Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)
1870-02-23 / 36. szám
36-ik sz. Szerda, február 23. Kiadóhivatal: Pest, barátok tere 7. sz. Hetedik évfolyam 190. Előfizetési díj: Főtérre . . . 7 ft — kr. Negyedény . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. imwiMiimrFiimmTMMmB^TMMMMBMniiinriiiTiiriiriiTwiTWWMMBmfwwrBniMiiMiiiii^ i ■ iiiittt n mn mn nun iiiiiiimnzi»^ii«iT»ii—'i—iiiBiiiiiniiiiiii 11‘iTüTi'i ii Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr, Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. ) Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Mari a legnagyobb ijedtségben lévén, levelet irt valakinek, s másnap egy fiatal, sötét tekintetű nő és egy korosabb szobaleány érkeztek ide, kik mindenről gondoskodtak. Önnek is irtunk, főhadnagy úr, mondá, —s meg nem foghattuk, hogy nem érkezett meg a temetésre. A temetés után mindnyájan eltávoztak, s azóta nem hallottam semmit, azt sem tudom megmondani hova ment Csermey kisasszony, vagy ki volt az a fiatal nő és öreg szobalánya. — És a gyermek . . . ? — Kérdem, midőn végre leküzdve keservemet, szólni képes voltam. — Arról semmit sem tudok. Magukkal vitték alkalmasint, mert itt nem maradt. Azt hiszem, kedélyállapotomat fölösleges volna leirnom neked. Arcodon látom, hogy megérted szavaimat, s igy tudod, mit szenvedhettem e tudósításra, s mily váratlanul ért az engem, miután a levél, melyben Helénem haláláról tudósítottak, elveszett, s én távolról sem gyanithatom a rettentő csapást, mi Bécsbe érkeztemkor várt rám. Mindenekelőtt fölkeresem Helén sírját, s azután félig megőrülve indultam e kastélyba, és érkeztem meg, midőn itt új szomorúság várt rám, tudniillik Mari betegsége, ki a kiállt ijedtség és megrázkódtatás következtében hagymázba esett, és nem is gyógyult föl abból. Én és Hermin fölváltva ápoltuk őt, de soha sem együtt. A leány kerülte a velemtételt, s ha gyermekemről kérdezem őt, azt mondá: meghalt és eltemették, s fagyos szemekkel tekintett rám, melyekben a hideg dac és boszú félreismerhetetlen volt. Ekkor a két férfi a kastély elé ért, megálltak, az ezredes balkita hangját, s figyelmesen tekintett maga körül. Mari néhány nap múlva meghalt, anélkül hogy gyermekemről fölvilágosítást adhatott volna. Hermin megtagadta azt, s én kétségbeesve távoztam a kastélyból, megfogadván, hogy gyermekem hollétét kikutatom. Minden fáradságom hasztalan volt. Hermin azután Wanderhofen báróhoz ment férjhez s utazni ment, és én sokáig nem találkoztam vele; de visszatérte után megismerkedem férjével, megnyertem barátságát; a többit tudod ; de Hermint soha sem birtam rávenni, hogy gyermekemről fölvilágosítást adjon. Ferenc hallgatott. Arca komor, halotthalványságú volt, és szemei különös tűzben égtek. A lépcsőkhöz értek s fölhaladtak az emeletig, hol Ferenc megállt, s közelebb lépett az ezredeshez. — Azon nő, kivel a múlt hetekben a társalgási teremben találkozál ? — kérdé halkan. — Hermin volt. — Mit tudtál meg tőle ? — kérdé izgatottan az ifjú. — Semmit! E pillanatban a folyosó távoli részéből léptek hangzanak, s nem igen távol tőlük egy magas, délceg alak haladt el, s halvány arcát, nagy, fekete szemeit feléjök fordítá és köszönté őket. Csermey lelke szemeibe gyűlt, és szeretettel tekintett az eltűnő alak után. Ferenc figyelmesen nézett rá, s kezet nyújtván neki, mondá: — Segítségedre leszek, és győzni fogunk ! XIII. Ferenc, miután az ezredestől elvált, gondolkodva haladt a folyosó azon iránya felé, hol kis idő előtt Heléne eltűnt. Lassan haladt és mélyen elmerültnek látszik, midőn a szép házvezetőnő ajtajához ért, s arcán egy neme a küzdés, habozás és megindultság vegyületének volt látható , midőn kezét az ajtó kilincsére tette. Előbb halkan kopogott, de feleletet sem várva nyitott be az egyszerűen bútorzott szobába, hol Helén az ablak mellett ült, és szorgalmasan dolgozott. Meglepetve állt föl helyéről, midőn az ifjút belépni látta, s kérdő tekintettel közeledett felé. — Ön meg van lepetve látásomon ! — mondá mosolyogva Ferenc, mialatt beteve az ajtót s udvariasan hajtá meg magát; — de ne féljen kisasszony most az egyszer nem szándékom kellemetlent mondani önnek. Heléne csodálkozva nézett rá, s arcát élénk pirosság önte el.