Fővárosi Lapok 1870. augusztus (167-190. szám)

1870-08-04 / 169. szám

169-dik 82. Csütörtök, augusztus 4. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Elöltetési dij: Félévre . . . 7 ft —0 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni lapokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. gpgg. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 2. cm. » Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................6 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr_ Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint,csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 fint 50 kr., félévre 7 frt. Farsang utósó napja. (Francia beszély.) Irta : Jules Janin. (Folytatás.) — És önnek, orvos úr,e pillanatban oldala mellett egy széken foglaltam helyet), minő tervei vannak a farsang ez utósó napjára? Beszéljen, s én hallgatom önt, s minél jobb estét szerez önmagának, annál könnyebb lesz nekem itthon tűrni a magányt. Az ember okossá válik, ha oly sokat szenvedett, mint én, s megelégszik, ha hallja barátjainak bohóságait. — Hitemre, miután ön oly könnyedén veszi a dolgot, — mondá a jó ember, — hallja tehát, hogy mi áll ma előttem, s ha ön nem találja tökéletesnek programmomat, úgy csak szólnia kell, s én szórólszóra követni fogom bölcs tanácsait. Legelőbb is teljes gyorsasággal elvégzem kevésbé veszélyes betegeim látogatását, a komolyabb eseteket holnapra halasztva. Önt például már láttam, ön jól van s öneszélyes teend, s így ma már itt nincs mitől félnem. Húsz perc múlva egy még eléggé fiatal nő-betegemnél leszek, aki szerencsémre abban a rögeszmében siülódik, hogy benne van a világ minden bajában. Jó, egy kissé ezt is „jobban“ találom; rendelek neki egy pohár cukros vizet narancslével, s ugyanakkor egy öreg pairhez megyek, ki már harminc eskü súlya alatt görnyed, s a ki igen szeretné a pairi esküt halála előtt valakinek odakölcsönözni. Megvigasztalom őt, s ha valami előkelő úrhoz van meghíva ebédre, azt tanácslom neki: menjen el, s egyék keveset. Legfölebb tíz óráig tisztában leszek legbecsesebb betegeimmel. Ezután lakásomra megyek, rendbehozom szobáimat s felöltözöm divatos ruhámba : fehér mellény, fekete nyakkendő és hímzett kézelők. Fölveszem szép láncú órámat s föltüzöm melltűmet; ujjamra pedig fölhúzom a szép gyémánt gyűrűt, melyet az egyiptomi pasa bőkezűségének köszönhetek, így kicsipve magamat, hogy a hasznost a széppel egyesítsem, nem felejtem el finom gyapjúharisnyáimat s aranycsattos cipőimet sem. Egyidejűleg fürtökbe szedetem s beporoztatom hajamat, s azután beburkolózom kis szürke köpenyembe, s kocsiba ülök! Az orvos mindezt oly gyönyörteljes taglejtéssel mondá, mely az én kedvemet is fölébreszté. — Ah, orvos úr! s én itt maradok rendezetlen hajjal s e csúf molleton-öltönyben, mig kis lábaimon csak úgy lógnak e rózsákkal himzett papucsok, melyeket a gyalázatos Coralin tízezer livresnyi szerény összegért készített! Ön fölveszi új kalapját, melynek széles karimája segít elrejteni bűneit, én pedig megtartom ez utálatos tógát, melynek kiáltó vörös bársonyán (melytől az erényes Michaudon marquisné az én kedvemért fosztotta meg magát) Groton pillangói röpdösnek. Valóban, orvos úr, ha csak ennyi haszna van az ezerjótűnek, úgy megérdemelné, hogy azonnal kidobjam az ablakon. — Kedves