Fővárosi Lapok 1870. október (216-241. szám)
1870-10-18 / 230. szám
230-dik sz. Kedd, október 18. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkintt csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Születésnapra. Midőn kezünk, egymásba tettük Hócsillagos nap reggelén, S elmondtuk azt az édes esküt, Hogy te enyim és tied én . Midőn szerelmünk, Édenében, Valót s képzelmet meghaladt: Boldog szivem fölé sötéten Borult a félő gondolat: Hogy most hatalmas szenvedélyünk Folyója majd homokba vesz, S lelkünknek, a mint együtt élünk, Költészetéből próza lesz; Hogy mindörökké egymás mellett Majd egy a más unalma öl, S még jó, ha ezt a bő szerelmet Langyos barátság váltja föl. Jobb volna tán most, ifjan, épen, Szivünk teljes szerelmivel, Üdvünk, erőnk özönletében, Egy vég összhangban hunyni el: Mintsem kietlen, hosszú pályán Szétporladozni, mint a rom, És elenyészni lassan, gyáván. De meg nem haltunk akkoron. S mozgott tovább is az időgép (Hol minden ízt csak vesztve nyersz), S míg a jövő állt, veszteg, kőkép’: Vártatva cseppent percre perc; Ha késve is, lefolyt az óra; A nap már jobban sietett; Ha még gyorsabban gyűlt a hóra; Az év rohant, s lett két tized. S ez ősi mozgás keretében Mind új meg új valaminek Tünedezék föl röpke képe, Hogy egyre mind eltűnjenek; Örökös változások árja Hullámra széditön körül, Hogy kis valónk remegve várja, Mig maga is közé merül. Egymás után élőnkbe léptek Napfény meg éj, lomb szármara, Színváltozási földi létnek, S az élet annyi zavara, Baráti szív elfordulása, Tömegben önzés, gúny, közöny, Hamlet lét- s nemlét-kínja mása, Hazai romlás, vérözön. S minél nagyobb lett évről-évre Tapasztalás és ösmeret, A szenvedés is, bűn kísérve, Annál bővebben megeredt; S minél több harcot éltünk átal, Annál sűrűbben ültetők Leroskadt kedvesink porával A kék honát, a temetőt. És annyi kínos elfogódás És megadás válságiban, A sok remény, a sok csalódás S a gyér siker közt (ha mi van), Szívós hiúság, hosszú bánat És illanó öröm között: Egy, változatlan, egyre támadt, Sohase szűnt meg, egyre nőtt. Szerelmünk, mely először láng volt, Örök tűzzé növekedett; Régebben csak kedvére lángolt, Fényt áraszt most és meleget; Bizalmunk, egykor lenge gyermek, Most férfihitté izmosult; S szivünknek még új kincse termett: Az együtt átélt drága múlt. És ime, boldogabb vagyok ma, Mint ama boldog reggelen : Jövőnk mit ígért mosolyogva, Komoly való ma, és jelen : Egymásnak élve vigaszául, Lelkünkbe béke s üdv hatott, S szerelmünk csendes páholyábul Nézzük a zajgó színpadot. Greguss Ágost: A nyigusztini lipován pap. (Elbeszélés.) László Mihálytól. (Folytatás.) Az öregnek nagyon tetszett a felelet; ő csak ezt akarta tudni, hogy aztán leányának bebizonyíthassa : ime, a kit úgy szeret, az hűtlen hozzá, megcsalja őt; jobb mégis csak a szülőkre hallgatni s a paphoz menni. — Misii! — szólt ismét az öreg . — megszolgálom, ha szemmel tartod Sámsont. Járj hozzá, s esténkint menj vele, akárhová megy; de úgy, hogy észre ne vegye, miért teszed azt. Jó jutalmat kapsz tőlem, a falu első emberétől. Rajta, Missi öcsém, s bizonyítsd be, hogy az a kölyök nem érdemli meg az én leányomat. Értesz engem ? Nem akarom neki adni, ez az egész. Okosan, hogy csak kettőnk közt maradjon a dolog. E beszélgetés után Missi eltávozott, az öreg pedig beteg leányához sietett. Arca kipirosult az örömtől a hallottakra , csak úgy hullámzott beble már előre is, hogy a pap lesz veje. Jula jobban érze magát; arcának élőszine kezdett ismét visszatérni, szemei erősebben fénylettek s föl birt ülni ágyában. S apja nem sajnálta az üdülő lelket megint megtörni. Először nejének mondta el, hogy az a hiábavaló Sámson megsértette házuk becsületét, mert más leányok után is jár. Erre az asszony, szintén megértve a beszéd vonatkozását, savanyú arcot vágott. Az öreg még keserűbb kinézéssel ment leánya elé, s haragos, kitörő szavakban adta elő háza becsületének megsértését. Az ő kedves leányát még meg akarta csalni a semmirekellő, majd végére jár csalárdságainak s megtanítja, hogy az első ember leánya nem portéka, hogy föl s alá hordozza az emberek közt. Elhíresztelte, hogy elveszi, s utójára bele is egyeztek volna már, de igy vége mindennek, nem lehet, kinevetné