Fővárosi Lapok 1869. szeptember (199-223. szám)

1869-09-26 / 220. szám

220-ik 87. Vasárnap, szeptember 26. Ki»ao-hiTaUl: Pest, barátok­ tere 7. 81. Hatodik évfolyam 1869. Klol­zHt'Li díj: IMlévre...............8 ^rt $4jyedévre ... 4 írt X.»gjelen az ünnep utáni »apokat kivéve Jianufu- Mi*, koronkint képekkel.FŐVAROSI LAPOK. illODAT.MI V­A l'IKOZI.ONY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. S/erki'S/Ioi­­rtula: Zoldin­ntc» 89. sz. 2. e». ikii'k­ell Sí luj: Negyed li»hát.Of petit »o».................. 7 kr-Bé vegdi’i h­ittdeu ;g­tatakkor . . . . Sí' kr. Székesfehérvárott. (Aug. 11. 1869.) Emlékül dr. Vidor Zsigmondnak. *) Hát ez ama hely, a holott Az Árpádok laktak ? Ez a hamva leviharzott Nyolc-kilenc századnak ? Valóban — az ős nagyságnak Itt még romja sincsen; Képe a múlandóságnak ! Hamu és por minden. Elnézek e pusztaságon, Ez utcákon végig; Régi dicsőségnek — látom — Csak a búja él itt. És mint a hű méh sokáig Amna lomb körül jár, Honnan a raj anyja pedig Régen elszállott már: Úgy a rege jár e tájon, Múlt idők regéje; Alig érthető immáron Annak is igéje. Csak a késő honfi-bánat Érti még panasszát, Midőn a bús éjszakákat Együtt átvirrasztják. És egymás karján bejárják Az egész vidéket; És egymásnak mutogatják, Hogy itt mik történtek. Itten állott az Elsőnek Apostoli trónja; Jeruzsálemi Endrének Itt a koporsója. Ős dicsőség, ősi nagyság Kezdete és vége; Itt minden fűszál, kő, virág Régi szent ereklye. Hol e ködös szentegyház van, Lépdele Szent László, Aranyos himes palástban, Körűlé sok zászló. Felhő árnya, szél zúgása, Csörgése az érnek, Csöndes, méla siratása Elmúlt szép időknek. E hallgatag utcákon itt Nagy árnyékok járnak, A harangok nevét zengik Szent István királynak. Ezek a fák, melyek itten Búsan hajladoznak, Hogy elmúlik végre minden ! Arról álmodoznak. Nagy királyok széke hajdan Os Alba Regia, Kegyeletes emlék mostan, Hamvadó múmia. Itt e vén torony előttem Már inog is, látszik ; Egy sóhajtás még belőlem — S a fejemre omlik . . . Vajda János. *) Soha le nem róható hálám érzelmeinek óhajtok kifejezést adni, midőn ezen, fölgyógyúlásom után irt első művemet azon egyénnek ajánlom, kinek, a mi életemnél is százszorta drágább, szemem világának megmentését kö­szönöm. V. J. A végzet. (Elbeszélés.) Tóvölgy­itöl. (Folytatás.) A nap éppen most bukott föl egy hegyorom háta­ mögül, s mint egy vakító világosságot terjesztő kanóc, úgy lobogott a hegycsúcs tetején, a lombok által, mint fúriák által körültáncoltatva. Nőni kez­dett e fény, s mintha szikrát kapott volna a férfi agya, egy föllobbanó gondolat majdnem szétrepesztette ko­ponyáját . — Hol lakik kopasz bá ? — kérdé tompa han­gon a svábbogártól, s egy húszast nyomott annak csáphoz hasonlító markába. — Heee! Ezüs ! — kiáltá a huhu, és holló mo­hóságával dugta zsebre a pénzdarabot. — Hol lakik kopasz bá ? — kérdé még tom­pábban az ügyvéd. — Hiii! kopasz bá kastély, szép, torony. — Zászló ? — kérdé ijesztő arckifejezéssel Lörinczy. — Hee! Crecse. Piros. Hihihi! Kábító, vakító lett a fény, mely most körülvette a férjet. Mintha ezer nap robbant volna egyszerre az ég boltozatára, mintha évekig tartó sötét éj után magnetikus láng repesztette volna kétfelé a fekete szőnyeget; mintha fölbukott volna az álom, és össze­tört fejéből kikelt volna egy milliárd szikrát, mint megannyi napot szóró szövetnek. A hirtelen elő­törő sugárok megvakították az éjfélhez szokott sze­meket. És a vakító fényű, ijesztő káprázatban meg­jelentek az éjben született szörnyek : az őrült, mint halál, a csipke, mint köny, s előtte ott állt, vigyor­gott még szerzőül Pimpedli, mint e világosság réme ! A nap fényébe bele volt mázolva, nyomorítva e nyomorult,­ hogy nyomorulttá tegye a fényességet! Mint tengerre a vészmadarat, az emberek közé ezt a monstrumot teremtette az isten , a kenyér, me­lyet evett,­a szélvész által vetett, a vihar által szánt földből kelt ki, és táplálta benne a hírhordásnak és testének rútságát. Ez a szörnyeteg nem adott hangot, hogy borzalmat, irigységet, indulatot vagy kárörö­met ne gerjesztett volna; egy kulacs volt, de rende­sen, — még ha gyógyszer volt is, — epe csurgott belőle a szomjúhozó nyelvére. Olyan volt, mint a fül­bemászó, mint a százlábú bogár, mely behatolt egé­szen az agyvelőig. E szörnyeteg púpja valóságos tűzokádó