betegem, — viszonzá ő, — legyen türelemmel, midőn engemet hallgat! Hogy mi se hiányozzék kis ünnepélyemnél, mindent előre kiterveztem. Betegeim egyikétől, ki otthon marad, kikölcsönöztem sárga selyemmel bélelt kis hintáját. Ennek unokahúga már ide adta a „théâtre francais“ ma esti előadására páholyát. Épp „A képzelt beteg“-et játszák, s én észrevettem, amit ön is észre fog venni később, — hogy egy szép nőt, aki túl van már az első ifjúság nehéz óráin, sokkal könynyebb jókedvű nevetés közepette lepni meg, mint valamelyik új dráma túlcsigázott keserve, vagy valamelyik antik tragédia szenvedélyes fájdalmai között. Az ember nem lehet szerencsés a könyező hölgynél, mert nagyon el van foglalva, s abból mi sem képes kiragadni őt. Míg ha nevet, akkor le van fegyverezve, s nem egyszer történt már velem, hogy Diaforius Tamás jeleneténél megfogtam egy kezet, melynek visszavonására ekkor a legtávolabbról sem gondoltak. íme, tehát van már páholyom és hintám? s igy a legnehezebben már túl volnék. — S hölgyet hol fog szerezni, orvos úr ? — Ah! hölgyet ? Ez az egész vállalatban a legnehezebb , de én e nehézségen is diadalmaskodtam. Természetesen, a hölgy igen szép. Ő oly fiatal hozzám képest, — s eláruljam-e ? — oly nagy bizalommal van irántam, hogy ez csaknem félelmet okoz nekem. Csakis az nyugtat meg egy kissé, hogy vidékről jött, s a vidék minden erényét és balfogását egyesíti magában. Ő sem nem úrnő, sem nem cseléd ott, ahol lakik. Egy kissé alárendelt barátnői szerepet visz, s e szerény helyzet, reményem, kedvezően fogja őt irányomban hangolni. Nem látott és nem tud semmit; kiváncsi, de ezt szellemdússága fölülmúlja. Mindent szeretne tudni, s ez egy okkal több, hogy reméljek. Végtére, mit mondjak többet? Nagy bajok ellen nagyszerű gyógymódot kell alkalmazni- ő igen csinos, nekem tetszik, végtelenül kedves, s ha épp múlhatatlanul szükséges, egész a házasságig fogok menni s a nagy lépés meg lesz téve. — Ab! orvos úr, ön házasságra gondol ? — Arra s oly komolyan, hogy szerfölött boldog lennék, ha akarva vagy nem akarva, nekem nyújtaná szép kezét. De elég e badarságokból! A gyönyör és élvezet e napján csak kellemes dolgokkal foglalkozzunk. Mindazáltal akarja-e ön, hogy önmegtartóztatása jutalmául elmondjam az ebéd étlapját, melyet a provencei fivéreknél a 15-dik számú kabinetben rendeltem meg ? — Mondja el, orvos úr, mondja el! Érezni fogom az izét, satöbbit utána fogom gondolni a csirke fehérsültjének elköltésekor. — Egy betegem, kinek nagynénje kezem közt halt meg, azt a szerencsés szokást vette föl, hogy minden évben farsang utósó napján egy mesteri kéz által megtöltött fácánt küld nekem; ehhez egy kis mártást adunk á la Périgueux, s ime, a sült már megvan. S hozzátéve egy barbue-halat á la créme, néhány rákot á la bordelaise, szép spárga salátát, nemes Chateau-Lafitte-bort, a Brie-sajtot és szép körtéket sem feledve, ime az egész ön előtt áll. — Az orvos kis szürke szemei ezek mondása alatt szikráztak az ínyencség és önelégültségtől, én pedig ugyanekkor majd megpukkadtam az irigységtől. — Ah! orvos úr, — kiáltám én, — mily kutya egy élet! S midőn szavaimtól szerfölött meglepetve rám pillantott, igy folytatám: Midőn azt mondám, hogy mily kutya élet, ez alatt az enyémet, s nem az önét értem. Önmegtartóztatás, mérséklet! oh! mily szomorú programm. Őrizkedjél