• Nem emlékszem uram, hogy valaha féltem volna öntől, vagy attól, hogy valami kellemetlenséget mondjon nekem. Kegyed ittlétem óta mindig igen jó volt irántam, s engedje hinnem, hogy midőn egyetlen egyszer megszomorított, az szintén csak jóindulatából eredt. Az ifjú egy széket vont elő s helyet foglalt. — Ha megengedi ? — mondá udvariasan. — Szerencsémnek tartom! — viszontá mosolygva a leány, de ő állva maradt, mint rendesen tenni szokta. — Heléne! — kezdő kissé habozva az ifjú; — én igen nagy részt veszek az ön sorsában, szeretném az ön napjait, jövőjét teljesen biztosítva látni, s ne vegye tolakodásnak, ha azt kérdem öntől, miért nem fogadta el Csermey ezredes házassági ajánlatát ? A leány arca sötét vörös jön, s hidegen tekinte az ifjúra. — Kérem, nagyságos úr! — mondá, de hangja inkább parancsoló, mint kérő volt, — ne foglalkozzék az én sorsommal és tetteimmel; én nem vagyok érdemes e kegyre, miután jóságát csak önfejűség s mogorva hallgatással viszonozhatom, pedig én szeretném önnek eddigi szívességét másként: szelídség és engedelmességgel hálálni meg. — És miért nem teszi ? — Mert azon kérdésre, melyet hozzám intézett, nem felelhetek. —• Ön tehát kereken kosarat adott az ezredesnek ? — Mit tehettem volna egyebet ? Nem szeretem őt, nem is ismerem, ajánlata érthetetlen előttem, tréfának, gúnynak látszott, s azonkívül, én — nem megyek férjhez soha. — Jó! — mondá mosolyogva az ifjú. — ön kikosarazta Csermeyt, de most egy másik kérőt lát maga előtt, kit nem fog oly könnyen lerázni, mint az ezredest. Heléne hallgatott. Tekintetét szomorúan függeszté rá, s szemében két nagy fényes köny csillogott. — Ez keserű és igen meggondolatlan tréfa! — mondá reszkető, elfojtod hangon. (Folyt. köv.) Téli délután. (Longfellow.) A nap alant jár, Közéig az est már; Halott a csermely, A tó fagyott. Felhőn keresztül Nap fénye rezdül, S pirosra festi Az ablakot. A hó sűrűn száll, Befúva a táj, Sehol sellelni Útnak nyomát. S mint szörnyű rémkép: Halotti népség Vonul előttem A síkon át. Zúg a harangszó, Rémive hangzó, Szivemhez illik E sík hang. Árnyak vonulnak — Sírása búmnak Úgy zúg szivemben, Mint gyászharang. Lőrinczi L. Zs. A b o é r e tt. (Francia beszély.) Irta: Bréliat. (Folytatás.) — Újra építjük a házat! — viszonzá Henrik. — Legyen! De mit csinálunk ez idő alatt Annával ? Nem alhatik a szabad ég alatt, mint mi. — Eh! — szólt az ifjú lány; — az éjjel is egy lombsátor alatt aludtam, melyet a szolgák emeltek számomra. — Nem, nem! — viszonzá Henrik. — Pietnek igaza van, s legjobb lesz Annát szomszédunkhoz, Mynheer Marydomhoz vinni. A noel háziasszony érdemes és tisztes nő, ki gondot fog a gyermekre viselni. Piet e váratlan ajánlatra torzképet vágott. Megbánta, hogy első megjegyzése által ő idézte ezt elő. — De én nem akarok elmenni! — kiálta Anna. — Hallod Henrik ? — szólt Piet, bátorságot kapva. — Inkább akar velünk maradni. • — Anna gyermek , nekünk kell helyette okosaknak lennünk. A szükséges anyagokért számos utazást fogunk tenni. Mi lesz belőle távollétünk alatt ? — No jó ! — kiálta Piet részkedvűen,— ha már mindig neked kell parancsolnod, tégy a mit akarsz. Ez volt a boér rendes végszava, midőn boszúsággal érzeni kezdő, hogy testvérének igaza van. Másnap, Anna könyeinek dacára ki Piet nagy örömére az egész úton dacolt Henrikkel, a kislányt mynheer Marydomhoz vezették, kinek lakása huszonnyolc mértföldre feküdt Kondondleytől. Megérkezve a két testvér, Marydomékat nagy úti készülődésben találta. — Hova mennek ? — kérdé Henrik. It-il— Grahamstownba. — felelt Marydom Margit. átölelve®Annát, kit annál jobban szeretett, mert a szegény npénak nem voltak gyermekei.