Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-08 / 247. szám

Nem állhattam ki tovább. Fölugrottam s Juliánt magamhoz szólitam. — Hallottam, miket e lány önnek mondott! — kezdem egész testemben reszketve. — Kegyed bizonyára nem volna képes érzel­meit ily egyszerűen, ártatlan él tolmácsolni! — vá­laszolt Julian fájdalmas keserűséggel. — És miért ne? — viszonzám némi indulattal. A tárgyak elmosódtak előttem, csak őt láttam ki előt­tem állott, és vádolt azon kínokért, melyeket neki akaratom ellenére szereztem. — Mert tiszta érzelmekre kegyed képtelen ! — válaszoló hevesen. A szerelem kegyednek mulatság, időtöltés. Nagysád hódítani kíván csak meghódolni nem, pedig az igaz szerelem nem kérdi, mit kap ju­talmul, odaadja magát, mert odaadnia kell. — Oh ! mit tesz ön ? — kiáltám kényes arccal. — Nem látja-e, hogy szeretem ? E pillanatban kialudt számomra a csillár, úgy tetszett, mintha víz tódult volna fejembe, fülembe. Egy segélykiáltással­ megkaptam Julian kezét, és visszahanyatl­ottam­. Aléltság fogta el érzékeimet. Az egész táncteremben zavar állott be. Julian vizet hozott, míg férjem és a nők segélyemre siettek. Csak lassan jöttem magamhoz. Első tekintetem Ju­liánra esett, ki aggályos arccal hajolt felém. A­nélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok, mit cselekedtem, kezemmel gyöngéden megsimitom homlokát. Alig tértem magamhoz, a fiatalság újra hozzá­fogott a tánchoz , míg én shawlba hurkolva, hátra­dőltem a karszékben, vidáman nézve az előttem forgolódó párokat. Julian pedig mellettem ült, keze­met kezében tartva egész reggelig. Kossow asszony elhallgatott. A beszélgetés köz­ben teljesen besötétült. — Oly kellemetlenül, idegenszerűen érzem ma­gamat ! — mondá Kossow asszony.— Lát ön engem ? Én mit sem látok, s a múlt szellemei körüllengenek s fehér kezekkel integetnek felém. Gyertyát! gyer­tyát ! Az ajtó föltárult s fehér sugár lövelt be egész lábáig. Gyertyát! b­eát! papircigarettet! — parancso­ló röviden. Hosszú szünet állott be, mialatt Kossow asz­­szony mély és bájos lélegzetét hallgatom. Azután egy öreg szolga lépett be, komor, bizalmatlan sze­mekkel, fehér, bozontos szemöldökkel, mintha csak lenből lettek volna sodorva, s egy vert müvü, megfeke­tedett ezüst karos gyertyatartót, csinos t­eakészletet, kicsinyke kis fehér dobozban papiros szivart a „The­­reshi tres fort“-féle pétervári gyárból, helyezett kis asztalunkra, mig a méltóságos samovart, e valóságos , kis füstölgő gyárt, úrnője mellé, a padlóra tette le. Az éles világosság felkelte a kis madarat is a szép asszony kebelén, vergődni kezdett, s mérgesen kiabált. Kossow asszony hirtelen szétnyitá kacabajká­­ját, s a madarat ölébe engedte esni. A madár még egész álmosan keveredett az asztalra; itt eleintén fejét kezd­te kapargatni, azután kiterjeszte aranysága szár­­­­nyait, s apró lábaival azok rendezgetéséhez fogott,­­midőn azonban úrnője ajkai között a cukordarabot megpillantó, fölhagyott toillettejével s vállára röpült, honnét kicsi kis csőrével szorgalmasan szedegető az édességet a gyönyörű, piros ajkakról. Mialatt a csészéket megtöltő, a madárka vissza­röpült borostyánkörítette kalitkájába és ott kicsi, csengő harsonájával rágyújtott egy hangversenyre. Kossow asszony cigarettet nyújtott át, s maga is rágyújtott egyre. Leirhatlan kecsesei fújta szét a könnyű, kék füst örvénylő karikáit, időről-időre egyet szürcsölve a meleg, aromatikus b­eából, majd visszadőlt támlásszékébe, és újra fölfogta elbeszélése félbeszakadt fonalát. — Láthatja ön, mennyire mögötte maradtam Semiramisnak, az ázsiainak épp úgy, mint az észa­kinak, mennyire határozatlan és félénk voltam. Midőn a bál után való este Julian meglátogatott és átölelt, két lépést hátráltam, és ünnepélyesen visz­­szavontam vallomásomat. Beszéltem a női kötelmek­ről, gyermekeim iránti szeretetről és a szenvedély veszélyeiről. Julian keserűn mosolygott. — Hova fogna mindez vezetni ? —■ folytatom. — Nem vagyok képes férjem házát s gyermekeimet el­hagyni, és szerethetne-e ön ily viszonyok között ? semmi esetre! — Mi más volna értelme ennek, —• viszonzá Ju­b­an hidegen, — minthogy kegyed, anyám mondása­ként, nem más, mint szívtelen és