Fővárosi Lapok 1870. július (140-166. szám)

1870-07-10 / 148. szám

148-dik 87­­­asárnap, Julius 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Elő­vetési dij: Félévre . . . 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Végtelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. env Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr Horác első szatírája. (Senki sincs a maga sorsával megelégedve !) Hogy van az, oh Maecén! hogy sorsával soha senki, Nyerte esetleg bár, vagy választotta magának, Meg nem elégszik, irigy szívvel dicséri a másét. Boldog az a kalmár, mond évek súlya alatt és Sok baja terhétől már megtöredezve, a hadfi ? A kalmár meg, a mint a vihar fölkapja hajóját, ,Jobb katonának !‘ mond. Mi is az ? Megvínak : egy óra. Egy perc is gyors véget hoz, vagy víg diadalmat. Földművesek nyugodt éltét dicséri az ügyvéd, Hogyha kakasszóltán netalán fölverte peres fél. Az, ki kezest adván, faluból városba húzódott. Mind csak a városiak kényelmeit hirdeti fennen. S több e fajta, hisz oly sok van, hogy a bőszavu szónok Fabius is belefáradhatna.1) Ne und el a várost, Megmondom tüstént, hova célozok. Ím, ha egy isten Megszólalna : a­mit ti akartok, meglesz e percben, Hadfi, te légy kalmár, te ügyész, légy földmives, ej no! Egy ide, más oda menj, szereped kicserélve: mit álltok ? Nem mennek , pedig im boldognak lenni szabad már! Nem csoda, hogy méregbe jön és felfújja pofáit Juppiter, és oly elnéző, mond, nem lesz ezentúl. Hogy még rá hallgasson az ő kivánataikra. A mellett, nehogy a tréfát oly hosszúra fűzzem. Bár igazat szólnunk nevetés közt sem tilos, úgy mint A nyájas mester, ha cukorkát nyújt a gyereknek, Hogy szép módjával majd rávegye a tanulásra: Félre a játékkal, szóljunk most már komolyabban. Az, ki rögös földjét váltig hasogatja ekével, és a ravasz csapláros is, úgy a hadfi s a kalmár, A ki merész lélekkel a tengert járja , de mind azt mondja ugy­e, hogy más cél nincsen előtte, csak az, hogy Vénségére legyen miből élnie csendesen , úgy mint Például szolgál a nagy szorgalmú kis hangya, Egyre cipel mindent, a mit elbir, a garmada nőjjön, Melyet gyűjt, mert gondtalanul nem néz a jövőbe. Ám­de, mihelyt évfordul­án beköszönt a vizes tél, Nem jön elő többé, s abból él, a mije van már. Bölcsen, mig téged sem a nyár heve e nyereségtől Nem tart vissza, sem a tél, sem tűz, sem viz, a vas sem Gátol, csak dúsabb náladnál más ne lehessen. Mit használ az ezüstnek, aranynak egy iszonyú súlyát, Lopva s a féltéstől reszketve a földbe elásnod ? Hozzá nyúlsz , mihamar fogyatékán lesz az egész, s ha Nem teszed azt, mi gyönyört nyújt éktelen halmaza néked ? Százezer a mérő gabonád, mit szérod adott be. A gyomrodba azért több nem fér, mint az enyémbe. Válladon a zsákot te magad hord bár a piacra A rabszolgákkal, nem kapsz ám többet azért, mint Más, a­ki nem cipel.2) Avvagy mondd meg, hogyha az ember Természetszerűn él, nem mindegy-e : száz vagy ezer hold Földje van? Egy nagy halmazból elvenni ha nem jobb Épp annyit, mint a kicsiből mi veszünk el, ugyan hát bár hombárunknál magtárid’ többre becsülnöd, Úgy ha te szomjaznál, inkább innál a vederből, Mint egy kancsóból, s a folyamnak tán közepéből Inkább hörpentesz, mint kis forrásból ? Azért van, Hogy kit a kellőnél túl a bőség vágya vezérel, Parttal együtt lesodorja magával az Aufidus árjat) . De kinek annyi elég, a­mi kell, a part se zavarja Tiszta vizét, a hullámok közt sem leli sírját. De hány van, kit a vágy elcsábít, s mondja: elégnek Semmi sem az , mert mennyid van, csakis annyiba vesznek Mit tessz már ezzel ? ha szegénynek lenni tanítod. Megteszi tán, mint egyszer volt egy ember Athénben. Gazdag, piszkos, a nép szava meg volt vetve előtte, így szólt ő: ,A nép kifütyöl, jó, ámde magamnak Tapsolok én majd, pénzeimet ha megolvasom, otthon.“ A lefutó nedvet kapkodná szomjas ajakkal Tantalus . . . Ugy­e, nevetsz ? más névvel ez a mese rólad Szól­ám. Mindünnét meghordott zsákokon éjjel Álmatlan fekszel, mint templom kincseit őrző, Vagy ki mulatságát csak festett képbe találná. Nem tudod, a pénzed mire jó, hasznát mire vennéd. ’) Ez a bőbeszédű Fabius, Horácnak nem igen jó ba­rátja lehetett, s a scholiasták szerint vastag köteteket irt a szok­ások, tehát nem a mi költőnk szellemében. 