Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)
1870-11-08 / 247. szám
Nem állhattam ki tovább. Fölugrottam s Juliánt magamhoz szólitam. — Hallottam, miket e lány önnek mondott! — kezdem egész testemben reszketve. — Kegyed bizonyára nem volna képes érzelmeit ily egyszerűen, ártatlan él tolmácsolni! — válaszolt Julian fájdalmas keserűséggel. — És miért ne? — viszonzám némi indulattal. A tárgyak elmosódtak előttem, csak őt láttam ki előttem állott, és vádolt azon kínokért, melyeket neki akaratom ellenére szereztem. — Mert tiszta érzelmekre kegyed képtelen ! — válaszoló hevesen. A szerelem kegyednek mulatság, időtöltés. Nagysád hódítani kíván csak meghódolni nem, pedig az igaz szerelem nem kérdi, mit kap jutalmul, odaadja magát, mert odaadnia kell. — Oh ! mit tesz ön ? — kiáltám kényes arccal. — Nem látja-e, hogy szeretem ? E pillanatban kialudt számomra a csillár, úgy tetszett, mintha víz tódult volna fejembe, fülembe. Egy segélykiáltással megkaptam Julian kezét, és visszahanyatlottam. Aléltság fogta el érzékeimet. Az egész táncteremben zavar állott be. Julian vizet hozott, míg férjem és a nők segélyemre siettek. Csak lassan jöttem magamhoz. Első tekintetem Juliánra esett, ki aggályos arccal hajolt felém. Anélkül, hogy tudtam volna, hol vagyok, mit cselekedtem, kezemmel gyöngéden megsimitom homlokát. Alig tértem magamhoz, a fiatalság újra hozzáfogott a tánchoz , míg én shawlba hurkolva, hátradőltem a karszékben, vidáman nézve az előttem forgolódó párokat. Julian pedig mellettem ült, kezemet kezében tartva egész reggelig. Kossow asszony elhallgatott. A beszélgetés közben teljesen besötétült. — Oly kellemetlenül, idegenszerűen érzem magamat ! — mondá Kossow asszony.— Lát ön engem ? Én mit sem látok, s a múlt szellemei körüllengenek s fehér kezekkel integetnek felém. Gyertyát! gyertyát ! Az ajtó föltárult s fehér sugár lövelt be egész lábáig. Gyertyát! beát! papircigarettet! — parancsoló röviden. Hosszú szünet állott be, mialatt Kossow aszszony mély és bájos lélegzetét hallgatom. Azután egy öreg szolga lépett be, komor, bizalmatlan szemekkel, fehér, bozontos szemöldökkel, mintha csak lenből lettek volna sodorva, s egy vert müvü, megfeketedett ezüst karos gyertyatartót, csinos teakészletet, kicsinyke kis fehér dobozban papiros szivart a „Thereshi tres fort“-féle pétervári gyárból, helyezett kis asztalunkra, mig a méltóságos samovart, e valóságos , kis füstölgő gyárt, úrnője mellé, a padlóra tette le. Az éles világosság felkelte a kis madarat is a szép asszony kebelén, vergődni kezdett, s mérgesen kiabált. Kossow asszony hirtelen szétnyitá kacabajkáját, s a madarat ölébe engedte esni. A madár még egész álmosan keveredett az asztalra; itt eleintén fejét kezdte kapargatni, azután kiterjeszte aranysága szárnyait, s apró lábaival azok rendezgetéséhez fogott,midőn azonban úrnője ajkai között a cukordarabot megpillantó, fölhagyott toillettejével s vállára röpült, honnét kicsi kis csőrével szorgalmasan szedegető az édességet a gyönyörű, piros ajkakról. Mialatt a csészéket megtöltő, a madárka visszaröpült borostyánkörítette kalitkájába és ott kicsi, csengő harsonájával rágyújtott egy hangversenyre. Kossow asszony cigarettet nyújtott át, s maga is rágyújtott egyre. Leirhatlan kecsesei fújta szét a könnyű, kék füst örvénylő karikáit, időről-időre egyet szürcsölve a meleg, aromatikus beából, majd visszadőlt támlásszékébe, és újra fölfogta elbeszélése félbeszakadt fonalát. — Láthatja ön, mennyire mögötte maradtam Semiramisnak, az ázsiainak épp úgy, mint az északinak, mennyire határozatlan és félénk voltam. Midőn a bál után való este Julian meglátogatott és átölelt, két lépést hátráltam, és ünnepélyesen viszszavontam vallomásomat. Beszéltem a női kötelmekről, gyermekeim iránti szeretetről és a szenvedély veszélyeiről. Julian keserűn mosolygott. — Hova fogna mindez vezetni ? —■ folytatom. — Nem vagyok képes férjem házát s gyermekeimet elhagyni, és szerethetne-e ön ily viszonyok között ? semmi esetre! — Mi más volna értelme ennek, —• viszonzá Juban hidegen, — minthogy kegyed, anyám mondásaként, nem más, mint szívtelen és kegyetlen, kacér