kegyetlen, kacér teremtés. Istenemre, kegyetlenségem csak nyomorult gyöngeség volt ! — ítéljen el, — kiáltám, — mert önre csaku­gyan nem vagyok méltó! — És megvallottam erre utálatos viszonyomat férjem testvéréhez, be­engedtem neki pillantani lelkem mély örvényébe, hová eddig egyetlen fénysugár sem hatolhatott még be. Ő hall­gatott és elfedte arcát kezével. — És végre a mi férjemet illeti, — végezem sza­vaimat, — van-e jogom őt elhagyni? Nem elég-e, hogy annyi időn át oly gyalázatosan megcsaltam őt, ki oly őszintén szeret, ki oly hű és becsületes, oly ... Julian hangos kacajjal vágott közbe. — Mi baja önnek ? — kérdem sértődve. — Nos,ami férje hűségét és becsületességét il­leti ! — és újra kacagni kezdett. Elhalványodtam. — Kétségbe vonja ? — suttogom. — Legkevésbé sem! — viszonzá Julian gúnyo­san , — de tudom, hogy férje naponkint meglátogat­ja a kis szőke Kaminszka színésznőt, láttam a pom­­pás shawlt, melylyel meglepte, a függőket . . . A divánra hanyatlottam, és hangos zokogásba törtem ki. — A függők szerfölött értékesek voltak! — folytató Julian hidegvérűen gyötörve. — Azt hi­szem, turkise, vagy nem ... mégis saphirból lehettek. — Az istenre kérem, legyen irgalmas ! — ki­áltam. Habár férjemet soha sem is szerettem, megcsal­tam, elárultam, mégis borzasztó féltékenység raga­dott meg, midőn magamat megcsalatva láttam; fele­dém­ önvétkeimet, egész dühvel vádoltam őt az isten és emberek előtt. — De kegyed azt sem tudja, — folytató Julian nyugodtan, — hogy kegyed csak a szultánnő volt, kit egész hárem környezett. — Ön valóságos ördög! — nyögöm elfojtott hangon. — De talán önzésből gyanúsítom férjét! — fe­lesé Julian, mialatt távozni készült. — Kérdjen ön meg másokat, s az egész város nem fog egyebet mondhatni. Ezzel elhagyta a szobát s kónyázott arccal, csaknem megsemmisülve magamra hagyott. Miután Juliánt több napon keresztül valóságos lázzal hiában vártam, néhány sort írtam neki, mely­ben kértem, hogy ha szikrányi részvétet érez irán­tam, látogasson meg. Ennyire megalázott, elbátorta­lanított az igazi szerelem és a szenvedély. Eljött. Nem mertem fölpillantani. (Folyt. köv.) Király látogató magyar pórok. (H. L.) Hári János obsitos vitéznek, Bécsben, király ő felségénél tett látogatását, valamint Napó­leonnak általa tett elfogatását — mit minapában a porosz Kutske ismételt — kedélyes versekben meg­írta Garai János. — „Úgy ám, komám! — szokott volt Hári János kérkedni, midőn kiszolgált babérjai után Szalontán a korsóknak és fazekaknak koron­­gon­ készitésével foglalkozott; — nincs is nagy vidé­ken olyan ember, mint én.“ — „Dehogy nincs! — válaszoló az egyik, ki a sokat már megsokalta. — hát N. ?“ — „No, az!“ — „Hát N. ?“ — „No meg az !“ így aztán rendre soroltak föl többeket, kikről elismerteték vele, hogy vannak még más derék em­berek is, nem csak Hári János. Ismeretes lesz az olvasó előtt a szent­gáliak láto­gatása Mária Teréziánál. E hajdani királyi vadá­szok, szokott újévi ajándékukat, néhány nagyvadat, fölvitték Bécsbe, a királyné udvarába. A küldöttek itthon dicsekedve beszélték el, mennyire szívesen fogadó őket a királyné, ki éppen akkor arany tész­tát dagasztott, leültette őket nagy arany karosszék­be, aztán arany pohárból itatta; aztán mikor a kis Józsi meg a Lipót hazajöttek az iskolából azt mondta nekik az anyjuk: „Fiaim, csókoljatok kezet szent­­gáli uraiméknak!“ Hasonló elbeszélésnek magunk is voltunk tanúi 1837 ben, Fehér vármegye egy gyű­lésén. A kálózdi polgárok (mely opcímzés abban az időben gyűlésileg kitöröltetvén, kiigazittatott „jobbá­gy­ok“-ra) perben álltak földesurukkal. Egy pár „igazságkereső,“ minő majdnem minden faluban szokott találkozni, fölment Bécsbe a királyhoz, s ám­bár audienciához nem juthattak, otthon mégis azzal kérkedtek, hogy a király őket trónusa mellé ültette aranyos székbe, bort hozatott nekik, koccintott ve­lük, tisztelte az egész falut, kicsinytől fogva nagyig stb. Egy obsitos a küldöttek e mende­mondáit mind bolond beszédnek, hazugságnak nyilvánitá, mert ő — úgy mond — Bécsben vártán lévén a királyi udvarban, tapasztalásból tudja, mi nehéz a királyhoz bejutni: a küldöttek és cimboráik az őket megha­zudtol obsitost kegyetlenül