Fővárosi Lapok 1870. szeptember (191-215. szám)
1870-09-17 / 204. szám
204-dik SZ. Szombat, SZeptember XT Kiadóhivatal. Pest, barátok imre 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. "^ngag Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. cm. Hirdetési díj: Negyed hasábos petit sor....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívás a „FŐVÁROSI LAPOK“ old.—dec. folyamára. A postautalványok fölöslegesekké tették, hogy ezentúl külön mellékletben is kiadjuk fölhívásainkat, miután postautalvány mellett az előfizetők beküldése csak öt krajcárba, míg levélben legalább is 18—20 krba kerül. Ennélfogva most és jövőre csak lapunk homlokán ajánljuk napi közlönyünket a műveit olvasó közönség további figyelmébe. Folytonos törekvésünk — nagyszámú és jeles írói kör közreműködésével — napról-napra érdekessé tenni lapunk tartalmát, válogatott szépirodalmi művek, változatos tárcák, széleskörű külföldi levelek, friss és bő hírrovatok, és az idény- és világesemények (például közelebb a fürdő élet, utazások és háború) leírásai által. Az ősz-téli idényben a főváros társaséletét s megélénkült irodalmi és művészeti mozgalmait is minél tüzetesebben fogjuk visszatükrözni. Ez után kivánjuk föntartani, sőt fokozni lapunk iránt a közönség részvétét. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, felelős szerkesztő-Az „Athenaeum“ kiadóhivatala, mely lapunkat kiállítja, szétküldi s ahhoz koronkint divatképeket is mellékel, kéri az előfizetések mielőbbi beküldését, amennyire lehet, postautalványok által, mely az előfizetőnek is legkevesebbe kerül. Előfizetési ár: évnegyedre 3 írt 50 kr., különben minden évnegyed elején félévre is lehet előfizetni 7 forintjával. A jó barát születésnapja. Elbeszélés. Kasár Emiltől. (Folytatás.) — Mily nyomorult ember, s ő az, ki boldogságom útjában áll. Mily hitvány, és mégis zsarnoka annak, ki életemben mindenem. Nincs benne annyi nemes érzés sem, mely egy farkasba oltva, csak egy pillanatig is megfékezhetné annak kegyetlenségét. Ismeri ez ember, hogy mit bir nejében ? Ab!ha elvesztené, sem tudná, mit vesztett. Megütötte! Zoltán bement az erdőbe, s a sűrűben bolyongott. Bokrok, tövisek közt járt, s a gályák megsebezték arcát is. A bojtorján és fűmag elborította öltönyét, a tövis pedig megszaggatta. Hanem oly jól esett itt, az elhagyottságban bolyongani, hol nem találkozik emberrel, hol nem hallja szavait senki. A nap éppen akkor nyugodott le a hegyek közt, midőn kiért az erdőből a Körös partjára. Nyugat felől nehéz felhők tornyosultak, s folyton erősödő szél rázta a fákat. Arrafelé sietett, hol a csolnakot hagyta. A part szélén haladt tova, melyet mohón nyaldostak a dagadt, sárga hullámok. Egyszerre lódobogást és nyerítést hallott, s néhány lépésnyire maga előtt, egy fűzfához kötve látta Bányai paripáját. A harag sárga epéje egészen elöntötte arcát. Homlokát elsötétiték a mély redők, s arkain a dühörgő kiáltása tört ki. — Az ég lakóira, Helén roszul tette, hogy ma mindent elmondott nekem! — mormogta magában. Megállt s nagy lélekzetet véve, körültekintett. Nem látott senkit. Hol van Bányai ? A paripa felé ment, s a másik pillanatban már észrevette, hogy Bányai a fűben fekszik. Itt magas volt a víz partja, s a folyó egy gyors kanyarulattal csapódott alá. A szennyes hullámok tajtékoztak, s porhanyó szemetet, gályát és fadarabokat ragadtak tova. A parton egy cölöpre szegzett fatábla figyelmeztetett, hogy itt veszedelmes lovakat úsztatni. A Körösnek számos oly helye van, melyet a kanyargó és sebes viz mélyre kimosott, s hol a folyó sodra örvényeket képez. Ez ilyen hely volt, s hozzá a viz áradásban. Bányai egészen a part szélén feküdt, aludva. Zoltán megállt előtte, s leirhatlan gyűlölettel nézett rá, a mint ott feküdt elterülve, s félig nyitott ajkán horkolva szivta be a léget, melyet a bor forró gőze utálatossá tett. — Ez tehát a Helén férje, boldogságom minden akadálya. Nem több egy állatnál, s nekem mégis ördög, mely miatt el kell kárhoznom. Megvetéssel fordult el tőle, s tovább ment. De néhány lépésnyire megállt. Úgy tetszett, hogy sziklák nehezednek vállaira. Homlokán verejték csörgött, szeme elhomályosult, lélekzete elakadt. Mindkét kezét halántékára nyomta, mert feje majd kettérepedt. Visszafordul, majd megáll ismét, habozik, nyugtalanul tekint körül, tovább akar menni, de ingadozik. Úgy tetszik, egészen meggörnyed. Feje mellére hanyatlik, háta meghajlik, kezei lelógnak, lábai megtörnek. Meg kell támaszkodnia egy fához, nehogy a földre essék. Most egyszerre fölegyenesedik, mint egy ragadozó, nyulánkan, gyorsan és lázas hévvel; hosszasan körültekint, s ekkor az alvóhoz rohan és izmos karjaival fölragadja. Egy pillanat alatt bedobja a vízbe. Csak egy locscsanás és tompa hörgés hallatszik a víz elnyelt egy életet, mire nagy tarajos hullámot vet. Egy percre még két kéz nyúl föl, aztán eltűnik, a habok buborékolva, pezsegve ugrálnak, s az örvény ismét forgatja tölcsérét. Tordai Zoltán ott állt a parton, sápadtan, lihegve, s nagy meredt szemekkel bámulva a vízbe. A szél zúgott és korbácsolta a hullámokat. — Menjünk, siessünk nagyuram ! Zoltán csaknem a vízbe szédült. „Ki az?