Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-01 / 140. szám

140-dik 87 Péntek, julius 1. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre 7 ft 2 kr. Megyei évre . 3 ft 50 kr. ilepjelen a­, ünnep utáni napokat kivéve minden­nap, koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre aánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­éenkint,csak egy forinttal több, mint a heti divat­­lockté. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A vak leány. Keze alatt oly lágyan rezg a húr, Alig sóhajt a zongora. Lelkünkre a hang úgy hull, mint a fény Az ő lezárt pilláira. Nem fáj nekik,­­ mint selyem vánkoson Szendereg rajtok szeliden. Lelkünk is hangja lágy hullámain Oly édesen pihen. Mit énekel ? Szegény kis vak leány, Miről tud hallani ? Érzett-e vájjon szive örömet, Lehettek-e fájdalmai ? Ki mit se lát, mit ismer, érez az ? Nem tudja, szép-e a világ­­? Nem látta soha még, hogy nyílik és Hogy hull el a virág ? Soha se látott szerető szemet Nyugodni még, tekintetén . Öröm piros színét, sem a gyász fátyolát Lobogni feketén. Nem láta még mosolygó gyermeket, Sem tarka kis madárt, Napfényben reszkető hullámival Kalászos zöld határt. Oh ! voltak-e valaha álmai, kis volt-e rajtok szín s alak ? Mondhatta-e nekik : ismerlek, ah ! Valahol láttalak ! S ha reggel ismét éjre ébredett, Hogy tűntek föl neki A ragyogó és eltűnt álminak Világos képleti ? Érzés-e az, mi átrezeg dalán, Vagy ködlő sejtelem ? Emlék egy más világ látásiból ? Nevezni nem merem ! Mert jól esik bár hallgatnom dalát, De fáj is hallanom, Mint tépett rózsát, látom ringaui Lelkét a méla dallamon. Körében tart egy titkos hatalom, Szemünk arcán tapad, Mintha sötétlö éjből hallanánk Rejtelmes hangokat. Keze alatt alig rezg már a húr, Végsőt sóhajt a zongora . A leáldozó napnak igy hal el Utósó, megtört sugara. Szász Károly: A legelső csata. (Elbeszélés.) Irta : Ken­iczky-Bajza Lenke. I. Az 1847-dik évben vagyunk. A legszebb őszi napok egyike volt, midőn a fák és bokrok második lajtájukban vannak, a nap ragyog, tündöklik, mo­­solyog, de nem éget többé, s a természet hasonlit­ana szenvedélyekhez, melyek kitombolván magu­­kat, hullánkj­ukat elveszték, s csak szelíd bájakkal ii­­­nak. A kert, mely előttünk föltárul, egyike a leg­szebb angol kerteknek, nagy facsoportokkal, himes léttel, virágtáblákkal s gyönyörű tóval, melynek kékes vizén kisded, vörösre festett, fehér vitorlás csalnak lebeg. A kertet széles árok keríti, minek külső és belsős része magas akácfákkal van beültetve s azok alsó hajtásai oly sűrűre hagyva, hogy a kivül elvonuló országútról lehetetlen a kertbe látni, s az ott elvo­nuló utas a kertnek csak egyetlen részét láthatja, egy filagoriát, mely mesterségesen készült domb tetején áll, s az akácok közt kiemelkedve, mintegy messzelátóul szolgál a benne lévők szemeinek . . . . A park kiterjedése igen nagy lehetett, s kap­csolatban lévén egyrészről az erdőséggel, más ol­dalról a hozzá tartozó birtok rétjeivel, még sokkal nagyobbnak látszott, mint valóban volt, s közepén a pompás kastélylyal, mely igen régi és nemes ízlésű épület, méltóságteljes és nagyszerű látványt nyúj­tott. A kastély görög ízlésben épült, s homlokzatát több nagy oszlop és széles márvány-lépcsőzet diszi­­te, mely kétfélét exotikus virágokkal és növényekkel megrakva, rendkívüli látványt nyújtott a szemnek, míg közvetlen a lépcsőzet előtt nagy kiterjedésű zöldbársony gyepágy hullámzott buja pázsittal, kö­zepén egyetlen tulipánt­ fával, mely ez időben éppen virágzott, s levelei alig valának láthatók a pompás virágoktól, melyek koronájától tövéig egy nagy virágtárházat képeztek. A zöld főtáblán túl, széles kavicsos út vezetett le a nyugalmas tóhoz, mely kék vizével föltűnő ellen­tétet képezett zöld környezetéhez s oly csöndes volt, mint a szív, mely megszűnt dobogni. Délután öt óra volt, az égen egyetlen felhő sem látszott, a verőfényes sugarak vízirányosan áraszták el a kertet, s oly csönd és nyugalom uralkodott, hogy egyetlen levélke sem mozdult meg helyén, s a kert nagy nyugalmát csupán a madarak éneke za­vara, melyek örömrepesve s dalolva mozogtak és röpködének a tiszta, átlátszó légben. Egyszerre megnyíltak a kastély széles folyosó­ján az ajtók, s zajongó, nevető társaság hullámzott le a szőnyeggel bevont lépcsőkön a kertbe; a természet elveszte nyugalmát, s a pázsitot lebegő alakok és deli ifjak lepték el, kik kezekben egy laptát hozván, nevetve, zajongva játszani kezdtek. Mint minden társaságnak megvannak a maga kitűnő tagjai, úgy e