elverték, s igy került aztán a panasz a vármegye elé. 1839 junius havában, a pozsonyi országgyűlés megnyitása után, Ferdinánd király Komáromba jött, az ottani erődítési munkálatok megtekintésére. A király jöttének híte izgalomba hozta az egész vidé­ket. A vasdinnyei puszta minden cselédsége Komá­romba készült, megnézni a királyt. Az ispán ellen­ben kiadta rendeletet, hogy huszonötig vágatja azt, a­ki a szorgos nyári munkát abbahagyja. A csősz­ben győzött a király-látvány, már jó hajnalban be­szökött Komáromba, s a királyváró néptömeg közé az első sorba vegyült. Egyszer, mint tengermoraj, távolból mindinkább zúg a kiáltás: „Jön a király !“ „Éljen!“ Csőszünk merő szem és fül. Legelői robog­nak a nemes vármegye huszárai, délceg paripákon, forgós csákóval, panyókamentésen. Csőszünk taszi­­gálódz­ik jobbra-balra könyökével-- „melyik a király ?“ Azután jött a paraszt- és úri bandérium. Emberünk megint rúgkapál: „melyik már hát a király ?“ Most jön a hintók sora. Mindegyik hintónál erősen érint­kezik a csősz keze-lába a szomszédokéval: „no hát hol van a király ?“ Egyszer a király kocsija megáll, ég-föld reng az élj énektől, a király kiszáll a kocsiból s kísérete közé vegyül. A csősz lökdösi félre az embereket izmos könyökeivel, folyvást kerdve, s midőn mutatnák neki: „Ni, az a ki­rály !“ mint a kit leforráznak, boszúsan fölkiált : „Hát ezért a kicsiny emberért kapok én most hu­szonötöt ?“ Lábatlanról két igazságkereső ember „a falu dolgában“ Bécsbe, a felséghez menet Köpcsénben megszáll. Ott helyben akkor huszárok kvártélyoz­­tak, s a század kapitánya a fogadóban vacsorálván, a pincér által tudakoltatja a vándorokat : mi járat­ban volnának ? A dévai pincér, a kapitánytól vett utasítás szerint azt mondja a deputátusoknak: „Azért nem szükség kendteknek Bécsbe menni, holnap itt lesz a király maga, majd ha a huszárok kimennek exercitozni, adják az instanciát annak, a­ki a katonák közt legcifrább, a­ki legelől áll, az lesz a király.“ A parasztok másnap reggel csakugyan mély bókolás közt átnyújtották kérvényüket a vélt királynak, a század élén lovagló kapitánynak, ki nekik viszont egy másik pecsétes levelet ad e parancsolattal :„Ezt a le­velet adjátok majd át a ti szolgabirátoknak.“ A pa­rasztok nagy megelégedéssel térnek vissza a korcs­mába, a pincérnek megbeszélik az ő szerencséjüket s dicsekszenek, hogy már kegyelmes választ is kap­tak. A pincér biztatja őket: „Bontsuk föl a levelet s lássuk: mit üzen a szolgabirónak ő felsége ?“ A de­­putátusok szörnyen tiltakoznak a merény ellen ; de miután a pincér biztosíta őket, hogy ő a pecsétet a­mint észrevétlenül feltörni, azon módon ismét le­zárni tudja, engednek a nagy kíváncsiságnak. A le­vél rövid tartalma ez vola: „Szolgabiró úr! Jól tenné ha ezeket az izgága népámító embereket jól megfe­­nekeltetné !“ Hazavitték-e aztán a deputátus urak ezt az üzenetet , arról hallgat a falu krónikája. Komolyabb vége lett a szebelébiek királyláto­gatásának 1833-ban. Szebelébet Hontmegyében, már 1220-ban mint virágzó német községet, nyolcvan márkáért adta el Hervin, zólyomi gróf, az esztergomi káptalannak. A németek a káptalant nem akarák elismerni, miért telkeikről el is űzettek, és csak II. Endre király közbevetésére 1233-ban vette őket szerződés mellett vissza a káptalan. Robotot soha sem szolgáltak. Azonban a káptalan, midőn az or­szággyűlés, 1832-ben az úrbért tárgyalás alá vette, az időközben németből eltalált jobbágyságot a ma­ga földesúri széke által robot alá fogatta, s abban az akkori helytartótanács és az udvari kancellária — mint illetékes kormányszékek — által is elmarasz­­taltatta. A nép nem engedett. A káptalan a makacsok ellen karhatalmat kért, és egy század ukránt a robotel­lenző jobbágyok házába szállásoltak. A nép ekkor a királyhoz appellált s öt követ küldött Bécsbe, kiesz­közölni, hogy a felség mentse föl őket a robot alól. A követek előbb megfordultak Reviczky Ádám kan­cellárnál, ki őket azzal a szomorú válaszszal bocsátó el , hogy a kormányszékek ítéletének engedelmes­kedniük kell. Midőn aztán este a fogadóban, hol szállva voltak, poharak közt emlegetnék, hogy most már a királyhoz fognak menni, kerüljön bármibe . 1 102

Next