2) Wieland és vele Kis János úgy érzik, hogy az a szolga, a­ki vállán viszi a zsákot, azért még­sem kap na­gyobb adag kenyeret, mint a többi. Az eredeti szöveg : a forte ve ha­s humero,“ pedig a szigorú Lehrs is igy ol­vassa, ama magyarázatnak ellent mond. 3) Rufidus, sebes rohamú folyam, például áll itt bár­mely más helyett. Végy kenyeret, messzely bort, kis zöldséget4), ehez még A mit a természet megkíván, s fájna, ha nincsen. A remegéstől félholtan napon éjjelen által Félni a tolvajtól, a tűztől, házi cselédtől Hogy ki ne foszszanak, elszökvén. Hát jó ez ? az ilyen Jókba szűkölködjem, kívánnám, holtig is inkább ! Bezzeg, hogy ha a láz fájdalma körülveszi zsibbadt Testedet, avvagy más baj az ágyhoz köt le, ki lesz majd. A ki leül melléd, gyógyszert főz, kéri az orvost: Keltsen fől már, s adjon vissza családi körödnek ? Nem remeg életedért nő, nem fiú, szinte gyűlöl mind. Ismerős, szomszéd, a gyermekek és a leányok. S még bámulsz, ki a pénzt mindennek elébe tevéd, hogy Szeretetet, mire nem vagy méltó, senki sem adhat ? Hogyha rokont, kit a természet neked ingyen ad, avvagy Megtarthatni te vélsz valamely őszinte barátot, Az hiú munka, miként szamarat ha tanítni akarnál, Hogy zablán versenyt fusson majd a gyepen egykor­). Egyszer vége legyen már a kaparásnak! ha többed Van, mit félsz a szegénységtől ? már kezd el a munkát Abban hagyni, a mid van, tartsd meg s úgy te ne járj, mint Ummidius járt.­ (csak rövid e mese) annyira gazdag, Hogy pénzét úgy mérte, de olyan piszkos egyúttal, Hogy jobb öltönyt, mint egy szolga, magára se venne. Élete fogytáig csak azon töprenge, hogy éhen Hal meg majd, de biz’ azt a szolgálója, erős egy Tyndaridák faja7), a fejszével vágta keresztül. Mit javasolsz hát ? úgy éljek, mint Naevius avvagy Mint Nomentanus ?8) Csak az ellentéteket ismét Egybe ne tedd. Ha a fösvénységtől óvni akarlak, Mondom-e : légy mindjárt korhely9), s légy semmirekellő ? Van hézag Tanais s a Visellius ipja10) között még, Van mód mindenben, s bizonyos vonal, a melyen innen Vagy túl állani egyformán hiba volna, barátom. Visszamegyek, honnét eltértem. Nemde, miként a Fösvény, senki se nyugszik meg, s dicséri a másét ? S más kecskéjének ha nagyobb a tölgye, azonnal Elsáppad, de eszébe se jut, hogy mennyi szegényebb is van még; majd ezt kell ám utolérnie, majd azt! S így siet, és igy áll egy dúsabb mindig előtte. Mint mikor a rohanó szekeret viszi futva a menle, S hajt a kocsis mindig csak előbbre a győzelem árán. Azt megvetve, kit a versenyben hátrahagyott már. Innét van, hogy vajmi kevés, a­ki boldogan élné Napjait, és elmondhatná, ha ideje leperdül. Hogy mint jól tartott vendég, úgy áll tova innét.11) Ámde elég­ még azt hinnéd, hogy e tárgyat az álmos Crispinból12) hordám így össze, egy szót se ezentúl. Zichy Antal, 4) Édes Gergely nem híven mondja: Végy kenyeret, sajtot, pint bort stb. Virág közelebb jár, a­ki borsót mond. (Olus­z zöldség v. főzelék). 5) Virág úgy érzi, hogy künn a mezőn tanítani a szi­laj szamár csikót hasztalan fáradság. Édes Gergely is ily­­formán magyarázza : „Mint ki mezőben a zabolát tűrő sza­marat nyargalni tanítná. “ Wieland egyszerűen úgy fordítja : „Mintha szamarat akarnál iskolázni.“ A nyomdokin haladó Kis János már szintén vén szamarat mond, a­mi pedig ellenkezője az asellusnak. 6) Ummidius vagy másutt Vinidius, sőt Nummi­­d­i­u­s quidam (ez esetben a numusból csinált név : Pén­­zesi V) E részben Wielanddal tartok, a­ki a neveket olybá veszi, mintha p. o. mondaná A. vagy B. 7) Fortissima Tyndaridarum. Dicséri, hogy ez volt a legderekabb „Tyndarida,“ mintegy elsőbbséget adva neki Clytemnestra fölött, a ki szintén megölte urát, (Agamem nont). Édes Gergely e helyet félremagyarázza, mondván : Egy buta szolgáló“ stb. 8) Maenius (recte : Naevius) aut Nomentanus ? E híres férfiak kiléte fölött kár volna tudós kommentárokba mé­­lyednünk ; tegyük föl, hogy azon időben akár fösvénysé­gük, akár tékozlásuk miatt példabeszéddé váltak. 