teremtés. Istenemre, kegyetlenségem csak nyomorult gyöngeség volt ! — ítéljen el, — kiáltám, — mert önre csakugyan nem vagyok méltó! — És megvallottam erre utálatos viszonyomat férjem testvéréhez, beengedtem neki pillantani lelkem mély örvényébe, hová eddig egyetlen fénysugár sem hatolhatott még be. Ő hallgatott és elfedte arcát kezével. — És végre a mi férjemet illeti, — végezem szavaimat, — van-e jogom őt elhagyni? Nem elég-e, hogy annyi időn át oly gyalázatosan megcsaltam őt, ki oly őszintén szeret, ki oly hű és becsületes, oly ... Julian hangos kacajjal vágott közbe. — Mi baja önnek ? — kérdem sértődve. — Nos,ami férje hűségét és becsületességét illeti ! — és újra kacagni kezdett. Elhalványodtam. — Kétségbe vonja ? — suttogom. — Legkevésbé sem! — viszonzá Julian gúnyosan , — de tudom, hogy férje naponkint meglátogatja a kis szőke Kaminszka színésznőt, láttam a pompás shawlt, melylyel meglepte, a függőket . . . A divánra hanyatlottam, és hangos zokogásba törtem ki. — A függők szerfölött értékesek voltak! — folytató Julian hidegvérűen gyötörve. — Azt hiszem, turkise, vagy nem ... mégis saphirból lehettek. — Az istenre kérem, legyen irgalmas ! — kiáltam. Habár férjemet soha sem is szerettem, megcsaltam, elárultam, mégis borzasztó féltékenység ragadott meg, midőn magamat megcsalatva láttam; feledém önvétkeimet, egész dühvel vádoltam őt az isten és emberek előtt. — De kegyed azt sem tudja, — folytató Julian nyugodtan, — hogy kegyed csak a szultánnő volt, kit egész hárem környezett. — Ön valóságos ördög! — nyögöm elfojtott hangon. — De talán önzésből gyanúsítom férjét! — felesé Julian, mialatt távozni készült. — Kérdjen ön meg másokat, s az egész város nem fog egyebet mondhatni. Ezzel elhagyta a szobát s kónyázott arccal, csaknem megsemmisülve magamra hagyott. Miután Juliánt több napon keresztül valóságos lázzal hiában vártam, néhány sort írtam neki, melyben kértem, hogy ha szikrányi részvétet érez irántam, látogasson meg. Ennyire megalázott, elbátortalanított az igazi szerelem és a szenvedély. Eljött. Nem mertem fölpillantani. (Folyt. köv.) Király látogató magyar pórok. (H. L.) Hári János obsitos vitéznek, Bécsben, király ő felségénél tett látogatását, valamint Napóleonnak általa tett elfogatását — mit minapában a porosz Kutske ismételt — kedélyes versekben megírta Garai János. — „Úgy ám, komám! — szokott volt Hári János kérkedni, midőn kiszolgált babérjai után Szalontán a korsóknak és fazekaknak korongon készitésével foglalkozott; — nincs is nagy vidéken olyan ember, mint én.“ — „Dehogy nincs! — válaszoló az egyik, ki a sokat már megsokalta. — hát N. ?“ — „No, az!“ — „Hát N. ?“ — „No meg az !“ így aztán rendre soroltak föl többeket, kikről elismerteték vele, hogy vannak még más derék emberek is, nem csak Hári János. Ismeretes lesz az olvasó előtt a szentgáliak látogatása Mária Teréziánál. E hajdani királyi vadászok, szokott újévi ajándékukat, néhány nagyvadat, fölvitték Bécsbe, a királyné udvarába. A küldöttek itthon dicsekedve beszélték el, mennyire szívesen fogadó őket a királyné, ki éppen akkor arany tésztát dagasztott, leültette őket nagy arany karosszékbe, aztán arany pohárból itatta; aztán mikor a kis Józsi meg a Lipót hazajöttek az iskolából azt mondta nekik az anyjuk: „Fiaim, csókoljatok kezet szentgáli uraiméknak!“ Hasonló elbeszélésnek magunk is voltunk tanúi 1837 ben, Fehér vármegye egy gyűlésén. A kálózdi polgárok (mely opcímzés abban az időben gyűlésileg kitöröltetvén, kiigazittatott „jobbágyok“-ra) perben álltak földesurukkal. Egy pár „igazságkereső,“ minő majdnem minden faluban szokott találkozni, fölment Bécsbe a királyhoz, s ámbár audienciához nem juthattak, otthon mégis azzal kérkedtek, hogy a király őket trónusa mellé ültette aranyos székbe, bort hozatott nekik, koccintott velük, tisztelte az egész falut, kicsinytől fogva nagyig stb. Egy obsitos a küldöttek e mendemondáit mind bolond beszédnek, hazugságnak nyilvánitá, mert ő — úgy mond — Bécsben vártán lévén a királyi udvarban, tapasztalásból tudja, mi nehéz a királyhoz bejutni: a küldöttek és cimboráik az őket meghazudtol obsitost kegyetlenül