Fővárosi Lapok 1870. január (1-24. szám)
1870-01-16 / 12. szám
12-ik sz. Vasárnap, január 16. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. 87. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dg. Félévre . . .. 7 ft 2 kr. Negyedévre 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké .Évnegyedre 3 írt 50 kr., félévenkint 7 frt. Szabó Orzsika. (Székely népballada a XVII-dik századból.) Istenem, istenem, hát én mért születtem. Hogy ily szerencsétlen lett az én életem ? Kis-Küküllő mellett, Nagy-Küküllő mellett Nálamnál szebb sem volt, Nálamnál jobb sem volt, Mégis csúfos leve az én végidejem. Úgy üli, úgy üli három királybíró Elvesztő törvényem a bíró házánál, A biró házánál, Mezei Mártonnál. ,Hová mégy, hová mégy, szegény Szabó Orzsikot így kérdi barátja, jó leány barátja. „Elmegyek, elmegyek a biró házához, A biró házához, Mezei Mártonhoz . Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!* Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett . . . Szóval igy felmondja egyik királybírót „Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, Mert az én törvényem téged meg nem ölet.“ Másik királybíró szóval ezt feleli: „Mert az é’n törvényem öt meg nem öleti.“ Mit hazudott, mit már a nagy királybíró ? Szóval igy feleli átkozott Pap János : „„Eiz az én törvényem öt meg is öleti: Mert hosszú szilvásban, aszaló torkában Hallottam sirását a kicsiny gyermeknek, Ő onnan kivette, csihányba apritá, S a disznónak adá, Kitúrá a disznó jobb lábát s bal karját,““ Más két királybíró engede ő nek. Oda ment a nénje, tisztektől megkérő : Adnák a kezire, hogy őt elkísérné ; Kézihez véve a nénje és vezető, Nagy sokaság úton Orzsikát kísérő. Kérdezi a nénjit: ,Aj, kedves jó néném, hát mi hova menyünk ! „Az istenházába, a templomba megyünk, Édes jó testvérem!“ Mikor addig értek és mégis csak híztak ,Édes kedves néném, itt vagyon a templom, Itt az istenháza — hát még hova menyünk ?‘ „Eherré a dombra, a szöllő fejére.“ Mikor kiérének a szöllő fejére, Aj, a gödör készen, tövissel bérakva, Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, Hol a temetője, az ö vég ideje. Segesvári henger a kézit megfogá, Gödörhöz hurcold, Sőt a tövis közé tüstént bébocsátá, Tövisét tevének még a fejbe is, S földet hánytak reá. Akkor a testvére onnan eltántorga, Orzsik ott marada, tövissel bérakva, Tövissel bérakva, földdel bétakarva . . . Strázsákat vetőnek gödör mellékbe, Erős őrizetre . . . Strázsák ott hallgatták, hogy sír, hogy kesereg Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: „Istenem, istenem, jaj bel nem gondoltam, Hogy kamuka-szoknyám koporsóm is legyen, Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen. Az én történetem • Okozta ezt nekem. De oh! én istenem, hallgass meg most engem ! De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön! A maradékát is, atyám, eltöröljed, Nyomóssá e földön de soha ne tegyed ! De már jó strázsáim, most meghallgassatok! Menjen el az egyik, menjen el óh ! haza, Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez, Nyissák óh ! nyissák ki a varró ládámat, Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén, Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, Mert ott van a gyermek, de halva született!“ Mikoron megkapta ott az ő testvére Gyolcsba bétakarva a kicsi gyermeket, Az utcára vitte, Ottan beszélette, S mindennek mutatta. Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, Az Orzsik szavait igaznak találták, Megösmerték rajta, hogy halva született. Akkor az ő nénje lábáról leesett, Kétségbe is esett, Hogy halva vették föl azt a hideg földről, Az édes anyja is abba’ pillantatba’ Bújába’ elindult, Elment fel Csérjére, Hideg csörgőn kfíjjel, S magát felakasztá. Az édes atyja is szekérre rakodott, Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, Hogy soha is senki róla hírt nem hallott, Jószága, birtoka mind másra maradott. „Leányim, barátim igy higyi a legénynek, A hamis hitűnek , Mert a legénynek van három hamis hite, Egyik hamis hite: a kalap fejibe’, Másik hamis hite : a bunda zsebibe’, A harmadik pedig : a bocskor orrába’. Ne higyj a legénynek, a hamis hitűnek, Mert megcsalt téged, Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, Zergő mogyoróval, csattogó dióval, Mézes beszédekkel, sűrű hazugsággal. Mert én hittem neki, sűrü hazugságnak, S immár csúfja lettem az egész világnak. Tudom, hogy fennmarad az emlékezetem, Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem ; Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, Csúffá tett az engem s csúffá az én végem , Mert a halottnak is hármat harangoznak, De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak.