Fővárosi Lapok 1870. február (25-40. szám)

1870-02-23 / 36. szám

36-ik sz. Szerda, február 23. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 19­0.­ Előfizetési díj: Főtérre . . . 7 ft — kr. Negyedény . 8 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. imwiMiimrFiimmTMMmB^TMMMMBMniiinriiiTiiriiriiTwiTWWMMBmfwwrBniMiiMiiiii^ i ■ iiiittt n mn mn nun iiiiiiimnzi»^ii«iT»ii—'i—iiiBiiiiiniiiiiii 11‘iTüTi'i ii Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................7 kr, Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez újévre ajánl­juk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára féléven­­kint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévenkint 7 frt. ) Egy szegény leány története. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Mari a legnagyobb ijedtségben lévén, levelet irt valakinek, s másnap egy fiatal, sötét tekintetű nő és egy korosabb szobaleány érkeztek ide, kik mindenről gondoskodtak. Önnek is irtunk, főhadnagy úr, mondá, —­s meg nem foghattuk, hogy nem érkezett meg a temetésre. A temetés után mindnyájan eltávoztak, s azóta nem hallottam semmit, azt sem tudom megmondani hova ment Csermey kisasszony, vagy ki volt az a fiatal nő és öreg szobalánya. — És a gyermek . . . ? — Kérdem, midőn végre leküzdve keservemet, szólni képes voltam. — Arról semmit sem tudok. Magukkal vitték alkalmasint, mert itt nem maradt. Azt hiszem, kedélyállapotomat fölösleges volna leirnom neked. Arcodon látom, hogy megérted szavai­mat, s igy tudod, mit szenvedhettem e tudósításra, s mily váratlanul ért az engem, miután a levél, mely­ben Helénem haláláról tudósítottak, elveszett, s én távolról sem gyanithatom a rettentő csapást, mi Bécsbe érkeztemkor várt rám. Mindenekelőtt fölkeresem Helén sírját, s azután félig megőrülve indultam e kastélyba, és érkeztem meg, midőn itt új szomorúság várt rám, tudniillik Mari betegsége, ki a kiállt ijedtség és megrázkódta­tás következtében hagymázba esett, és nem is gyó­­gyult föl abból. Én és Hermin fölváltva ápoltuk őt, de soha sem együtt. A leány kerülte a velemtételt, s ha gyermekemről kérdezem őt, azt mondá: meghalt és eltemették, s fagyos szemekkel tekintett rám, me­lyekben a hideg dac és boszú félreismerhetet­len volt. Ekkor a két férfi a kastély elé ért, megáll­tak, az ezredes balkita hangját, s figyelmesen te­kintett maga körül. Mari néhány nap múlva meghalt, a­nélkül hogy gyermekemről fölvilágosítást adhatott volna. Hermin megtagadta azt, s én kétségbeesve távoz­tam a kastélyból, megfogadván, hogy gyermekem hollétét kikutatom. Minden fáradságom hasztalan volt. Hermin azután Wanderhofen báróhoz ment férjhez s utazni ment, és én sokáig nem találkoztam vele; de visszatérte után megismerkedem férjével, megnyertem barátságát; a többit tudod ; de Her­­mint soha sem birtam rávenni, hogy gyermekemről fölvilágosítást adjon. Ferenc hallgatott. Arca komor, halotthalvány­­ságú volt, és szemei különös tűzben égtek. A lépcsőkhöz értek s fölhaladtak az emele­tig, hol Ferenc megállt, s közelebb lépett az ezre­deshez. — Azon nő, kivel a múlt hetekben a társal­­gási teremben találkozál ? — kérdé halkan. — Hermin volt. — Mit tudtál meg tőle ? — kérdé izgatottan az ifjú. — Semmit! E pillanatban a folyosó távoli részéből léptek hangzanak, s nem igen távol tőlük egy magas, dél­ceg alak haladt el, s halvány arcát, nagy, fekete szemeit feléjök fordítá és köszönté őket. Csermey lelke szemeibe gyűlt, és szeretettel te­kintett az eltűnő alak után. Ferenc figyelmesen nézett rá, s kezet nyújtván neki, mondá: — Segítségedre leszek, és győzni fogunk ! XIII. Ferenc, miután az ezredestől elvált, gondol­kodva haladt a folyosó azon iránya felé, hol kis idő előtt Heléne eltűnt. Lassan haladt és mélyen elmerültnek látszik, midőn a szép házvezetőnő ajtajához ért, s arcán egy neme a küzdés, habozás és megindultság vegyüle­­tének volt látható , midőn kezét az ajtó kilin­csére tette. Előbb halkan kopogott, de feleletet sem várva nyitott be az egyszerűen bútorzott szobába, hol He­lén az ablak mellett ült, és szorgalmasan dol­gozott. Meglepetve állt föl helyéről, midőn az ifjút belépni látta, s kérdő tekintettel közeledett felé. — Ön meg van lepetve látásomon ! — mondá mosolyogva Ferenc, mialatt beteve az ajtót s udva­riasan hajtá meg magát; — de ne féljen kisasszony­ most az egyszer nem szándékom kellemetlent mon­dani önnek. Heléne csodálkozva nézett rá, s arcát élénk pi­­rosság önte el.