9) nappa­l megfordúlt s­­zét­vesztett bor. E helyett Virág kihagyta, Wieland Taugenichts és Schlämmernek (Döderlein : „Taugenichts und Tagdieb“) mondja. Édes Ger­gely megelégszik a vesztegető szóval. 1 °) Egyik herész volt, a másik sérült, tehát itt több, ott kevesebb a kettőnél. 1­­) Célzásnak tartják Lucretius e versére : „Cur non ut plenus vitae conviva recedis.“ .2) Csippás helyett: Crispin! lippi. Virág, Bentley után, igy olvassa: lippum (t. i. me Horatium). Ez ellen Wieland tiltakozik s fölteszi, hogy H. csak vén napjaiban szenvedett ama szombajban. A jó Crispin egy unalmas cynikus volt, s egész szekrényeket megtöltő könyvei által a szen­ekre álmot hozott. Lapunk mai számához féliv melléklet van csatolva.­ ­ A legelső csata. (Elbeszélés.) Irta : Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) Midőn a templom előtt elhaladok, megállitam kocáim, a kínlódó szivemet egy imádsággal akarván könnyíteni, leszálltam és a templomba léptem ! Üres volt az, s csak az oltárhoz közel állt egy férfi, kinek arcát a homály miatt nem láthatom, s nem is sok figyelmet forditok rá ; de utam mellette vitt el, s midőn előtte álltam, lábaim legyökereztek és ajkamat egy hangos , visszatarthatlan sikoltás hagy­ta el, mire a férfi hirtelen fölkapta fejét és rám tekintett. Aurél volt, de úristen, milyen állapotban ! Arca halvány, kiaszott és keservvel telt kifejezésü volt, s haja hosszú, rendetlen fürtökben omlott vállaira. Sze­mei nagyon fénytelenek, és kétségbeesett tekintettel bírtak, s ruhája kopott volt, és egész külseje a leg­nagyobb elhanyagoltság­ és bánatról tanúskodott. — Aurél ! — mondám, sírva tekintvén rá , — az úristen keze az, mely bennünket e házban össze­vezetett. Nézzen rám, ismer-e, és megbocsáthat-e nekem ? Komolyan tekintett rám, s szemeiben egy pilla­natig a legnagyobb szerelem, de a másik percben a legnagyobb gyűlölség lángolt föl, és eltaszitá eléje nyújtott kezemet. — El innét! — mondá parancsoló méltósággal. — E hely nem az esküszegők gyültelye! Térdemre rogytam s kezeimbe rejtem arcomat, mialatt ő megindúlt, és sebes léptekkel közeledett az ajtó felé. — Aurél ! — kiáltám fölugorva s utána siet­tem ; — ne távozzék, ne hagyjon el addig, mig meg nem bocsátott. . .! Megállt és felém terj­eszté karjait, szemei tágra nyíltak, természetien tűzben égtek, mialatt ajka pár percig hangtalanul mozgott, s teste idegesen resz­ketett. — Átkom rá, és minden gyermekére! — kiáltá végre oly hangon, hogy viszhangzott az egész épü­letben, és elrohant. Ájulva rogytam a kövezetre, s többé nem tud­tam, mi történt velem. Otthon és ágyamban jöttem magamhoz, egy kinos betegség után. Inasom, ki bosszúnak találván elmaradásomat, a templomba utánam jött, ájulva lelt meg s hazaszállított. Nagy és súlyos betegségen mentem keresztül,, de élnem kellett, hogy tovább is viseljem kétségbe­esésem terhét és bünhődésem kinjait. Ekkor két gyermekem volt már, kiket isten nagykorukban vett el tőlem ; te azután, sokkal ké­sőbb születtél, rád nem terjedhet ki az átok!— foly­­tatá, tépelődve szögezvén szemeit maga elé a súlyo­san bűnhődött nő, mialatt Margit, fölfogva egész szörnyűségében anyja helyzetét, szeretettel vonta ajkaihoz annak reszkető kezeit. Volt valami nagyszerű és magasztos ama büsz­keségben, melylyel anyja borzasztó fájdalmát egy egész életen némán, panasz nélkül viselé, s a gyer­mek tisztelettel hajlott meg előtte, és egy nemét a csodálatnak és imádásnak érzé iránta. Szólni nem mert. Mit mondhatott volna neki ? Vigasztalás az ily fájdalomnál nem létezik, s az, ki ily terhet huszonöt évig némán és megadással viselt, rég fölülemelkedett azon, hogy bárki is vigaszta­lással közeledhessék hozzá. Sokáig némán ültek egymás mellett, s nem vet­ték észre, hogy a nap végsugarai is eltűntek az ég­ről. Egy ideig sötétség bob­ta a földet, de lassan kint szelíd fény terjedt szét a láthatáron, mely világot

Next