Fővárosi Lapok 1869. október (224-250. szám)

1869-10-10 / 232. szám

232-ik sz. Vasárnap, október 10. Kiadó-hivatal: l’est, barátok­ tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési (!í.j. Félévre...................8 frt. Negyedévre .... 4 frt. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY.­­SŐT Előfizetéseket mindig, csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 30. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden ig­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívásunkat ajánljuk a szépiroda­lom és művészetek pártolóinak figyelmébe. Lapunk ára félévre 8 ft, évnegyedre 4 ft, s az összegek az „Athenaeum“-hoz küldendők. Különbségek. (Beszély.) Irta: Deák Farkas, (Folytatás.) . — És az egész Kissingent úgy oda hagyták, mintha soha se lettek volna ottan, jelszavuk lévén élvezni és feledni. — Sokkal szebb: élvezni és emlékezni. — És kegyed csakugyan emlékszik még ? — Hogyne ! Sohasem fogom feledni a kedves órákat, miket e nyáron együtt töltöttünk. De ugyan kérem, hogy jött ön ide ? — Na hisz én borkereskedő fia vagyok, úgy hi­szem, többször említem. Most e ház urától bort aka­rok venni. — Atyámtól! — Atyja ? — kérdé az ifjú bámúlva. — Egy-e,nem gondolta volna kegyed, hogy Kissingen „hajnal csillagának“ ily romladozott ott­honja legyen ? — Inkább azon csodálkozom, hogy ily egyszerű lakban egy ilyen — — Tudom, tudom, kérem hagyja el. Jöjjön be, itt van néhány ifjú a vidékről, rokonaink, s aztán beszéljen atyámmal, s bocsásson meg, hogy várakoz­tattuk, de nekem sejtelmem sem volt. Atyám azt hitte, hogy valami közönséges alkusz. — Jaj kérem, a mai világban előbbre becsülik az alkuszokat, mint az ismerősök és rokonokat. Kü­lönben nem lehetne üzletet tovább folytatni, úgy úgy nagyság, — de valóban alig hihetek szemeim­nek, hogy mi ismét együtt vagyunk ? Mintha csak valami álom volna. Szóljon kérem. Őszintén mon­dom, nem bírok örömömmel. — Mai világban első az üzlet, — tévé utána Fanni csalta komolysággal, — és csak azután az is­merősök. — És azzal az ajtót fölnyitva, a szobába vezeté az ifjút. A nagy füstbe és a kártyázásba mélyedve, alig vették észre őket, s Fanni csöndesen anyjához menve szólt: — Mama kérem, Walter Lajos úr, kissingeni ismerősünk, a tante jó barátja. — Örvendek, — szólt Halmosiné e nagysága, és tűrhető módon billente meg fejét, kezével helyet mutatva. — Egyszersmind egyik tagja vagyok a „Walter és társai“ borkereskedő háznak, — mondá az ifjú, leülni készülvén. Halmosiné megijedt és bámulva nézett Fannira, ki hasonlókép némileg zavarban látszott lenni. — Férjem! — sipegett ő nagysága. — Mi, mi az? Az úr a borkereskedő! Na jól van. Mondtam már, hogy holnap beszélünk, mert ma már késő az idő. De ha egyszer itt van, tessék, igyék egy pohár bort, — tessék ! Walter a kopott bőrkanapétól a kártyázó asz­talhoz lépett, s a kínált poharat átvéve, finom mo­dorban hajtá meg magát az urak előtt, s a poharat a házi gazda felé lendítvén, fenékig ülité. Ez már tetszett az öreg Halmosinak, s nem is hagyá szó nélkül. — Ha nem volnék meggyőződve, hogy e házban tiszta bort mérnek, ide se jöttem volna. — És honnan tudja az úr, hogy én tiszta bort mérek, — kérdé az öreg úr nyersen. — Mert hat év óta vásároljuk az ön borát. Jó­zsef a mi alkuszunk volt, de terhetlensége miatt el­bocsátottuk, s most személyesen akarunk megismer­kedni a termelőkkel, különösen a nagyságos úrral. De a mint méltóztatott mondani, az üzletet hagyjuk holnapra, én — — De már kövesse meg magát ifjú uram, innét egy tapodtat se megy vacsora nélkül. — Tessék he­lyet foglalni, — mondá házi sipkáját megemeltetve, Walter tehát ott maradt, s egy ideig csak a há­rom nővel társalgóit. Halmosiné sokat kérdezőskö­dött, s ő páratlan ügyességgel felelt. Lóri eleintén csak fél szemmel nézte. De egy óra múlva már úgy beleszeretett, hogy a szíve majd kiugrott piros ruhájából, elfeledve a le­folyt nap kézszorításait, sóhajait és susogó esküit nem is látszott tudni, hogy az a hat ifjú is a szobá­ban van. Mikor ez a hetedik a legszebb és legcsi­­nosabb! Fanni keveset beszélt, de annál többet gondol­kozott a vacsoráról, s elszomorodott a gondolati.., hogy még egy kis tbea sincs a háznál. Néhány percnyi szünet állván be a kártyában, midőn újra hozzá fogtak Waltert is fölszóliták. Ő el­fogadta a felhívást s elég jó ízléssel birt arra, hogy vagy száz forintot elveszítsen. E veszteségnek azon­ban az a nagy haszna volt, hogy a hat urfi kezdte respektálni s az „úr“ és az „ön“ cím elmaradt. Kez­dek „magázni,“ mint a­ki csak egy kis árnyalattal áll alább náluk a rangfokozatban. Kártya­ közben ittak keményen, s Walter jobban győzte, mint a leg­jobb ivó. Végre fölkeltek, s míg az asztalt vacsorára teríték, addig az udvarra kisétáltak. A hold pompá­san világított, s az ifjak rudakat és köveket emeltek, aztán ugrottak. Walter legtöbbet birt el, s mint gya­korlott gymnasztikus sokkal nagyobbakat és mesz­­szebb is ugrott. — Enyje hogyan tud ugrani, mint egy kötél­táncos ! — szólt egyik urfi csípősen. — Pedig mondhatom uram, nem mesterségem, csak úgy időtöltés. De olyan volt a nevelésem, hogy az effélét is meg kellett tanulnom. Már éppen vacsorához akartak ülni, midőn az „örökké nyitva álló“ kapun egy négy lovas nagy utazó hintó és egy más kocsi kissé lankadtan be­­fordult. — Az öreg grófné ő nagysága! — rikoltott a borzas szolgáló, s e szóra minden ember izgalomba jött. Még Halmosiné e nagysága is méltónak és csa­ládi régiségéhez illendőnek találta, hogy a kopott bőrkanapéról fölkelve, kissé félre csapódott fejkötő­­jével a tornácra lépjen s nagy kíváncsian az érkező asszonyságra várakozzék. Az illatszerektől átjárt ruhákba göngyölt öreg asszonyság pedig Halmosi úr vállaira nehézkedve­, szállt le hintájából. Aztán a Fanni karjába fogódzva, kissé lassan indult fel az öt fokú lépcsőzeten. — Milyen sokan vagytok, lelkem. Hát mindig ilyen sok a vendég ? Jó estét, jó estét. Milyen bor­­szagú itt mindenki. Öcsém asszony, igazítsa meg a fej­kötőjét, és ne legyen nyughatatlan, én kora reg­gel utazom tovább. Nem szeretek senki nyakán soká ülni. Legyen nyugton, a Fanni szobájában alszom. Fanni, tétess egy kis tüzet a kandallóba. Jaj, sógor úr is milyen borszagú. Ugyan kérem nyissák föl az ajtókat, szörnyűség ez a nagy pipafüst. — Mais ipi est ce que cela — c’est vous Monsieur Walter, charmée de vous voir! Fanni add át a gyerekeknek, a­mit hoztam. A komorna átadja, aztán vidd el őket, hogy ne sivalkodjanak, nem szeretem a gyermek­lár­mát. Hozz egy kis theát mert éhes vagyok, igen, igen, hozasd be a samovárt. Majd küldök egy samovárt, hogy legyen öcsém­ asszonynak is. Az urak is theázni fognak, de tegyék le kérem azt a csúnya pipákat, szi­varozzanak inkább, ezt eltűröm, de a pipaszag kiál­­hatatlan. Walter úr, jöjjön közelebb s beszéljen hogy van ? Mit keres itt, talán csak nem jött húgom után? — kérdé franciául. — Mondjon le az ily gondolat­ról, mert soha meg nem kapja. Ezek az emberek nem adnák önnek semmi áron. Mondjon le barátom, mondjon le; ha nemes ember volna, akkor én is be­­leszólanék a dologba, de igy nem lehet, nem lehet, lehetetlen. (Folyt, köv.) Veled vagyok . .. Veled vagyok, akárhol vagy ; Az én lelkem jár utánad ; Követ minden nyomon, lépten, Híven mindig, mint az árnyad. Napfényben vagy sötét éjben Veled vagyok, mindig veled: Fényben árnyad, árnyban pedig Útmutató szövetneked. Hogyha örülsz, ha vidám vagy, Ajkaidon mosoly ragyog : Te a fényes nap vagy akkor, S én a sötét tenger vagyok ; Lelked tiszta sugarai Bennem visszatükröződnek ; Lelkem mélyén gondolatim Gyöngyökké — dallá szövődnek. És ha homlokod derűjét Elfedi a gondok árnya : Szivem igaz, ha szerelme Kivillan egy fénysugárba; Szivem fényét rád boritom, Elűzöm lelked borúját, Hogy homlokod égi fénye — Ragyogjon a néma bún át. Az öröm, mit nekem adtál, Szent, örök és véghetetlen, S mely miattad érhet — a bú : Oh, még az is gyönyör nekem ! Te az öröm forrása vagy, Mit örökké szomjaz lelkem, S melynek legparányibb csepje Mégis boldoggá tesz engem. Az istenség, mely szivemben Szép arcod megörökité, Mely a legsötétebb éjjel A napot összevegyité, Örök hajnalt adott nekem, És ez szerelmedből támad, Mely fölött rózsafelhőként Oszlik szét a gond, a bánat. Mert ha bánt az élet gondja És gyötörnek néma vádak : Szivemre ajkad rapsolyja — Balzsama lesz Gileádnak; És ha lelkem elcsüggedve A mélységek felett szörnyed : Új erőt ad, új célt tűz ki Egy részvevő drága könnyed. Óh ! nevess bár, avvagy könnyezz ; Járj napfényben, avvagy éjben , Szállj alá a mélységekbe, Vagy lakozzál fönn az égben , Napfényben vagy sötét éjben Veled vagyok, mindig veled , Fényben árnyad, és az árnyban Útmutató szövetneked! Komócsy József.

Next