az egész falu. De megboszálja leánya szerelmét s derék emberhez adja, ki arra sokkal méltóbb. A leány, mikor hallotta, hogy Sámson megcsalta volna, hangos zokogásban tört ki s még az nap estéjén forró lázba esett. Annyira megkinozta e betegség, hogy a régi, vidor, életteljes leánykára alig lehetett ráismerni. Apja nagy aggodalomban volt leányáért, a pappal együtt, ki már alig hitte, hogy többé oly szépen nézhessen ki, mint azelőtt. De azért ellárogatott ha csak minden másodnap is, nehogy föltűnjék távolléte. Az egynapi elmaradást eléggé igazolta az, hogy beteg van a háznál. Az öreg a vidék két orvosa közül a híresebbiket hozatta el, bárha nagyobb hírét majd többel is kell megfizetnie. „Annyit áldozom, amennyi csak kell, hogy leányomat megmentse!“ ezt megmondta az orvosnak. Az orvos szorgalmasan járt a beteghez , napjában háromszor is bejött a városból; maga az öreg küldötte értte szépfogatú kocsiját. A veszélyes betegség végre engedni kezdett, az élet visszatért a leánykába s naponkint jobban és jobban üdült. Végre annyira helyre jött, hogy a szobában II járhatott, de kimennie nem volt szabad; az orvos I szigorúan megtiltotta. Egyik nap anyjával ketten ültek a szobában. Az anya titkolódzó arccal nézte leányát, ez pedig észrevette az arcjátékot s megkérdé: talán valami birt tud, vagy írt dolog történt, a mióta beteg ? — Jula, lányom, megint arról beszélnek furcsát.— Kiről, anyám ? — kérdé a lány. — Sámsonról, hogy esténkint a kertek felé megy valami leánynyal! — felelt az anya, jobban érezve magát, hogy közölhető leányával. A leány hófehér arcát a legsötétebb pir inte el. Szegény, alig kelt föl, máris ily hírekkel akarják ismét fekvő beteggé tenni. Belsejében azonban most oly zivatart nem keltettek e szavak, mint mikor atyja először mondta el Sámson hűtlenségét. Kívülről úgy tett, mintha föl sem venné a dolgot, de elméjében elhatározá, hogy saját szemeivel akarja látni, ha messziről is, s ekkor majd elhiszi, amit beszélnek. Könnyen nem ad hitelt a hírnek. Meg fogja lesni nemsokára. IV. Alipován a leghíresebb gyümölcstermesztő, s ha egyszersmind oly jól tudna kereskedni is, akkor — maroknyi száma dacára — egymaga egész országot elláthatna gyümölcscsel. Így azonban, minthogy vidékét nem szereti elhagyni, otthon adja el potom áron, pedig oly szorgalommal s munkasággal ápolja a fákat, mint a havasi ember a csekély földet, melyet hátán hord össze s tesz termékenynyé. Az a hely, hol elbeszélésünk foly, szintén nevezetes gyümölcseiről. Vlakó Sámson apja volt az első gyümölcstermelő, ki sok egyéb fán kívül még négy török szilvafát is szerzett, és ápolta nagy gonddal. Meg is hozta rendesen a fáradság díját. Tavaly azonban meglopták az oláh ficsúrok, azért az idén őrizteté is fiával. Sámson egyedül nagyon unta magát, elvitte tehát magával nővérét is. Atyja senkinek nem szólt, hogy őrizteti, azért gyanús szemmel nézték Sámsont, midőn egy leánynyal esténkint a nagy kiterjedésű kertbe látták bemenni. Nem gondolt arra, hogy nővérét idegen leánynak nézik, s e miatt becsülete vész el egy időre. . . . Szomorúságában most még inkább eljárt, s csak reggel tért haza. Jula egy-két nap alatt elhagyta a szobát s a házuk melletti kertben járkált, a friss és tiszta levegőt élvezni , a kert virágaiban gyönyörködni. A szabad lég napról-napra jótékonyan hatott rá. Később aztán az esti jégre is szabad volt kimennie, s használta is mindjárt az első napon, hogy meggyőződjék a Sámson felől mondott hírek valódiságáról. Nénjének kis leányát vette magához, s a gyümölcsöskertek felé ment. Az egyik kert sűrü lombozata mellett megállott, s várta Sámsont a nővel. Alig negyedóra múlva jött Sámson, s a nagykendővel elfödött leány mellette. A hold fényesen világított, mindenütt csönd volt. Jula jól kiveheté Sámson alakját, a azt is, hogy arca éppen nem víg, sőt ,lágyon is komoly. Julán semmi föltűnő változás nem volt észrevehető , nyugodt és határozott kedélyállapotot árult el, vonásai a fájdalom minden kifejezését elveszték. Amint Sámson harminc lépésre elhagyta a helyet, hol Jula állott, ő is hazatért. Atyjától megkérdezte: eljön-e a pap ma hozzájuk ? Az apának föltűnt e kérdés, s a legszívesebben mondta, hogy: „el!“ (Folyt, köv.)