“ kérdezte rémülten. — Én vagyok, akin könyörült. Én istenem, én istenem. Nem csak a szegény embernek van halálos baja. — Miről beszél kend ? — Jól van uram, nem beszélek semmiről. Ide át voltam egy öreg asszonynál, aki viseltes ruhát adott Harcsának. Még reggel átjöttem, de azóta jobban megnőtt a víz, úgy hogy magam nem mertem nekifogni az evezésnek. Láttam amott a nagyuram csolnakját, s gondoltam, bevárom. Menjünk nagyuram, menjünk, mert vihar lesz. Tordai néhány lépést tett előre, de nagyon erőtlen volt. — Támaszkodjék rám, nagy uram, majd elvezetem én a ladikhoz. Az rátámaszkodott, mint egy álért, s engedte magát vezettetni. Hideg szél fújt s ő reszketett. „Fázom, fázom!“ rebegte vacogó ajkakkal. A parasztember vezette szótalanul a parton. Zoltán szemei mindig a habok futását követték. Nézett, keresett ott valamit. A közel erdő zúgott, az ágak recsegtek, ropogtak. A mén hosszasan nyerített, mert gazdátlan volt és a természet haragos volt körülte. Mikor a ladikhoz értek és Zoltán bele akart lépni, a viz közvetlen közelségén megrettent, s egy lépést tett hátra. — Jobb lesz, uram, ha átmegyünk, akármilyen gonosz is az idő, meg a víz. Amint benn ültek a csolnakban, Zoltán gépileg nyúlt az evező után, s hatalmasan belekavart vele a vízbe. A parasztember eldobta a köteléket, s a hullám gyorsan elragadta a parttól a ladikot. Alig tettek néhány evezőnyomást, mikor a paraszt igy szólt : — Én mindent láttam, de ne féljen tőlem a nagyságos úr. Jól tudom én, hogy sokszor nagy okai vannak az embernek megölni valakit. Én is megöltem egy embert, s a nagyságos úrnak bizonynyal szintén keserves okai lehettek rá. Ha közönséges gyilkosnak tartanám, nem ültem volna most vele ebbe a csolnakba, mert félnék, hogy fölhasználná az alkalmat, s a titkot velem együtt a vize temetné. Olyan bátran ülök itt, mint az ágy szélén, melybe az ember pihenni dől le. Miattam ne aggódjék, jó uram. Kitéphetik a nyelvemet, de egy árva szót ki nem vesznek belőlem jótevőm romlására. Oh! istenem, milyen idői A hullámok táncoltak a könnyű Csolnakkal és nagy csattanásokkal törtek meg a jármű oldalán. Úgy tetszett, mintha a szél fölkavarta volna fenekétől kezdve a vizet. Az ég beborult, gyorsan kezdett sötétedni, és köröskörül porjelleg szállt föl a földről. Tordai Zoltán ott ült a hajó orrán, némán, és megfeszített erővel evezett. Csak szemei forogtak, nézett mindenfelé s összefutott előtte minden. — Mint ordit az erdő! — szólt egyszer borzongva. — Borzasztó, borzasztó ! Mindketten eveztek, de nem tudtak a szilajelem fölött uralkodni. Kedve kénye szerint ragadta az a csolnakot, himbálta, fölkapta, meg alászállitotta. — Mi az ? — riadt föl Tordai, kikapva az evezőt a vízből. — Egy gályát csapott a ladikhoz a víz. Semmi más uram , csak evezzünk ! — Oh! ez az irtózatos viz. Szörnyű lenne ebbe a vizbe fúlni. — Át fogunk jutni, csak jó erősen tartsuk a csolnakot. Már fele útján vagyunk, azt hiszem, mert a partot nem látom a portól. (Folyt. köv.) Öt nő története. Cochinat Viktor regénye. (Folytatás.) Károly azonnal levelet irt Marius orvoshoz, ki a Richelieu-utcában lakott. Doktor Marius még aznap este megjelent Dubreuilnél. Magas termetű férfi volt ez. Magas, értelmes homlokát ősz fürtök árnyalák. Hosszú uti-felöltöny volt rajta, s ezalatt fekete kabát, fehér mellény, fejében széles karimájú kalap. Lassú, méltóságos léptekkel közeledett a házi úrhoz— Uram ! — szólt Dubreuil széket jelölve ki az orvosnak. — Önt hire megelőzte Párisban. Mondják hogy a mérgezési eseteket különös tanulmánya tárgyává tette ön! — Teljes életemet ezeknek tanulmányozására szenteltem. — Uram, — folytatá Dubreuil, — én egy kedves leányomat vesztettem el, és halálának oka előttem ismeretlen. Mondják, hogy van oly gyűrű, mely belsejében rettenetes hatású keleti mérget tartalmaz. Valóban volna oly gyors és rettenetes méreg ? — Kétségkívül ! Ez az úgynevezett a b a su b a s, melyet belet háremeiben használnak a rabnők büntetésére, ha ezek uraik ellen vétkeznek. — Megismerné ön e mérget oly bullán, mely már jó ideje el van temetve? — Igen, még csak egy kis darab marad a tetemből, mert ama méreg elmúlhatlan nyomokat hagy hátra.