Fővárosi Lapok 1870. április (67-91. szám)

1870-04-20 / 82. szám

82-dik sz. Szerda, április 20. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. sz. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési díj: Félévre ... 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 11. év­. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ez új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több,mint a heti divatla­poké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Hegyi idyll. (Heine.) Hegytetőn áll az a kunyhó, Hol a vén bányász lakik . Hold ragyog rá s zúgó fenyves .Nyúlik a kis ablakig. A kunyhóban karosszék áll, Ki van cifrázva nagyon, A ki rajt’ ül, boldog ember, S ez a boldog —­ én vagyok! Zsámolyon ül a leányka, Az ölemben karjai, Két szép csillag szeme párja, Piros rózsák ajkai. Csillagfényü kék szemével Hosszan, mélyen rám tekint, Liliom­ ujja csintalanul Piros ajkaihoz int. Ej, ne félj ! nem látnak minket, Nagybuzgóan fon anyád, Az atyád meg cib­erázva Dúdolgat egy vén danát. És a lányka lassan suttog, Suttog lassan, csöndesen . Már igen sok fontos titkot Szépen megvallott nekem. „A goszlári lövöldébe — Hogy meghalt a nagyanyám, — Már azóta nem mehetünk, Pedig az egy szép hely ám ! S itt az élet oly magányos, A hegyen e házikó, Oly kietlen, — néha télen Csaknem eltemet a hó. És én félek, mint a gyermek, Gyönge szívem úgy remeg, Hogyha éjjel a rosz lelkek Szerteszét kísértenek.“ Mintha félne hangot adni, Úgy elnémult a beszéd Piciny ajkán, s két kezével Eltakarta szép szemét. Hangosabban zúg a fenyves, A vén rokka zakatol, Közbezendül a ci­héra, Az öreg meg igy dalol: „Oh ! ne félj, kedves leányka, A gonosz neked nem árt! Nappal-éjjel kis angyalkák Vigyáznak híven reád!“ Cserháti Imre: A lévita köpönyege. (Elbeszélés.) Irta: Györy Vilmos. (Folytatás.) Timotheusnak szerető, hálás szive már rég megbánta, hogy nejének ez óhajtását legelső sza­vára megtagadta. Nem volt-e igaza Rózának ? Nem méltó e annak annyi hűsége egy ily csekély juta­lomra ? hiszen semmi újabb öltözékre, semmi terhe­sebb kiadásra nem lesz szükség. Most már ő kezdé sürgetni. — Ha kis leányunk teljesen fölépül, menjünk el! — mondá. •— Igazad van , nekünk öröm lesz, s másokkal jót teszünk. Ne bántsuk, Timotheus! — szövé tovább az ügyes tervet Róza. — Valamire mégis csak lehetne szükségem. Ha boldogabb körülmények között vol­nánk, egészen más lenne. De így ... én lemondtam már róla. Minden kiadás nélkül még sem megy, — jobb lesz tehát, ha elmarad. — A­mint akarod, — felelt rá a férj, kit a ki­adás említése kissé ismét elkomolyitott, — én öröm­mel tenném, ha tehetném , de ha nincs kedved, ma­radjon el. — Mint az én örömeim rendesen, — téve hozzá Róza ismét bánatosabban, talán csak azért, hogy a már hamvadni kezdő lángot újra szítogassa. Ezen módon, a színlelt lemondás s egy-egy fáj­dalmas sóhajba burkolt óhajtás módján, a dolog végre annyira megérett, hogy a szeretetében bár­mely áldozatra késs férj utóbb a kiadásoktól sem rettent vissza. De honnan fedezni ezeket ? ! A cse­kély, évnegyedi fizetés már el van fogyasztva, az igénybe vehető hitel majdnem mindenütt kimerítve sehol újabb forrás, mely megnyitható lenne. Most jött el a döntő pillanat. M­ost volt itt a­­ perc, melyet Róza napok óta készítgetett elő óvato­­­­san, észrevétlenül. Egyszerre ki kellett mondani­­ mindent. S Róza kimondá , kimondá határozottan . Végy kölcsön a gondnok ládájából. Mint az, kit egészen váratlanul érint a skorpió mérges falánkja : oly hirtelen, oly rettenve ugrott fel Timotheus e szavakra helyéről. — Soha ! — kiáltá elhalványulva — nem, nem, nem Róza ! ezt az egyet soha ! — azután elnémult. Róza nyugodt maradt. Mosolygott. Erre el volt készülve. — Soha! — ismétlé, férje komolyságát tréfásan utánozva — soha ! huh ! milyen borzasztó dolog az,­­ midőn egy hivatalnok saját, és pedig becsületesen megérdemlett fizetését kéri ! Soha ! Inkább haljunk meg, semhogy azt követeljük, a mi a mienk. Az igaz, hogy ez rettenetes is. Hahaha ! És mindezt oly tréfásan, oly vidám kacagással ■ mondta, hogy Timotheus előbb bámult, utóbb maga­­ is mosolyogni kezdett. — Ha e gyülekezetnek gondnoka