hegygyé vált. A nap lehullt az égről, és e púp emelkedett föl oda, Árpád mindent látott iszonyú, kísérteties fényé­nél. A szerelmes vakból mindent látó, a hiszékeny önámítóból minden­­tudó lett, az éjszaka elröpült, az álom hanyathomlok rohant tova, a mit ész, gondol­kozás és véletlen nem birt földeríteni évek alatt, ez a rémalak egy szempillantás alatt, egy szavával fel­világosította, a végzet napacéljává lett, mely magába szedett minden fényességet és tüzet, hogy meggyújtsa a sötétséget. A halál a sötétségé volt, ez a világos­ság réme lett, ezerszer borzasztóbb amannál. — Hah! Tehát azért akarta, hogy a Svábhegyre jöjjünk lakni, — kiáltá most önkivülien Árpád, — megragadta a púpost, kezébe nyomott egy másik ezüst pénzt, és fülébe dörgé: — Menj előttem. Vezess a kopaszhoz! Pimpedli ijedve dugta zsebébe a váratlan mar­talékot, aztán ijedve lódúlt neki a meredeknek, mint egy kabóca, hol két lábon, hol kézzel-lábbal kúszva fölfelé, és taszigálva szét a kavicsokat. Háta úgy mozgott jobbra-balra, mint egy torony, de tűzokádó hegygyé vált újra, s emelkedve magasabbra és ma­gasabbra szórta mindinkább és mindinkább maga körül a világosságot, míg Lörinczy vakon, kábultan és kétségbeesetten követé. XX. Az utósó találkozás. Emma, a­mint férje eltávozott magára teríté shawlját, lesietett a lépcsőkön, kiment a kertből a kert hátulsó ajtóján, mely ajtó egy gyalog ösvényre vezetett, s az ösvényen haladt néhány percig. Az ösvény itt, mint forrás a folyóba, a lefelé vezető sze­­kérútba szakadt, de Emma a pistráng ösztönével birva, fölfelé haladt a szekérúton. Jobbra nemsokára egy tágas tér nyílt, s ezen szintén egy gyalogút ve­zetett keresztül, míg a szekérút megkerülte azt. Em­ma most erre a gyalogútra tért, de nem sokáig ha­ladt azon, mert a gyalogútról letért a harmatos gyepre, fölemelő ruháit, s harisnyái mesze fehérlet­tek a napfényben. A hölgy nemsokára egy orgonabokorhoz ért. A bokor túlsó oldalán egy gyeppamlag volt igen kényel­mesen elkészítve, s azon a pamlagon, a bokor által a gyalogúton járókelőktől fedve, egy úri ember heve­­részett tarka, persaszövetü hálóköntösében, s arany­nyal átszőtt hálósapkával födött ősz fejét a pamlag gyeppárnázatán pihentetve. — Jó reggelt, — szólt fehér fogait csillogtatva kecses mosolyával Emma, midőn a pamlaghoz lépett. — Hát hogy aludt? Láthatta, hogy hamarább nem jöhettem, Árpádnak ma különös kedve volt ábrán­doznia. Hanem azért nem késtem el, ugye ? A nő nem várt feleletet, hanem lehajolt s meg­­simitá az öreg úr arcát. — Egy kis helyet, mert én is le akarok pihenni. Vámory, — mert ő volt a boldog öreg, — bel­jebb húzódott a pamlagon, s Emma odaült mellé. Szépen eligazította hálóköntösét, szétvonta keblén a redöket, aztán kis lábait fölemelte, végig fekteté a pamlagon. Az öreg most szólalt meg először: — Nem szeretem, hogy férje van,— mondakedvet­­lenítl. A megosztott szerelem nem boldogíthat. Ön nem az enyém, s én azt akarom, hogy az enyém legyen. Ha megölelem, olyan mintha egy fél nőt ölelnék, ki­nek másik fele a más karjai közt van. Túl kell adnia ama haszontalan emberen, ki úgy se bírja teljesíteni vágyait, pedig maholnap már semmije, még hitele se lesz. —• Mit csináljak vele. Nagyon szeret, azt hi­szem inkább meghalna, mint megválnék tőlem. Pe­dig elhiheti, hogy már magam is megúntam. — Meghalni ? Eh badar beszéd, — mondá a gróf félig felülve a pamlagon, s úgy nézve a hölgyre, — nem oly könnyen megy az. Ön röviden egy leve­let fog neki írni Pestre, s mire kijön, nem találja itt. Ha főbe lövi magát , az az ő gondja, nem ő lesz az első bolond a világon. Egy évig ön nem tér vissza, s mire újra meglátják az emberek, a sír már be lesz gyepesed­ve, a mi azt jelenti, hogy elfeledtetett. Ha pedig élni fog, egy év alatt lehet, hogy feledni fog ő is. — Nem az, — mondá gondolkozva a hölgy, mig egy tolvaj szellő, mint a gróf cinkostársa, egészen szétlebbentő hálóköntösét, mit azonban Emma nem látszott észrevenni. — Árpád nem feledne el. Abban az esetben, ha elmegyek Pestről, magam is jobban szeretném, ha nem szenvedne tovább szegény. Vámory félgúnymosolyra vonta ajkait, s elnyo­mott szenvedélylyel kérdé a nőtől: — Sajnálja ? Emma a grófra tekintett, elnevette magát, fe­hér karjait hirtelen annak válla körül hajtá, s re­­begé : — így ni! (Folyt, köv.)

Next