az ajtó fölnyilt, s Irma izgatottan lépett a szobába. A­helyett, hogy mint máskor szokta, megcsókolta volna szeretett kedves jó testvérét, a pamlagra dőlt, és ke­servesen zokogni kezdett. Eugénia felszökött helyéről, és nővéréhez ro­hant : — Mi bajod Irma? Édes testvérem, jó Irmám mi történt veled ? A hölgy testvérére borúit s forró csókjaival árasztá el annak homlokát: — Mi bajod édes Irmám ? Szólj, mi történt ve­led ? Miért zokogsz ? Bántott talán valaki ? — Be­szélj, ne tarts ez ijedségben ! Édes jó Irmám, nem bírom elképzelni, hogy mi bajod! A hölgy hangja mindinkább reszketni kezdett, s testvérét oly keservesen zokogni látva, az ő szemei is megteltek könyekkel. — Nem szólsz Irma ? Hát oly valami történt veled, — kérdé remegve, s arca halványodni kezdett, — hogy még annak se mondhatod meg, a ki leg­jobban szeret e földön. — Beszélj ! — kiáltá meg­rázva húgát, s mindinkább átadva magát az ijedség­nek , borzasztó sejtelmek támadnak bennem; beszélj, istenre kérlek. Édes húgom, az Irma folyvást zokogott, aztán e fájdalomtól és az ijedségtől megragadtatva, zokogni kezdett Eugé­nia is, de csakhamar elálltak kényei, mert még ijesz­tőbb szint kezdett magára ölteni képzelődése. Ke­zeit összecsapva , majdnem kétségbeesetten sikol­­tott föl: — Irma ! Az istenért mi történt veled ! E hangok szivéig hatottak a zokogó testvérnek, ki föltárt karokkal szökött most fel, szivére ölelte Eugéniát, és kiáltá: — Édes néném, egyetlen édes jó néném, én nem megyek a pipereárusnő boltjába többé ? Leszek minden, a mi becsülettel lehetek, de ott maradnom lehetetlen. E szavak után ismét hangos zokogásban tört ki, s csak percek múlva, midőn felindúlása csillapodott, birta elbeszélni a Vámory gróffal történt szóvál­tását. Alig végze be elbeszélését, midőn hirtelen föltá­­rult az ajtó, s Nelli az ijedségtől halványan rohant a testvérek elé . — Én nem tudom, mi történik nagyságos asz­­szony! — kiáltá magánkívül. — Egy megvadult népcsoport kerget valakit, a­ki ide e házba szaladt be, és most a lépcsőkön rohantak fölfelé. A szobaleány még be sem végezhette szavait, midőn egy erejében fogyatkozó férfi, egy már félig átért nőt karjain tartva, inkább bedőlt, mint belépett az ajtón, a pamlagra ejtve terhét. E pillanatban irtóztató sikoly tört ki az­ Irma ajkain, a leány mintegy őrjöngve rohant az ablak­nak, s nénje által megragadtatva, eszméletlenül ros­­kadt össze. Az ajtóban egy rettenetes kinézésű ember állt, mint egy a földből fölemelkedett csontváz; nem lehe­tett tudni, hogy a berohanók után mikor érkezett oda, a légből tömörült talán csonttá. — Én vagyok a halál! — szólt egyhangúlag, mintegy bejelentvén magát, — aztán a pamlagon, az irtózat kifejezései közt reszkető nő felé nyújtva so­vány karját, mondá tovább: — Ez a nő az enyém! — s egyet lépett előre. — Atyám ! — sikolta most magánkívül a két­ségbeesett nő a rémalak lábai elé rogyva, b atyám! A csontváz nem nézett az előtte fetrengőre, üres bordái alatt nem dobogott szív, arca kérlelhetlen volt, minden ideg megvolt rajta csontosodva, a­ki rá nézett most, az megrémült, és nem merte tagadni, hogy nem ő a halál. Az ajtót elállta a csontváz után rohanó tömeg, s vért lihegő ajkak bömbölték: — Szét kell tépni! — Szét kell tépni az asszonyt! Megérdemli, szét kell tépni! — sikolta most egy emberiségből kikelt, tépett fejkötéjű, félreütött kontyú fúria, mintha a lelkiismeretek furdalásából kelt volna ki, mint kro­kodiltojásból a krokodil. Egy kis vézna asszony volt ez, előre feszített karmokkal, vérben forgó szemek­kel, tajtékzó ajakkal rohanva a szobába. — A sely­met, a selymet! — sikolta irtóztató irigységet kife­jező arccal, — jertek, tépjük le róla először is a selymet. Úgy fityegtek ez asszonyon a rongyok, mint a kígyók, tán azok ingerlék őt a boszúra. Eugénia nem tudta, hogy mi történik itt. Nem tudta, hogy testvére mellett maradjon-e, vagy ama nőnek megmentésére rohanjon. Gondolatai szétreb­bentek, mint madarak, melyek közé az ölyv csapott, és százfelé húzták agyának idegeit. Nelli falhoz la­­pult, arca éppen olyan sárga volt, mint e fal; azt lehetett volna hinni, hogy abból domborodott ki. A férfi lihegve állt a tömeg előtt. — Utánam, utánam, — sikolta a kisded asszony hátratekintve, — utánam, a­ki tépni akar! Most hárman-négyen szöktek a tömeg közöl a szobába. A hölgy összerogyva, magánkívül, földre borúlt arccal, összekulcsolt kezekkel, selyemuszályába