volna — foly­­­ tata Róza — az egy szavadra előlegezne akár félévre is ; ugyan ki akadhatna fönn ezen ? nem történt még sohase ? nem volt rá eset már nálunk is ? s mi lett a következménye ? kerékbe törtek ? számkive­tettek ? rabláncra fűztek ? nem ! ma is itt vagyunk, és senki csak fenn sem akadhatott rajta. Most te vagy a gondnok. Magad kezeled az egészet hónapo­kon keresztül, és ne lenne e jogod megtenni azt,­­ a­mit minden esetben szabad volna kérned ? Timotheus nem hajlott, nem engedett. Életében most legelőször, nejével szemben. Lelke úgy iszo­nyodott e gondolattól. Ő egészen más színben látta e dolgot, mint neje. — Oh! csak ezt ne, csak ezt az egyet ne, Róza ! — mondá a férj, kezeit összekulcsolva. — Kívánd­­ életemet, csak hivatalos becsületemet ne ! . . Az utósó fegyverhez kellett nyúlni. Róza sírva \ Fakadt.­­ — S még ő mondá azt, ez az ember merte azt­­ mondani, hogy szeret engemet! — zokogá a nő — , és én hittem, hittem, — hogy ily keservesen csalat­sozzam ! . . .­­ S azzal kényes szemeit kendőjébe rejtve, ki-­­­­ent a szobából. Gyötrelmes kin dúlt a lévita keblében. Feje ángolt, vére lüktetett, szive szakadni akart. — Én ne szeretném ? — kiálta fel végre szen­­­ndélyesen. — Oh jobban én, mint becsületemet ! .. . Ködös téli est borongott a falucska fölé Az alkonyat korán beállott, a leszálló köd pillana­ról-pillanatra jobban növelé a homályosságot. Ezen­­ a távozásra nézve szokatlan órában - vette a lévita köpönyegét, s szótlanul távozott ki lékából. A község háza felé tartott, hol a lemúlt hetek­ben gyakran megfordúlt, ott lévén a gondnoki lád melybe a gyűjtemények elhelyeztelek. Egész­ észrevétlenül aligha juthatott be a szobácskáb Vagy a tanács, tagjai közül lehetett valaki még tele vagy valami ott lakos cseléd meglátható De nincs neki, különösen most, hivatala szerint szabad bejá­rata ? hát ha most van ép valami sürgős teendője hát ha előbb nem ért rá ? hátha holnapra nem ri­­aszthatja ? így készült el azon esetre, ha valaki észreven­né. Ezt fogja mondani. Fölösleges óvatosság. Nem vette észre senk­i tanács tagjai már eltávoztak,­­ a tanács­ terei kulcsa a szokott helyen , a cselédség benn a ké­nyelmes meleg szobában. Észrevétlenül jutott egész a gondnoki ládába. Ismerte annak minden titkát, s igy melléje térdein kinyitni, sőt a külön csomagocskákba tett bankje­gyeket kivenni, elrejteni a köpönyegbe, s a ládé ismét bezárni, a pillanat műve volt. Oh ! de hol va az az évszázad, mely hosszabb legyen, mint a mint e pillanat vala a lévita előtt ? hiába minden előlege maga megnyugtatása, hiába e lépés minden védel­me, a tettet a lelkiismeret mégis kárhoztatá. Föl akart állani. Úgy érzé, valaki megragadja hátulról. Hideg borzadás futott át egész testén , lélek­zete elállt. Rémülten tekintett vissza. Bohóság ! A köpönyeg szárnya csipedött oda a láda é teteje közé. Egy kis rántással kiszabadította. — Adta gonosz köpönyegre! — mondá a lévit, magában, miközben nagyot lélekzett megkönnytele­nülten , — majdnem megijesztett. Szegény köpönyeg ! Még pirongatta ! S pedig, sem intés volt-e ez attól, mely szóra képes ajkak hi­ányában e visszarántással akarta azt mondani: —• Állj meg, boldogtalan, s tedd vissza ez ősz szeget, mely parázsnál jobban éget most engemet s égethet egykor tégedet ! De a lévita nem tudta megérteni ez intést, mi­­helyt a köpönyeg szárnyát kiszabadítá, sietve távo­zott a szobából. Hazamentében találkozott emberekkel. Bár í töd sztra volt, egymás mellett elmentekben azok rá­­smertek a köpönyegről. Köszönték , fogadta. Kér­ték, hol jár ily későn. Azt felelte, látogatóban volt, elestvéledett. Megesik néha. Szívesen kívántak egymásnak jó éjszakát. ... A következő napok levelezések napjai vá­lnak Rózára nézve. Sokat és sokfelé irt a szüksé­­es megrendelések tárgyában. Mindezek, természe­­tsen, nem valónak Kerekhalmán kapható­ , s na­­gobb helyekről kellett meghozatni. A le­­­leket p­énzküldeményeket maga Timotheus vitte el a hely­ek szerény kis postahivatalba. — Sok kell az asszonynak, sok, sok ! — mondá­z örökké vidor expeditor kacagva. — No de sebaj sokhogy telik, tisztelt barátom uram. Timotheus mosolygott. (Folyt, köv.)

Next