Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-17 / 204. szám
— E szerint ha leányom hulláját kiásatjuk, ön képes lesz azt bizonyossággal meghatározni: ily méreggel múlt-e ki ? — Első pillanatra. — És föltéve, hogy a hullán az ön által említett abas udasnak semmi nyomát nem lehet fölfedezni, nincs-e még más oly méreg, mely szintoly romboló hatású és nehezen fölfedezhető ? Egy sincs, amelynek oly rettenetes hatása legyen. — Öd gyakran tett már ama mérgezéseknél vizsgálatot. — Igen gyakran, abban az időben, midőn keleten tartózkodtam. Módomban volt e méreg hatását tanulmányozni a rabnőkön és az elítélteken, kik a bünhödés elől ezzel akartak menekülni. — És elég, hogy az ember belehelje ? — Igen, a halál rögtön beáll. De hát honnan került az a gyűrű, melyről ön emlitést tett ? — Ez keletről került s egy aranyművesnél találták, kinek ez rég birtokában lett volna már. — E mérgezési eset bámulatra gerjeszt. — Miért ? — Mert az abas-udas csak rövid ideig tartja meg erejét, s elkészülte után azonnal föl kell azt használni. A mint mondám önnek, el nem múló nyomokat szokott az hátrahagyni. A csontok megroppannak s a bőrön vörös foltok keletkeznek ; áthatja az az egész testet. Tiz év múlva is föl lehet ennek nyomait ismerni a hulla maradványain. — De ha nem abas-ubas az, mely által a kimúlás történt, akkor minő méreg lehetett az ? — Tehát csakugyan méreg által halt meg? — Mindenki azt mondja. — A mérgek a természetnek három országából nyerhetők s a szerint állatiak, növényiek és ásványiak. Tettek-e a hullán vizsgálatot a mérgek valamelyikének fölfedezésére nézve ? — Épp az előbb mondom, hogy nem kutatták eléggé a halál okát.- Azt pedig kellett volna tenni, kivált midőn mérgezési esetet gyanítanak. — Gyanítják, de nem tudják, az egész eset fölött áthathatlan rejtély borong, mely engem megöl. — Holnap minden kételye eloszlik önnek. Elhatározták, hogy Civracné hulláját másnap fölásatják. A találkozás esti hét órára volt kitűzve a sírkert kapujánál. Doktor Marius megígérte, hogy ott lesz. Elváltak. A doktor épp oly lassú, méltóságos léptekkel távozott, mint ahogy belépett. Másnap a két barát megtette az előkészületeket a kiásatáshoz, s gondoskodott a szükséges hatósági engedély felől is. Midőn a kijelölt óra elérkezett, útra indultak. Az orvos sem feledkezett meg e találkáról. Együtt léptek be a sírkertbe. Az ajtót bezárták utánuk. Az alkony már beállott, s a temető oly szomorú tekintetet nyújtott. Az őrháznál hat sírásó várakozott már, ásókkal, kapákkal, veremvágókkal s fáklyákkal. Az őr ment elől, s a sírásók zárták a menetet be. Megérkeztek a sírhalomhoz. Szomorú látvány volt ez. A szomszéd sírok körrajzaira a fáklya világa kísérteties fényt vetett. Az orvos és a két barát némán, mozdulatlanul állott, s csupán a sírásók munkázaja zavarta a szomorú csöndet. A munka gyorsan haladt. Végre a koporsó fölnyitása következett, midőn a hold is kibukkant s a sötétséget eloszlatva, halvány fényét a nyitott sírba veté. A koporsót kiemelték és saraglyára tevén, bevitték az ily célokra berendezett terembe. Nagy elővigyázattal helyezték el egy asztalon, s zaj nélkül hozzáfogtak a tölgyfa födél megnyitásához. Azt hívén, hogy a hulla már teljes föloszlásba ment át, minden ily esetben szükséges elővigyázati rendszabály felől gondoskodva volt. De e hiedelmükben csalódtak. A föld, melybe a halottat eltakariták, ama tulajdonsággal birt, hogy a hullát sokáig épségben tartja. A gyönyörű nő hullája nem nagy változáson ment át, de mégsem az volt már ez, kit oly gyöngéden, oly forrón szerettek. A test megbarnult, megfonnyadt, múmiává lett. Az arc körvonala sokszegletűvé vált. Csak gyönyörű haja maradt meg teljes épségében. A hulla látására a két barátnak idegeit borzalom lepte meg. Dubreuil