a szép nőktől, tartózkodjál a jó bortól, jusson eszedbe, hogy a friss hal, a bepácolt vadhús, a pikánt martalék s a déli égalj első gyümölcsei megannyi méreg a elgyöngült gyomrodnak! A költészet és gyönyörei, a szinház és ünnepélyei, egy egyszerű csók Philis kezére s te halva vagy. Nemde igy van orvos úr ? — Hagyjuk meg kinek kinek a maga jó szerencséjét! — mondá ez fölkelve. — A jövő évben ön is úgy fog tehetni, mint ma én. A galambok a legelső szép napon vissza fognak térni a galambházba. Csak még ez egyszer legyen eszélyes. Valóban — mondásokkal komolyabb hangon, mely egészen kibékített vele, — meglehet, hogy nagyítom a veszélyt, melynek kitehetné magát, s tán egy kissé betegebbé is teszem, mint a minő valóban, s egy kissé tán igen szigorú önmegtartóztatásra ítélem önt, de hisz annál nagyobb tűzzel fog ön majd, kedves betegem, mindezekért kárpótlást keresni. Figyeljen tehát: ön tökéletesen jól van, meggyógyult, de maradjon még egy ideig nyugton; becsületszavamra mondom, meg vagyok győződve, hogy a legkisebb fölindulás is visszaejtené önt! S ezzel felölte kis köpenyét, vette kalapját s amaz ostoba dallamok egyikének dudolása közben távozott, melyek minden évben tucatszámra teremnek. (Folyt. köv.) Rudin, Twrgenyew Iván beszélye. (Folytatás.) — Ön mindenha hasonló marad önmagához, Semenics Afrikán! ... Ön örökösen ellenünk, védtelen nők ellen folytat harcot. . . Tudja-e, hogy ezt nagy szerencsétlenség? Ön fájdalmat okoz nekem. — Szerencsétlenség ? Hogy mondhatja ez kegyed ? Az én vélekedésem szerint csak háromféle szerencsétlenség van a világon: ha valaki télen hideg szobában kénytelen lakni, ha nyáron szűk csizmát visel, és végre, ha valaki oly szobában kénytelen aludni, hol a gyermek egész éjjel ordít, és nem szabad őt poloskaporral behinteni. Egyébiránt nem a legbékésebb ember lettem-e én a világon ? Erkölcsi tanulsággá, számtani példánynyá váltam ! Oly erényes most az én magam viselete! — No ugyan szépen viseli ön magát, mondhatom ! Éppen tegnap panaszkodott előttem ön ellen Antonovna Ilka. / / — ügy! És mit beszélt ő kegyednek, ha szabad tudnom ? — Ő azt mondá, hogy egész délelőtt minden kérdezősködésére csak egyazon feleletet adá, azt is oly vontatott hangon: mi... it ? mi... it ? . . . Pigassow nevetett. — De jó ötlet volt az, nemde ? Már ezt csak kegyed is átláthatja, Pawlowna Alexandra .... nos ? — Felséges ötlet! Ugyan Semenics Afrikán! hogy lehet ön oly udvariatlan a nők iránt ? — Mit? Hát Antonowna Ilkát is nőnek tartja kegyed ? — És várjon minek tartja ön? — Dobnak, semmi másnak . . . közönséges dobnak, a melyen botokkal szoktak dobolni. . . . — Igazság! — szakitá őt Pawlowna Alexandra félbe, más irányt akarva a társalgásnak adni,— úgy hallom önnek már szerencsét is lehet kívánni ? — Mihez ? — Pőrének lejártához. A grinowi rétekre vonatkozó pör ön javára dőlt el......... — Az igaz, hogy az én javamra! — viszonzá Pigassow komoran. — Ön már régóta sóvárgott ez után, és most még sincs megelégedve ! — Higyje meg nekem Pawlowna Alexandra,— szólt Pigassow keserűen — mi sem boszantóbb és sértőbb, mint ha a szerencse későn érkezik. Örömet nem érezhet az ember az által, ellenben megfosztja ama jogtól, a legbecsesebb jogtól, hogy a sorsot káromolhassa. Igen nagyság, a későn érkező szerencse nem egyéb, mint keserű és sértő gúny.