­­• Nem emlékszem uram, hogy valaha féltem volna öntől, vagy attól, hogy valami kellemetlen­séget mondjon nekem. Kegyed ittlétem óta mindig igen jó volt irántam, s engedje hinnem, hogy midőn egyetlen egyszer megszomorított, az szintén csak jó­indulatából eredt. Az ifjú egy széket vont elő s helyet foglalt. — Ha megengedi ? — mondá udvariasan. — Szerencsémnek tartom! — viszontá mo­soly­gva a leány, de ő állva maradt, mint rendesen tenni szokta. — Heléne! — kezdő kissé habozva az ifjú; — én igen nagy részt veszek az ön sorsában, szeretném az ön napjait, jövőjét teljesen biztosítva látni, s ne vegye tolakodásnak, ha azt kérdem öntől, miért nem fogadta el Csermey ezredes házassági aján­latát ? A leány arca sötét vörös jön, s hidegen tekinte az ifjúra. — Kérem, nagyságos úr! — mondá, de hangja inkább parancsoló, mint kérő volt, — ne foglalkozzék az én sorsommal és tetteimmel; én nem vagyok érdemes e kegyre, miután jóságát csak ön­fejűség s mogorva hallgatással viszonozhatom, pedig én szeretném önnek eddigi szívességét másként: sze­lídség és engedelmességgel hálálni meg. — És miért nem teszi ? — Mert azon kérdésre, melyet hozzám intézett, nem felelhetek. —• Ön tehát kereken kosarat adott az ezre­desnek ? — Mit tehettem volna egyebet ? Nem szeretem őt, nem is ismerem, ajánlata érthetetlen előttem, tré­fának, gúnynak látszott, s azonkívül, én — nem me­gyek férjhez soha. — Jó! — mondá mosolyogva az ifjú. — ön kikosarazta Csermeyt, de most egy másik kérőt lát maga előtt, kit nem fog oly könnyen lerázni, mint az ezredest. Heléne hallgatott. Tekintetét szomorúan füg­geszté rá, s szem­ében két nagy fényes köny csil­logott. — Ez keserű és igen meggondolatlan tréfa! — mondá reszkető, elfojtod hangon. (Folyt. köv.) Téli délután. (Longfellow.) A nap alant jár, Közéig az est már; Halott a csermely, A tó fagyott. Felhőn keresztül Nap fénye rezdül, S pirosra festi Az ablakot. A hó sűrűn száll, Befúva a táj, Sehol sel­lelni Útnak nyomát. S mint szörnyű rémkép: Halotti népség Vonul előttem A síkon át. Zúg a harangszó, Rémi­ve hangzó, Szivemhez illik E sík­ hang. Árnyak vonulnak — Sírása búmnak Úgy zúg szivemben, Mint gyászharang. Lőrinczi L. Zs. A b o é r e tt. (Francia beszély.) Irta: Bréliat. (Folytatás.) — Újra építjük a házat! — viszonzá Henrik. — Legyen! De mit csinálunk ez idő alatt An­nával ? Nem alhatik a szabad ég alatt, mint mi. — Eh! — szólt az ifjú lány; — az éjjel is egy lombsátor alatt aludtam, melyet a szolgák emeltek számomra. — Nem, nem! — viszonzá Henrik. — Pietnek igaza van, s legjobb lesz Annát szomszédunkhoz, Myn­heer Marydomhoz vinni. A noel háziasszony­ érdemes és tisztes nő, ki gondot fog a gyermekre viselni. Piet e váratlan ajánlatra torzképet vágott. Megbánta, hogy első megjegyzése által ő idézte ezt elő. — De én nem akarok elmenni! — kiálta Anna. — Hallod Henrik ? — szólt Piet, bátorságot kap­va. — Inkább akar velünk maradni. • — Anna gyermek , nekünk kell helyette oko­saknak lennünk. A szükséges anyagokért számos utazást fogunk tenni. Mi lesz belőle távollétünk alatt ? — No jó ! — kiálta Piet részkedvűen,— ha már mindig neked kell parancsolnod, tégy a mit akarsz. Ez volt a boér rendes végszava, midőn boszú­­sággal érzeni kezdő, hogy testvérének igaza van. Másnap, Anna könyeinek dacára ki Piet nagy örömére az egész­ úton dacolt Henrikkel, a kislányt mynheer Marydomhoz vezették, kinek lakása hu­szonnyolc mértföldre feküdt Kondondleytől. Megérkezve a két testvér, Marydomékat nagy úti készülődésben találta. — Hova mennek ? — kérdé Henrik. It-il— Grahamstownba. — felelt Marydom Margit. átölelve®Annát, kit annál jobban szeretett, mert a szegény npénak nem voltak gyermekei.

Next