me­rülve, az őrült előtt hevert, mint egy halmaz, emberi tagokból. A selyembe merülve. Elmerülve fényébe, hiúságába, mely hullámmá, tengerré változott, sirjává a hajónak, mely azon akart evezni a boldogság felé. Elmerülve, míg az asszony, a fúria, abból fölmerülni látszott. Mint szörny, mint úszóhydra a hullámokból, mint selyemféreg a selyemből, melyben élni szeretett volna, a méreg felzajlott dühével rohanva annak, a ki élt abban. A fúria megragadta a selymet, s a tömegből előrehatolt vadak szintén megragadták azt. — Én vagyok a halál! — dördült most meg iszonyú hang az őrült ajkairól, — el innen, ez az én részem! E pillanatban három egyén esett be az ajtón, mint földhöz sújtott fadarab, aztán négy csapás­sal­ látszott egymásután, s a fúria három társával együtt aléltan bukott hátra. Most egy szivet repesztő fölkiáltás. — Emma ! —­s a második pillanatban magasra emelte imádott terhét a férj, szivéhez szok­tá a már dobogni majd­nem megszűnt keblet, ajkához szok­tá a lélekzeni már alig tudó ajkat, szívből, leheletből életet önteni igyekezvén abba, kiben már kevés volt abból. — Emmám, imádott Emmám, térj magadhoz ? Tekints rám, nyisd föl szép szemeidet! Nézz rám, te­kints rám! A férj megrázta, félig őrjöngve rázta meg ne­jét, aztán keblére szok­ta azt újra, a bágyadt fej vállára hanyatlott, s ő azt elhalmozá csókjaival. Érzékeny jelenet volt ez: a­ki Árpádot látta, lehetetlen, hogy feszülni ne érezte volna szivét. Látva a zavart, látva a fájdalmat, látva a tenni akarást, és látva azt, hogy nem tudja, mihez fogjon. — Neki­rohanjon-e a tömegnek, melyre vad haraggal tekin­tett pillanatonként; szétzúzza-e az előtte álló őrült fejét; ápolja-e nejét, vagy elragadja magával; sír­­jon-e, jajgasson-e vagy szívét tépje ki, hogy életét neje ajkaira csepegtethesse. A fájdalom, indulat és zavar kifejezése volt ez egyszerre, egy khaosz, egy tevékeny kétségbeesés. A rendőrség megjelenése azonban kedvező for­­dulatot adott a jelenetnek. A szoba nemsokára ki jön tisztítva, s a férj nejével, a testvér testvérével egye­dül maradtak az elhagyott helyen. Árpád most a pamlagra fekteté nejét, s mellé térdelve, fájdalmas kitörések közt csókolá annak halvány arcát. Eugéniának is testvérére lett most a főgondja : — Vizet, — kiáltá Nellinek, — hideg vizet, a mily sebesen lehet. A szobaleány kirohant, s pár perc múlva jéghi­deg vízzel teli edényt hozva tért a szobába vissza. A testvér testvérének, a férj nejének kezdé mosni homlokát. E pillanatig még nem volt idő, hogy Árpád megszólíthatta volna Eugéniát; most azon­ban, némileg magához térve, feltűnt előtte az idegen szoba, az idegen alakok. — Bocsánatot kérek, — mondá még mindig zavartan, — nem tudom, hogy hol vagyok. — Jó helyen uram, ne törődjék vele, — vála­szoló a megszólított, ki el volt foglalva testvére életre­­hozásával, s koronkint megcsókoló annak melegülni kezdő arcát. Majdnem egyszerre nyiltak föl az aléltak szemei. — Irma! — kiáltá Eugénia kitörő örömmel. — Emma! — kiálta Árpád. Mindketten szeretettjeikre borultak. A földön egy irat csomó hevert, Nelli azt gon­dolta, hogy az Árpád tulajdona, s észrevétlenül an­nak zsebébe dugta azt. Az irat csomóra e szavak voltak írva: „A halál története.“ Irma felnyitó szemeit és rémesen bámult maga elé. Emma is felnyitó szemeit, és ő is rémesen bámúlt maga elé. Mindkettő szeme előtt ugyanaz az egy alak lebegett: a halál­ pedig mindkettő szeme előtt más alak állt: a szeretet és szerelem. Az álést előtt az első pillanatban szokatlan az élet; a valóság arca, mely eltűnt előle, rá mered újra, s az eszmélő önkénytelenül lezárja előtte szemeit. Hanem az élet hatalmába keríti őt újra, s elkezd neki hízelegni, hogy ismét beletegye nyakát a já­romba, melytől immár megszabadulhatott volna. Mint új vendéget, szoktatni kezdi tehát, s a szokta­tásnak legsikeresebb eszköze : az álom. (Folyt, köv.) Jó éjszakát! Vándor, ki tikkadtan vad rengetegbe jut, Ki előtt mind összébb összébb szorul az út, Kit egy sötét ösvény kalauzol mégis , Ne átkozza sorsát, áldja küzködésit. Vándor, kit útjában lep meg az éjszaka, S nincs egy kósza fénye, egy halvány csillaga, Mig egy kis pásztortűz csilláma vezérli: Pihenője csöndes tanyáját eléri. De ki elöl az út egyszer csak elveszett, Kit már se csillag, se pásztortűz nem vezet, A ki vakságából csak a pokolba lát: Istenem, adj annak csöndes jó éjszakát! E. Kovács Gy­ula.

Next