tiz-tizenkét tagból álló gyüleke­zetben is, bárkinek első pillanatban egy érdekes pár tűnt volna szemébe: fiatal férfi és ifjú leány, kik szorosan egymás mellett állva, inkább egymás moz­dulatait kisérték figyelemmel, mint a lapda emelke­dését vagy hullását, melyet csak a társ­aság kedvéért látszottak játszani, s nem saját mulatságuk miatt. Az ifjú mintegy harminc éves lehetett s egyike volt a legérdekesb férfiaknak, nem szépsége, de vo­násainak nemessége s tekintetének szellemdús kife­jezése által. Magas, erőteljes alakja, nyugodt, komoly maga­tartása s egy bizonyos kellemdús föl sem vevés, mely természetes kellemmel párosulván, minden mozdulatát föltűn­ővé tette, leírhatatlan érdekessé varázslá az ifjút, kinek vonásait e percben még egy kifejezés is emelte, s ez azon érzelem volt, mely sze­meiből mellette álló társnéjára sugárzott. A leány, ki alig több tizennyolc évesnél, hason­ló kellemben, szépségben az ifjúhoz; alig lehetett volna összeillőbb párt találni. Egy alak volt e fiatal leány azok közül, kiket a szerencse istennője karjaiban hozott e világra, s minden földi bájjal, jóval és széppel elhalmozván, oly kiválóvá téve, hogy bárki az első pillanatban a szerencse fölkentjei egyikének ismeré őt föl. Szépsége megragadó, tekintete a jóság, kellem és ész vegyülete volt, ajkai örökös mosolyban úszva, vonásai boldogságtól és megelégedéstől sugároztak, s gazdag, barna fürtéit látatlan és egy fénykarika öve­­ző, a szelídség és jóság dicssugaraitól tündökölve. Kevés ily alakkal találkozunk az életben, de egyszer látva, nem vagyunk képesek azt többé elfe­ledni, s mint valamely fényes csillag, vagy tündöklő meteor marad meg örökké emlékünkben. A társaság többi tagjai kiválóan fiatalokból álltak, s a játék vígan folyt és koronkint vidám ka­caj vagy élénk fölkiáltástól viszhangzott a levegő. — Ne tegyünk egy sétát a tóhoz ? — kérdé halkan az ifjú, társnőjétől , s az egészen mellé húzódván, észrevétlenül a gyepágyat szegélyző széles útra lépett, kanyarogva vezetvén az le a tóhoz, mely felé most az ifjú pár lépteit irányozta. A társaság néhány tagja észrevette, vagy jobban mondva figyelemmel kiséré a távozókat, s összenézve mosolygott. — Ne menjünk mi is ? — kérdé egy eleven, bar­­na leány ? — Hagyjuk őket! — mondá egy másik. — Ma jegyezték el egymást, s vajmi sok mondani valójuk lehet. A társaság nevetett a feltrófásan, félgúnynyal kiejtett szavakra, s tovább folytaták a játékot, mi­alatt a fiatal pár a tó partjához érvén, a szép, nyu­godt viz színére függesztő szemeit. — Mily csöndes e tó! — mondá, halk, dallam­­szeríj hangon a szép leány, s mélázva emelé az ifjúra tekintetét, kinek szemeiből szerelem, szenve­dély és csodálat tekintett reá, s ki hévvel ragadván meg társnője kezét, azt ajkaihoz vonta. — Ne beszéljünk a tóról, — mondá szenve­déllyel, — mely hideg és holt, hanem szóljon arról, mi a percben mindkettőnket leginkább érdekel: sz­e­relmü­nk, jövőnk, reményeink és boldogságunkról ! Mondja meg Margit, boldog-e ön, s érzi e csak ti­­zedrészben is azt, a­mit én ? . . . A leány kimondhatatlan szerelemmel emelé az ifjú arcára tekintetét és ujjai reszkettek annak kezében, ki a mai naptól legdrágább kincse, jövendő férje s vőlegénye jön, és érzéstől rezgő hangon mondá : — Azt, a mit érzek, Gyula, e percben nem bírom elmondani, s a szavakat akkorra tartom fönn, mikor nyugodtabb leszek, és érzelmeim , szivem, eszem megszokják ama boldogság gondolatát, hogy néhány óra óta menyasszonya vagyok. . . Most — tévé lázas reszketéssel hozzá, — most csak azt tudom, hogy ön mellettem van, hogy kezemet ujjai közt tartja, hogy szemei rajtam függnek, s hogy e sze­mek tekintetében egy jövő titka, egy élet boldogsága rejlik. Az ifjú szerelemmel szok­ta keblére Margitot, ki elpirulva bontakozott ki vőlegénye karjaiból, s mo­­solylyal tekintett rá. — Emlékszik-e, mit ígért anyámnak? — kérdé hamis mosolylyal, — hogy egy évig még várnunk kell az esküvővel, s addig ... (Folyt, köv.) R H d i H. Turgenjev Iván beszéltje. I. Enyhe nyári regg volt. A nap már eléggé ma­gasan járt a derült égen, de a mezőkön még csillo­gott a harmat; a most ébredező völgyekből illatos, üde jég szállongott, a még zajtalan erdőkben pedig a kismadarak vidáman kezdek meg reggeli dalaikat. Érett gabnakalásztól hullámzó lejtős halom fensík­­ján kisded falu terült. Fehér mousselin-ruhás, kerek szalmakalapos fiatal nő, kezében napernyővel, kes­keny oldalösvényen e falu felé irányzó lépteit. Bizo­nyos távolban kozák­ ruhába öltözött kis inas ment utána.

Next