ingadozott s Dubosc karjaiba veté magát. — Leányom ! — kiálta föl. Majd az orvosra tekintett. Ez a legnagyobb figyelemmel vizsgálta a testet. Különösen észlelődése tárgyává tette a csontos részeket és az izmokat. Megvizsgálta a bőrt is, de a keresett jelekre egyátalában nem talált. — E nő nem volt megmérgezve! — szólt az orvos határozottan. — De hát miben halhatott meg ? — kérdé az atya. — Nézze ön ez összehúzódott izmokat, az ideggörcsök eme jeleit s e nyitva maradt ajkak állását. — Nos ? — E nő kacagásban múlt ki. XV. Megint másik feleség, Civracot három nejének egymásután következett halála korántsem bússtá annyira el, hogy a házasélet kellemeiről végképp lemondjon. Dubreuil Valentine halála után negyedik házasságon törte fejét. Solla kisasszonynak nevezték ama szép fiatal hölgyet, kit Civrac a Tuilleriák kertjében meglátott. Halálosan belészerelmesedett. Látni, megszeretni és elvenni, egy volt előtte; a nők körül tapasztalt szerencséje a bizonyos siker reményét ébreszté benne föl. Civracnak, mint mindig, úgy most is sikerült föladatának megoldása. Bemutattatá magát a leány atyjának, kinél szívélyes fogadtatásra talált, s a leánynak is csakhamar megnyerte szerelmét. Nehány héttel később nőül kérte meg. Lolla Amelie, mint átalában mindazok, kikre Civrac szemét vetette, gyönyörű teremtés volt; üde, mint a májusi virág, termete sugár, bőre bársony finom és fehér. Fogai, mintha csak gyöngyből lettek volna alkotva; fekete haja tömött és olyan volt, mint a selyem. Eleven, pajkos és vidám volt e hölgy; atyja nagyon is elkényeztető és anyja sem akart gyöngédség tekintetében hátrább maradni — s ha olykor a lelkesedés tüze pirosítá arcát, ha üdes csengő nevetése alkalmával fölnyitá bíborajkait, le nem bírta venni az ember róla tekintetét. Solla Amelie mindjárt kezdetben élénk rokonszenvet érzett Civrac iránt, és nem volt más óhaja, mint az, hogy nőül mehessen hozzá. Azonban ez óhaját nem merte nyíltan bevallani atyja előtt, mert észrevette, hogy ez nem nagy hajlamot mutat arra, hogy Civracot vejéül fogadja. Még anyja sem mert mellette szót emelni, ki különben megszokta minden kívánságát teljesíteni s rendesen segélyére volt, ha valamit Solla úrnál ki kellett nyernie. Ámbár Civrac élettörténetét nem ismerék is tökéletesen, mindamellett a gonosz nyelvek, jogosan vagy sem, nem a legjobb híreket a terjesztők előélete felől, miért is Párisban ha nem éppen megrögzött gonosznak, de mindenesetre kétes jellemű, gyanús egyénnek tartották. (Folyt. köv.) A „kalocsai codex.“ Kevesen ismerik a kalocsai codexet, mely a német költemények gyűjteménye. Sőt e díszes középkori kézirat eredetéről is csak keveset tudunk. Némelyek véleménye szerint: Mátyás király híres könyvtárából való, mivel a vatikáni könyvtárban látható Corviniának hasonlók e codexhez. A vatikáni példányok tudvalevőleg Heidelbergből származtak Rómába, a harminc éves háború alatt. Hihető, hogy a kalocsai codex Németországban íratott. Midőn zajezdai báró Palacsich Ádám nagyváradi püspök 1783-ban kalocsai érsekké neveztetett ki, e kéziratot magával hozta Kalocsára, hol jelenleg is az érseki nagy könyvtár tulajdona. Legelső említés történt évkönyvről 1784-ben az „Allgemeine deutsche Bibliothek“ című folyóiratban. Hagen és Büsching szintén emlékeznek róla irodalomtörténeti műveikben. Kovachich György bővebben ismertette a „Deutsche Museum“-ban. Schlegel Frigyes is írván róla, Konrad von Würzburgot tartja a költemények szerzőjének. Gróf Majláth János és Köffinger Pál e század elején az egész codexet nagy gonddal lemásolták és kiadták, s a német irodalmi körök akkoriban igen kedvesen fogadák e kiadást. A codex maga halványpiros bőrrel bevont fatáblákba van kötve. Vastagsága négy hüvelyk. Levelei mind tiszta pergament. Az