Fővárosi Lapok 1869. december (275-299. szám)
1869-12-03 / 277. szám
277-ik sz. Péntek, december 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hatodik évfolyam 1869. Előfizetési díj: Félévre...................8 frt Negyedévre .... 4 frt Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó-hivatal. Jelen évnegyedről teljes számú példányokkal még mindig szolgálhat a kiadó-hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 ks. J. M. M. M. M. (Elbeszélés.) Irta : Abonyi Lajos. (Folytatás.) II. A különös külsejű hosszú ember, mintha bűvös veszéje lett volna ahhoz, hogy a sorok előtte ritkuljanak, csakhamar áthatolt a zsúfolt tömegen, s egy tisztás térre érve, sebes léptekkel egy pompás hintó felé tartott, melynek cifrázatait, veretes szerszámú, strudollas kantárú lovait néhány suhanc méltóbbnak tartá a bámulásra, mint a tömeg kíváncsisága tárgyát: az öt betűt. A hosszú ember legkisebb habozás nélkül föltárta a hintó ajtaját, s a közönség mosolygó ámulata között abba beosont. A hintóban a lágy selyempárnákon mintegy húsz-huszonöt évesnek tetsző, gyönyörű hölgy ült. A szájtátóknak többet látni nem volt idejök; az ajtót az inas a különös ember után bevágta s a lovak elrobogtak. A selyemben és csipkékben úszó főrangú hölgy a minden cerimonia nélkül mellé telepedő felé bájosan hajtá tornyosan ékített fejecskéjét, s elragadtatva nyújtá neki mindkét kezét, melyet az több ízben csókolt meg. — Csak hogy itt van ön! — Oh! már harminchat óra óta . . . — Azt mindjárt gondoltam, lestem, vártam! — Gyanította ? — Teljesen bizonyos voltam felőle. Nem minden utcaszöglet hirdette-e az ön megérkezését ? Ügyesen volt rendezve, anélkül, hogy maguk a hirdetők sejtenék. A hosszú ember öntelten s boldogul mosolygott. — Valóban, önnek száz keze van. — Köztük ilyen szépek, mint a grófnőéi .... így legalább értesülve vannak mindannyian. — És együtt lesznek ? — Egy óra múlva. — Thurzót és Tiefenbach-ot csak az imént láttam. — Még fogalmuk sincs a felől, mily fontos hivatás vár rájuk. — Tehát egy óra múlva ? — A kocsisnak meg van rendelve, addig utcáról utcára járni. Úgy is mindenki azt teszi most: bámul, jár-kel, tudakozódik az öt betű értelme után, amit csak egy ember tud. A hosszú ember ismét ajkaihoz emelé a hölgy lágy, fehér kezét. — S csupán egy hölgy tudja azt, hogy ez öt betűt csak egy ember fejtheti meg. — Mely öt betűn most talán országok sorsa fordul meg. Harcok támadnak koronákért, s azok a boldogok, kiket az idő készen talál. — És mi készen fogunk lenni, — szólt büszke, lángoló arccal a hölgy. — Óh! grófnő, az nagyszerű, a mit ön tesz. Páratlan észszel, bámulandó erélylyel tartja össze egybeköttetésünk láncszemeit. Dicső, magasztos dolog isten előtt, amit tesz ön: elnyomott, üldözött vallásunk fölviruló szabadságáért. Azután áradozva bámulta a nő fenséges vonásait, s rá meredt ittas, bálványozó tekintetével. A fiatal úrnő jóizűn kacagott föl s megveregető vállait. — Öreg rajongóm! Csak az ön szemei előtt vajgyok én ily nagyszerű. Csodálkozom, hogy éppen ön, ki jól tudja bájaim titkát, mit bámulhat rajtam, egy negyven éves asszonyon . .. A férfi fejét csóválta. — Az ön fennkölt lelkét bámulom, a fenséges, derült homlokot, mely koronára méltó. Az úrhölgy, bár keble áradt, hullámzott e nagyravágyó gondolaton, tetteié, mintha e szavak kellemetlenül hatottak volna rá, s mintegy szemrehányással fordult társa felé. — Oh! Jessenius, hagyjon föl ez ábrándszerű bohóságokkal! inkább beszéljünk komoly ügyekről. Nem azt tettük-e föl magunkban, hogy az összegyűlésig megvitatunk, elhatározunk mindent ? Legalább is beszéljünk arról, hogy ön tudtomra adta, miszerint a hitünkbeli rendekkel találkozni akarván ... A hölgy különösen megnyomta a „hitünkbeli“ szót. — Tehát... — Lássa, én a legnagyobb készséggel, örömmel fölajánlottam a találkozás helyéül palotámat, termeimet. Nagy bizalmat mutattam ön iránt, tudván veszélyes, a kormány előtt gyanús magyarországi útját. Magamnál el merem fogadni, kitéve magamat annak, hogy a kormány, a miniszter, a főherceg mindent megtud, s az ön részéről még sem érdemeltem meg azt, hogy ön útjának másik célját is közölje velem. — Hiszen az nem titok. E másik cél itt keletkezett. Időm sem lehetett még azt a grófnővel tudatni. Elmentem egész bátran, és ime, egy hajszálam sem hullt le. — Azt tudom. Miután minden körülményt tudok, tehát tudom azt is, hogy ön a császárnál volt. — Jól tudja, grófnő. —■ Ügy tehát híva volt ön hozzá. — Nem, grófnő, magam mentem! Tudja ön, sokat megtesz az ember segény , elnyomatott vallása érdekében. Különben a doktornak és keresztyénnek szenvedő felebarátjánál megjelenni kötelessége is. Véltem, hogy itt is segíthetek