“ Közli: Kriza János. Egy szegény leány története (Elbeszélés.) Irta : Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — Ez tehát a szegénység kiváltsága! — mondá oly metsző gúnynyal és keserűséggel, hogy megijedve néztem rá. — Én nem akarok e kiváltságosak közé tartozni. — mondá aztán, helyéről hevesen feugorva, s büszkén emelé föl fejét és arca lángolt, szemei villámokat szórtak. Rám ne nézzenek szemtelenül, s nekem ne akarjanak alamizsnát adni. Az isten ép karokat adott, hogy tudjak dolgozni s ne szorúljak senkire, s több büszkeséget, mint hogy alamizsnát magától a királytól is elfogadjak. Egész ragyogó szépségében állt előttem. A vállára hulló éjfürtök sötét árnyékot vesznek a lángoló arcra, nagy érszemei lángban tündöklenek, junai termete ez állásban még magasabbnak látszott lenni, s kihívó tekintete és büszkén fölvetett ajkai nem e szegény szobába valók voltak. Megdöbbenve néztem rá, majd körül e szobában : nem látja-e bűbájos szépségében valaki e szegény teremtést, kinek legnagyobb veszedelme nagy szépsége volt, s ama vágyak, ama büszkeség, mit nálam léte óta először e percben ismertetett meg velem. De csak egy pillanatig tartott e heves föllobbanás , e föllázadt akarat ereje ; a másik percben zokogva omlott székére, s arcát kezeibe temeté. Nem szóltam hozzá, ki hagytam fájdalmát sírni; mit is mondhattam volna, asszonyom, — sokajta keserűen Wehrmanné, — ön legjobban fogja tudni, hogy nem adhattam neki reményeket. Lecsilapult s munkájához fogott. Hetek múltak, s többé nem beszéltünk e tárgyról; munkát én hoztam számára és vittem a boltokba vissza, ő négy teljes hétig nem mozdult ki ez udvar falai közül. E négy hét eltelte után egy napon ismét ki kellett mennem, Heléne elkészült hímzését vittem haza, s ő egyedül maradt bonn a szolgáló az udvaron dolgait végző. Este felé tértem haza, s midőn a szobába léptem, Heléne dolgozó asztala mellett állva találtam, s előtte az asztalon egy feltört levél feküdt. A lemenő nap végsugarai arcára sütöttek, de dacára a biborfénynek, mely közzé őt, arca halotthalvány volt s ajkai reszkettek, midőn szólni akart. — Mi történt ? — kérdém hozzálépve, s önkénytelen a levél után nyújtáni ki kezemet. — Ne érintse, — kiáltá hevesen, s kezét védően emelé a levél fölé, — ne érintse e papirost, mig nekem nehány kérdésemre nem felelt. Csodálkozva néztem rá. — Ki vagyok én ? — kérdé elfojtott szenvedélytől remegő hangon; — akarom tudni, ki vagyok, kik voltak szüleim, hol születtem s kicsoda ön, ki engem fölnevelni vállalkozott ? — Hideg verejtékcsöppek gyűltek homlokomra, — folytatá Wehrmanné, s komoran tekinte az idegen hölgyre, kinek kebléből egy halk sikoltás tört elő, s kezeit kinosan kulcsolá egybe. Nem tudtam mit feleljek e váratlan kérdésre, s pár perc kellett, mig összeszedém magamat. — E kérdésre én felelettel nem tartozom! — mondám aztán komoly, szigorú hangon, melyre a leány még halványabb jön, s arra választ adni nem is fogok. Neved Wehrmann Heléne, s állásod, egy szegény katonatiszt becsületes özvegyének fogadott leánya. Fejét szenvedélylyel rázta meg s hevesen nyújtá át a levelet, mely előtte hevert. — Ez ismét a szegénység kiváltsága, — mondá keserűen, hogy a szegény leányok ily leveleket kapnak. Nyugtalanúl emelém szemeimhez e sorokat, s megdermedve olvasám azokat végig, aztán eltevem, s átadhatom azt olvasás végett önnek, — folytatá Wehrmanné, egy szekrényhez lépve, s finom borítékba takart levelet véve ki onnét, és fölbontván olvasni kezdé: „Kisasszony! Több ízben volt szerencsém önt látni, s már az első találkozás után a legmélyebb szerelmet költé föl önnek látása bennem, mit a későbbi találkozások csak mindinkább erősítenek, s ha lehetséges, fokoztak. Önnek azonban különös magaviselete elvette bátorságomat a közeledésre nézve, s heteken át haboztam, mitévő legyek, hogy önnel érzelmeimet tudassam. E hetek alatt gyakran őgyelgék a kegyed lakása közelében, de ön nem hagyva el a házat, találkoznunk lehetetlen vala, s azért e levél írásához folyamodom, hogy néhány szót válthassak önnel, s némely dolgokat tudtára adjak, mikről kegyednek mostanig talán fogalma sincs. Ön egy kimondhatatlan szép, bájos és vonzó teremtés, kinek igényei lehetnek a föld paradicsomára, s ön magányban tölti napjait anélkül, hogy a világból látna, ismerne és élvezne valamit, s anélkül, hogy az élet szépségeit, adományait, mit az nyújtani képes, csak fürkészni is kívánná. Ezt ön nem teszi helyesen. Az évek elröpülnek, a későbbi kornak úgy is megvannak a maga kedvetlenségei, terhei, élvezzük legalább ifjúságunkat s azt az időt, mit a természet örömökre nyújtott. Mai számunkhoz félív melléklet van csatolva.