írás barátos, kövér, meglehetősen egyidomú. Az egész kézirat mintegy 53,000 verset foglalhat magában. Mi a költemények belbecsét illeti, azok mind alakra, mind tartalomra nézve a középkori német irodalom legszebb termékei közé tartoznak. Valószínűleg a XIII-dik század vége felé írattak. Legtöbb e költemények közül más gyűjteményekben sehol sem fordul elő, s ezért a kalocsai kézirat, mint unikum, nagybecsű. Külföldről tettek is ajánlatokat e codex megszerzése végett, de az érsekség e ritka irodalmi kincset magának tartja. Ez idő szerint a bécsi udvari könyvtárnak van kikölcsönözve, hol egy ismeretes német irodalombúvár és aesthetikus tanulmányozza. Az egész codex 15 nagyobb elbeszélő költeményt, „kalandot“ tartalmaz. Ismertetésül ide írom néhánynak a meséjét. „A női torna“ tartalma ez: egyik rajnamelléki városban a nők harcijátékot indítványoztak. Többen szendeségből ellenmondanak, de a terv mégis létrejött. Mindegyik a férjének vagy kedvesének fegyverében és nevével jelenik meg a porondon. Egy szép, de szegény hajadon , kinek kedvese nem volt, Wallabe von Limburg hősies herceg nevét választja, és győz a viadalban. Győzelmének híre elterjed a vidéken. Limburg lovag maga is megy, hogy lássa a leányt, ki nevével győzött. Amint megismeri, beleszeret és nőül veszi. A „Szerelmi csel“-ben egy deák, („ein stolzer Schuler“) nagyon hódol a nők kellemeinek. Dicsőíti a női erényt, szépséget, szendeséget. Megesik rajta, hogy bele is szeret egy asszonyba, ki vagyonra és rangra nézve magasan áll fölötte. Sok töprenkedés és habozás után megvallja neki szerelmét. A nő eleintén kigúnyolja őt, de később meghatja ez asszonyt az ifjú csengő szerelme. Mielőtt azonban a nő megvallaná viszonszerelmét, tanácsot kér szívétől: mitevő legyen? E párbeszéd a szívvel a leggyönyörűbb, mit valaha az összes naiv költészet körében olvastam, Paolót és Francescát a Dante „poklában“ sem véve ki. A hosszadalmasabb párbeszédből néhány sort jónak látok közleni, a könynyebb megértés végett újabbi nyelvezettel: die fraue ging zu rathen mit ihrem herzen und rang, mit der liebe, die sie zwang. Sie sprach , liebes herze mein was dünket dich das beste sein ? rath, wie ich gebäre, dass ich mein ehre bewahre; das herze aber antwortet ihr und sprach, gib die schulde mir, sprich, mein herze mich darzu zwang, stb. Erre következik a férj féltékenysége, ki kérdőre vonja nejét az ifjúval történt találkozásai miatt. Az asszony eleintén azzal mentegeti magát, hogy az ifjú neki orvosa. Mindinkább fokozódik a férj gyanúja. Kezd halállal is fenyegetőzni. A nő ekkor elvezeti férjét egy sima tó partjához és kérdi tőle: „mit látsz benne?“ Ez feleli : „téged és magamat.“ A nő mondja : „fogj meg a vízben.“ A férj válaszolja: „nem bírlak.“ Mire a nő célzólag mondja: „ne higyj el mindent, amit látsz, hanem csak azt, amit megfoghatsz.“ A férj ezen ámító hasonlat által meg van lepetve, és neje hűségén megnyugszik. Hozzáteszi a költő : így jár sok férj mostanában is. E „kalandban“ sok szép hely van, főleg az ifjú vallomásai és a párbeszédek. Némely előforduló francia szó azt sejteti, hogy e költemény valamelyik provencei költő után van átdolgozva. A „Crescentia“ című kaland egy herceg kisasszonyról szól, kibe két testvér-királyfi szerelmes. A leányra bízzák a választást. Ez a rútabb, de jószivü Ditrichnek nyújtja kezét. De a másik nem szűnik meg szerelmével ostromolni angját. Párbaj lesz a testvérek közt s Ditrich elesik, Crescentia pedig mint özvegy, istennek szenteli életét. E költeménynek a középkori német gyűjteményekben sehol semmi nyoma. Egyike a legszebbeknek az egész codexben. A „Női hűség“ bevezetésében óhajtja a költő, hogy minden nő oly hű legyen, mint az, akiről beszélni fog. Bizonyos lovag, lovagias módon el- 882