elverték, s igy került aztán a panasz a vármegye elé. 1839 junius havában, a pozsonyi országgyűlés megnyitása után, Ferdinánd király Komáromba jött, az ottani erődítési munkálatok megtekintésére. A király jöttének híte izgalomba hozta az egész vidéket. A vasdinnyei puszta minden cselédsége Komáromba készült, megnézni a királyt. Az ispán ellenben kiadta rendeletet, hogy huszonötig vágatja azt, aki a szorgos nyári munkát abbahagyja. A csőszben győzött a király-látvány, már jó hajnalban beszökött Komáromba, s a királyváró néptömeg közé az első sorba vegyült. Egyszer, mint tengermoraj, távolból mindinkább zúg a kiáltás: „Jön a király !“ „Éljen!“ Csőszünk merő szem és fül. Legelői robognak a nemes vármegye huszárai, délceg paripákon, forgós csákóval, panyókamentésen. Csőszünk taszigálódzik jobbra-balra könyökével-- „melyik a király ?“ Azután jött a paraszt- és úri bandérium. Emberünk megint rúgkapál: „melyik már hát a király ?“ Most jön a hintók sora. Mindegyik hintónál erősen érintkezik a csősz keze-lába a szomszédokéval: „no hát hol van a király ?“ Egyszer a király kocsija megáll, ég-föld reng az élj énektől, a király kiszáll a kocsiból s kísérete közé vegyül. A csősz lökdösi félre az embereket izmos könyökeivel, folyvást kerdve, s midőn mutatnák neki: „Ni, az a király !“ mint a kit leforráznak, boszúsan fölkiált : „Hát ezért a kicsiny emberért kapok én most huszonötöt ?“ Lábatlanról két igazságkereső ember „a falu dolgában“ Bécsbe, a felséghez menet Köpcsénben megszáll. Ott helyben akkor huszárok kvártélyoztak, s a század kapitánya a fogadóban vacsorálván, a pincér által tudakoltatja a vándorokat : mi járatban volnának ? A dévai pincér, a kapitánytól vett utasítás szerint azt mondja a deputátusoknak: „Azért nem szükség kendteknek Bécsbe menni, holnap itt lesz a király maga, majd ha a huszárok kimennek exercitozni, adják az instanciát annak, aki a katonák közt legcifrább, aki legelől áll, az lesz a király.“ A parasztok másnap reggel csakugyan mély bókolás közt átnyújtották kérvényüket a vélt királynak, a század élén lovagló kapitánynak, ki nekik viszont egy másik pecsétes levelet ad e parancsolattal :„Ezt a levelet adjátok majd át a ti szolgabirátoknak.“ A parasztok nagy megelégedéssel térnek vissza a korcsmába, a pincérnek megbeszélik az ő szerencséjüket s dicsekszenek, hogy már kegyelmes választ is kaptak. A pincér biztatja őket: „Bontsuk föl a levelet s lássuk: mit üzen a szolgabirónak ő felsége ?“ A deputátusok szörnyen tiltakoznak a merény ellen ; de miután a pincér biztosíta őket, hogy ő a pecsétet amint észrevétlenül feltörni, azon módon ismét lezárni tudja, engednek a nagy kíváncsiságnak. A levél rövid tartalma ez vola: „Szolgabiró úr! Jól tenné ha ezeket az izgága népámító embereket jól megfenekeltetné !“ Hazavitték-e aztán a deputátus urak ezt az üzenetet , arról hallgat a falu krónikája. Komolyabb vége lett a szebelébiek királylátogatásának 1833-ban. Szebelébet Hontmegyében, már 1220-ban mint virágzó német községet, nyolcvan márkáért adta el Hervin, zólyomi gróf, az esztergomi káptalannak. A németek a káptalant nem akarák elismerni, miért telkeikről el is űzettek, és csak II. Endre király közbevetésére 1233-ban vette őket szerződés mellett vissza a káptalan. Robotot soha sem szolgáltak. Azonban a káptalan, midőn az országgyűlés, 1832-ben az úrbért tárgyalás alá vette, az időközben németből eltalált jobbágyságot a maga földesúri széke által robot alá fogatta, s abban az akkori helytartótanács és az udvari kancellária — mint illetékes kormányszékek — által is elmarasztaltatta. A nép nem engedett. A káptalan a makacsok ellen karhatalmat kért, és egy század ukránt a robotellenző jobbágyok házába szállásoltak. A nép ekkor a királyhoz appellált s öt követ küldött Bécsbe, kieszközölni, hogy a felség mentse föl őket a robot alól. A követek előbb megfordultak Reviczky Ádám kancellárnál, ki őket azzal a szomorú válaszszal bocsátó el , hogy a kormányszékek ítéletének engedelmeskedniük kell. Midőn aztán este a fogadóban, hol szállva voltak, poharak közt emlegetnék, hogy most már a királyhoz fognak menni, kerüljön bármibe . 1 102