Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-14 / 10. szám
10-ik sz. Péntek, január 14. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ________ • Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára féléven- 1 kint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. Kis hugom ágyánál. Ő szunnyad, alszik mostan csendesen, S lát álmában szép tündérképeket ; Föléje szelíd angyalok hajolnak És megsimitják szőke fürtéit, Azután játszanak szegénynyel, Minden játékot végig játszanak vele, S ő boldogan futkos közöttük, A fehérszárnyú angyalok között, Hisz ártatlan még ő is, mint azok. Oh ! tündérálmok, lengjetek fölötte, Mulassatok sokáig még vele, Tartsátok zárva szép kis szemeit És fátyolozzátok be homlokát — Hadd nézem hosszan arcvonásait, E kedves, ártatlan vonásokat, Melyeknek láttán gyermekéveimnek Eltűnt világát sejtem visszatérni, S melyeknek látta két szememből A boldogság könyvit csalja ki. Ne keltsen zajt most künn az éji vész sem, Fázó madár ne verje meg az ablakot, Fel ne riaszsza őt halk zokogásom, Testvéri csókjaim se ébreszszék fel őt ... . Hadd álmodjék ő édesen tovább, Mig a fényes nap meg nem érkezik; Én majd virasztok addig itten Puha kis nyoszolyája mellett S reggel megkérdem: álmodott-e Oly szép angyallal, mint én álmodom ?! Endrődi Sándor: Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Írta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — E leánykát ön becsületesen, vallásosan nevelte, munkához szoktatta, mint az egy oly elhagyatott sorsú leányhoz illik, s ezért félévenkint megkapta a pénzösszeget, mely a leány nevelésére ígérve volt.. — E pénzösszeg két év óta nem érkezett meg. — szólt közbe Wehrmanné ingerülten. Rövid szünet állt be. Az idegen hölgy arcát újra nagy sápadtság borta, s lélekzete elállni látszott. — A leány anyja meghalt! — mondá aztán észrevehető küzdéssel,—s engem kért meg, hogy e leány évenkinti járulékát önnek kézbesítsem. Wehrmanné mogorván tekintett a beszélőre, s egy önkénytelen sóhaj hagyta el keblét. — Miért nem jött ön csak két héttel is előbb? — mondá aztán önkénytelenül. Az idegen nő megrezzent e komoran kiejtett szavakra, s helyéről fölugorva, a nőhöz lépett. — Mit akar ön mondani ? —• kiáltá reszkető hangon. — Nincs többé nálam a leány, s hollétét nem ismerem. — Az lehetetlen! — folytatá hevesen a nő; — nekem e leányt látnom kell, okvetlen szükséges beszélnem vele, ön meg akar engem csalni! — kiáltá szenvedélyes haraggal, — de rettegjen haragomtól. Wehrmanné vállvonva nézett rá, s arcán egy vonás sem változott előbbi komorságából, mig a nő fenyegetően állt előtte, s szemei szikráztak a haragtól. — íme! — kiáltá, egy erszényt vetve az aszasztalra Wehrmanné elé; — ez erszény aranynyal van töltve, hatszor, tízszer több ez összeg, mint az ön két évi járuléka, de önnek fölvilágositást kell a leányról adnia! — Vegye ön vissza pénzét, asszonyom! — mondá haragtelt hangon az öreg nő; — nekem nincsen szükségem arra, fölvilágosítást nem adhatok, s nem is tartozom adni senkinek. — Ön csalódik, ha azt hiszi, hogy e leány sorsa felöl nem köteles értesítést adni! — kiálta fölindultan a nő, — s csalódik, ha azon hitben él, hogy e dolog annyiban marad. E leányt önnek hat hetes korában adták át ápolás végett, fizettek érte, s önnek ama leány nem tulajdon gyermeke, kiről szabadon, tetszése szerint rendelkezhetik. E leány most tizenhét éves, felnőtt, kifejlett hölgy lett, szülei visszakövetelik őt, s ön köteles őt visszaadni. Wehrmanné gúnyos mosolylyal tekinte a lángoló arcra, melynek szemei égtek a fölindulástól. —• Valóban, szülei követelik vissza az általam fölnevelt leányt ? — kérdő halk, de metsző, éles hangon. Az idegen nő halotthalvány jön e kérdésre, s zavarodva tekintett a kérdőre, ki féloldalról, lesütött, ravasz szemekkel nézett rá.— Szülei! — mondá aztán, erőt véve habozásán a nő; — apja, ki még életben van, s rokonai, kikre őt haldokló anyja bízta. Wehrmanné arcát pillanat alatt elhagyá a gúnyos mosoly, s szemeit önkénytelen az ég felé emelve, keblét egy nehéz sóhaj hagyta el, mely szive mélyéből látszott jönni. —• Hagyjuk a tréfát s regéket, asszonyom! — mondá szomorúan ; — e tárgy sokkal komolyabb, mint azt rajtam kivül bárki csak gyaníthatná is ! — mondá elfogult, keserűséggel telt hangon. — Kegyed kivánta, hogy legyünk őszinték egymás iránt, legyen, én őszinte leszek, s csak azt óhajtom tudni, szólhatok-e tartózkodás nélkül egy harmadik egyén előtt ? A nő hátradőlt székére, s vonásain elfogult nyugtalanság látszott; Wehrmanné ünnepélyes, komoly hangjára, s az utóbbi kérdésre kezével megnyugtató választ intett. — Tetszése szerint szólhat! — mondá alig érthetőn. — Történetem kissé hosszú lesz, s öreg vagyok, terhemre esik az állás, engedelmével e székre ülök. — mondá, s mialatt a kijelölt helyre ereszkedett, szemeiből két könyv hullt végig redős arcán, mit hirtelen és észrevétlenül akart letörülni onnét. —• Azon fiatal leány történetével, kit kegyed emlitett, asszonyom, s kit én hat hetes kora óta neveltem, tökéletesen tisztában vagyok, tisztában van ő maga is, s ez az oka, hogy nincs többé nálam, sőt hogy hollétéről fölvilágosítást sem adhat.... A nő nyugtalanul, zavart arccal tekintett rá. — E fiatal leány neve Heléne, mint bizonynyal ön is fogja tudni; más neve nincs, legalább tudtommal nincs, s az intézetben, hova tanulni járt, Wehrmann Helénának neveztetett. Mindenki leányomnak hitte őt, bár unokám is lehetne, és senki sem tudott többet születéséről, mint mennyit ő maga, azaz semmit, kivéve engem, ki tudom, hogy ő előkelő apa s magas állású anyától származott, s mindamellett szégyenlenie kell születését, s ha tán nem átkozni, de mindenesetre megvetni szüleit. Az öreg nő szigorral szegezé tekintetét az előtte ülő hölgyre, kinek magas, emelt homloka önkénytelenül keblére hajlott, s ajkain reszketés volt észre. A leány titkosan születve, kitaszittatott az anyai karok közül, s hat hetes korában gondjaimra bizatott. Nekem nem lévén gyermekem, sajátomkint neveltem és szerettem őt, mert ki e leányt ismeri, asszonyom, lehetetlen, hogy ne szerette volna. — Az évenkinti dij, az ígért pénzösszeg minden félévben megérkezett, s bár szegény valék és Helénának állásán fölüli nevelést kívántam adni, óhajtom, bár ne érkeznék az oly pontosan, maradna el örökre, s lenne Heléne örökre sajátom, és ne lenne hozzá joga senkinek. Az évek múltak, a gondjaimra bízott gyermek fejlődni kezdett, s csakhamar magas, délceg alak jön, és oly szép, hogy aggódni kezdtem bájai miatt. Férjem német katonatiszt volt, asszonyom, de én születésemre nézve olasz , huszonhat éves koromig Velencében laktam, s a művészet legszebb, legelragadóbb alakjait ismerem, mit ihletett kéz alkotott, s minden percben ez alakok egyikére emlékeztetett Heléne látása. — Nem mertem vele a belvárosban fátyol nélkül járni, mert féltem öt nagy szépsége miatt, ha egyedül ment ki dolgait végezni, rettegtem hazatértéig, nem tudtam miért, de egy belső ösztön nem hagyott nyugodni. — Ez elhagyott városrész szegényes házai s a kisded, rozzant épület igen viszás hely volt a gyönyörű s palotába illő alaknak, és éppen e viszás helyzet volt az, mely miatt féltem őt, s rettegtem miatta. (Folyt, köv.) A lelkész leánya. (Francia beszély.) Irta : About. (Vége.) Éppen látogatóban volt a nénjével, Millerné aszszonynyal aznap, melyen mint egykor Saulnak, az ő lelkének is meggyűlt a világosság. Marchalék szántszándékos anyagi romlásának hírét Mengusné, az én derék pártfogóm, Mengus úr neje hordta szét a városban. Szegény, már két éve nyugszik az örökkévalóság párnáin. A professor ránk bízta volt ügyeit, hogy adjuk el ingatlanát s küldjük az egész összeget Párisba; én magam készítettem a szerződést, mely szerint az Austerlitz-piacon vett ki egy kis lakást, hol családját elhelyezte. A mint Mengusné jobban-jobban belemerült az elbeszélésbe s az egész eset részletezésébe, Adda nyugtalan lett s ide-oda feszengett székén; végre nem állható, fölkelt, búcsút vett s magával vonszolta szegény nénjét, ki azt sem tudta, melyik lábára álljon. Még az nap, nem is számítva az esti táncestélyra való előkészületekhez szükséges bevásárlásokat, több látogatást is kellett volna tenniök, de Adda mindent elfeledve, egyenesen haza szaladt s fölkeresve anyját, ki éppen a mosásnál volt, a nélkül, hogy figyelembe vette volna Millerné és a legfecsegőbb két mosónő jelenlétét, ezen szavakkal támadt reá: — Anyám ! az örök üdvösségre kérlek, mondd, meg nekem az igazat! Való-e,hogy Marcial úr megkérte egykor kezemet ? A lelkész neje, ily váratlanul megkérdeztetve egy ideig tátott szájjal bámult. Szeretett volna először férjével beszélni, aki az egész dolgot intézte, aztán azon gondolkozott, hogy lehetne igennel is nemmel is felelni, mert hazudni mégsem akart, de Adda sürgető, szinte lángolt türelmetlensége hevében s lihegve kiáltott: — Felelj, felelj !