valamit, de már nincs hozzá reményem. Különben, a császárt illetőleg, már tudtam előre is . . . — De hát az istenért! nem féltette ön szabadságát ? Én azt hittem, mihelyt itt megjelenését az ön útjáról értesülhetett kormány megtudja, rögtön elfogatja. Khlesl a tréfákat nem érti. Tessenius nyugodtan felelt: — Khlesl látott és jól fogadott. Amint látszik, nem feledi, hogy én Rudolf király ő felségének voltam orvosa. Egyébiránt várja és tudatja, hogy megjelenésem az ő politikája érdekében is lendít valamit . . . — És a főherceg ? — Annak nem szabad tudni. Arról bizonyos vagyok, hogy Khlesl el nem árul. Ő aranyhidat készítene nekem. Óh! én sokat tudtam meg. — A mit nekem el fog mondani, — szólt a grófnő, csábító mosolylyal hajolván feléje. — A mit a grófnőnek el fogok mondani. — Tehát.. . — Mátyás ő felsége jó ember volt, vele még lehetett volna boldogulnunk ; de ha a kormány változik, az általam is óhajtott békés kiegyezés aligha jöhet létre. — Hogyan ? — szólt a grófnő megrettenve . — ön békés kiegyezésről beszél ? Az lehetsen! Feledi ön a vallásunkon ütött tetemes sérelmeket ? feledi ön a braunaui templom elvételét, a klostergrabi templom erőszakos lerombolását ? Thurn Mátyás egyik főtámaszunknak a karlsteini kapitányságból csúfos letételét? Minden, minden kötés szószegően megsemmisittetett. Mi biztosítékunk van nekünk még ? Jessenius kezébe vette a fölindult nő lágy kis kezét, gyöngéden megszokta és suttogá: — Az, grófné, hogy az ellenfél titkai kezemben vannak , hogy Khleslt megnyerhetem. Egy szavamba kerül, hogy a nélkül is félénk, habozó jelleme engesztelődő rendszabályok tételére fogja bírni. — S mit akarna ön ezzel ? A dolgok már sokkal tovább mentek. Midőn Thurn és Fels vezérlete alatt máris tekintélyes haderőnk van, midőn reményem, hogy magyarországi útja is sikeres volt: óh ! Jessenius, ön valóban csak egy tudós, és a tudósok .. Jessenius arca föllángolt e szemrehányó szavakra , mellére tette két kezét, s így szólt: — És a tudósok, azt akarja mondani a grófné, nem birnak bátorsággal. Meg fogja majd látni! Ismerni fog, ha megmondom, hogy Khlesl-lel csak időt akarok nyerni, s mondhatom, a célt el is értem. A grófnő ez utóbbi szavakat nyugodtan vette, s helyeselve bólintott fejével. Jessenius pedig újra fölvette beszéde fonalát. — Lássa grófné, Mátyás sok jót tett velünk, Mátyás jó ember volt! A grófnő tüzes, szép, nagy szemeit szögező arcára , mintegy ki akarva erőszakolni szavainak folytatását, de Jessenius nem folytatta tovább. — Mátyás jó ember volt, mondja ön, s ezt már mondja ön másodszor, anélkül, hogy bővebb magyarázatot adna szavainak. Ön sejtet, de nem beszél. Ön különös ember ! Azt tudja ön, hogy tudom : a császár csakugyan veszélyesen beteg, de hogy már .. . Jessenius fejét rázta. — A császár nem veszélyes beteg. — Nem-e ? Tehát hogy mondhatja ön róla, hogy volt. S miért jön előtérbe a köztünk megállapított időnek jelszava, s hogy az idő itt van, ha a császár nem veszélyesen beteg. A császár tehát még nem hal meg egyhamar ? — Azt én nem mondtam. A császár meghal, —• szólt nyomatékosan Jessenius. — Különös ember! Mint orvos, azt mondja ön, hogy nem veszélyes beteg. Mi az hát, ami önt előbbi célzatára indítja ? (Folyt, köv.) A szép szeretete. Irta : Legouvé Ernest. *) — Atyám! mi a szép szeretete ? Néhány nappal ezelőtt fiam ily kérdéssel köszöntött be szobámba. Higgyék el, ez a kérdés végtelen meglepett. — Ej ! — kérdem tőle — hogyan jutott eszedbe ez a kérdés ? *) Ez igen szépen és érdekesen irt fejtegetés a szépről s annak két külön világban: a természet és szellem világában megjelenő alakjáról, Legouvé, ismert drámaírónak „Az atyák és gyermekek a XIX-ik században“ (Les péres et les enfents aut dix neuvième siécle) című művének egyik fejezetét képezi. E könyv nagyon jelesen fejtegeti mindazon legújabb kérdéseket, melyek az újabb, a szabadságra, és nem a tekintélyre alapított társadalomban, a család kebelében előfordulhatnak és ezen kérdéseket nem elméleti úton fejtegeti, hanem elénk állít egy atyát, ki gyermekét gyöngéden s azon elvből indulva ki neveli, hogy a gyermekben a leendő egyéniséget kell tekinteni s igy mintegy vezetője mindazon kényes szenvedélyek közepett, melyeknek századunkban az ifjak annyival inkább rabjaik, mivel a családapa régi tekintélyét a forradalom erkölcsi, átalakító hatása alapjában rendité meg. Természetesen az író a tekintélylyel szembe a gyöngédséget állítja, mint az újabb polgárosodás legszebb vívmányát. E fejezet épen a szépet tünteti föl egyik legnemesebb szenvedélyünknek és annak élénk érezését akarja beoltani fia szivébe. Hogy mily lélektanilag teszi ezt, maga a cikk bizonyítja. Fordító: