Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-08 / 247. szám

egy tótul értő idegen egyszer csak melléjük eresz­kedik s biztatja, hogy bevezeti őket a királyhoz, hanem erre sok pénz kell a miniszterek meg az ud­vari cselédség számára, kiket előbb mind meg kell nyerni. „Lesz, a mennyi kell! —riadnak egy szivvel­­szájjal a követek, — csakhogy a királyhoz bejuthas­sunk!“ Az idegen egy pár napi hókusz-pókusz után be is vezeti őket az ő alkirályához, ki nekik azt mon­­dá : „Igazságtok van, fiaim, nem tartoztok robottal, majd végzek én földesuratokkal.“ A követek haza­viszik az örömhírt, s az egész század ukránt kiverik a faluból. A káptalan és a vármegye erre megdöb­bennek, s nehogy a többi jobbágyok is vérszemet kap­janak s ismét valami Dósa-féle pórlázadás törjön ki : két század huszárt szállásolnak a faluba, kik úgy garázdálkodtak, mintha ellenséges földön lettek vol­na ; a házigazdát lóhoz kötve hurcolák ki robotra, s a dacoskodókat kegyetlenül bántalmazták. A járási fő­­bíró (nem rég királyi testőr) megszánta a szerencsét­len népet, elővette a Bécsben járt követeket, megbe­széltette velük eljárásukat, s belátván, hogy maguk megcsalatva vezeték tévútra a népet, kieszközlé, hogy e követeket most ő vezethesse Bécsbe, a felség elé. Sze­rencsére, éppen egy obsitos jött haza szabadsággal, ki a királyt látásból ismerő, nagyobb hitel okáért ezt is fölvitte magával. A burg, s kivált az audiencia-terem, mind újság volt embereink előtt, s midőn a király kijött a terembe, az obsitos azonnal ráismert: „No, komám, ez ám a király!“ s mindnyájan térdre bo­­rultak. Az öreg Ferenc király kissé tudott csehül, úgy, hogy a szebelébiek megérthették, midőn meg­­mondá, hogy tartoznak robotolni, az uraságnak és a vármegyének engedelmeskedni. Erre a szegény, zaklatott nép megadta magát, de a komédia negy­venezer forintjába került, mi őket huzamos időre tönkre tette. 1848 tavaszán, mikor a robot és dézs­­ma eltöröltetését hírül vette a nép, ujjongva föl­kiáltott : „Mégis csak kijött a mi igazságunk!“ s az ezer lélek 25 legényt állított a honvédséghez. Egy mátrai falu meg egyezkedni akart az ura­sággal. „Várjatok, — mond egy obsitos, — majd én elmegyek Bécsbe, megkérdem a királyt: mit szól hozzá?“ Egy pár hét múlva, mikor a fölszedett úti­pénz elfogyott, visszajön az obsitos, azzal az üzenettel: tiszteli a király az egész falut, majd nem sokára el­jön maga, személyesen. A falu népe kijárt naponkint a határszélre, várván a királyt. A szomszéd faluból egy úr négy lovon a néptömeg felé hajtat, s kérdi : „Mit várnak?“ „A királyt!“ válaszolák. „Melyik ki­rályt , a tökkirályt, vagy a makk-királyt ?“ De aztán közé is suhintott a lovaknak, mert szállt utána az áldás meg a kőzápor. A nemes ember más fogalommal birt a király­ról. Egy heves-besenyői matyó kortes (földije s tán rokona az inzurgensnek, ki a kakastalan puskát odaveté Alvinczi tábornoknak, hogy egye meg), estei Ferdinánd főherceget, midőn Kápolnán előfogat-vál­­tás végett kissé megállapodnék, megszólítja: „Atyja­fia keed a császárnak ?“ — „Az vagyok!“ — „Mond­ja meg hát neki, hogy ne veszkődjék avval a sóval!“ Borsiczkyt pedig Trencsényből Bécsbe idézték 1823-ban a király elé, pirongatóriumra. Elmegy hát Visegrádra, s tudakolja: itthon a magyar király? Mondják neki: „Hiszen az Bécsben lakik!“ Budára megy hát s ott is kérdezősködik, de mindenki azt válaszolja- „A magyar király Bécsben lakik!“ „No, ha úgy van, — feleli, — én a geográfiából tudom, hogy Bécs Ausztriában van, oda menni pedig nem tar­tozom.“ Fővárosi hírese. * Mosonyi Mihály requiemje holnap (szerdán) d. e. 10 órakor a belvárosi templomban lesz. A gyász­ünnepély rendezését K. Orczy Bódog elnöklete alatt ugyanaz a bizottság vette át, mely a temetés iránt intézkedett. Az engesztelő mise-áldozatot Schwendt­­ner Mihály prépost plébános tartja, számos segédlet­tel. Mozart gyászmiséjét, Erkel Ferenc vezetése alatt, a főváros legkitűnőbb zeneművészei közremű­ködésével, a nemzeti színház zenekara adja elő. A karokat a zenekedvelők egylete vállalta el, a ma­gánrészeket pedig Kovalcsikné asszony, Istvánffy Laura k. a., Ellinger és Kőszeghy éneklik. Az előadan­dó „Libera“ a boldogult zeneköltő szerzeménye. Az elhúnytnak számos tisztelői egyszersmind fölhivat­nak, hogy a gy­ászünnepély előtt félórával a nemzeti színháznál szíveskedjenek egybegyűlni, hogy onnan a templomba testületileg indulhassanak. Számukra külön helyeket tartanak fönn. * Száz éve vasárnap múlt annak, hogy Pázmány nagy­szombati egyetemében az orvosi kar először kezdi meg működését. Linzbauer tanár tavaly ja­­vasla ez emléknap megünneplését, azonban nem történt semmi. „Vihar után.“ Ez a címe Szépfaludy egyfel­­vonásos vígjátékénak, melyet szombaton hoztak színre először a budai várszínban. Meséje igen egy­szerű, de mindenesetre olyan, melyet egy ötletdús iró tarka bonyodalmakkal tudna élénkíteni. Kelepi Géza, fiatal mérnök, Pesten ablakon át és a színház­ban megszeret egy kedves, fiatal leányt: Laurát, ki pár hónapot Klára nénjénél, az ábrándozó s könnyen lángra lobbanó aggleánynál tölt. Laura később el­­hagyja Pestet, s nénjével fürdőre megy. Kelepi sorra járja a fürdőket, míg végre megunva a hosszas uta­zást, megállapodik az utosó helyen, hol a vígjáték kezdődik. Már lemondani készül szép álmairól, mi­vel nincs reménye, hogy a gazdag és szép leány ke­zét megnyerhesse. Hogy a fürdőben unalmát és Lau­rát feledje, egy hírlapban házassági ajánlatot tesz közzé, melyben 40,000 frt hozománynyal nőt keres. Reméli, hogy e fölhívásra több nő beküldi arcképét, s így legalább szórakozhatik; de a tréfa roszul üt ki, mert csakis egy arcképet kap, melyben Laura nagy­­nénjére, Klárára ismer. Az aggleány mindjárt láto­gatást ígér, mi aggasztani kezdi Kelepit, mert azt hiszi, hogy ha a néni fürdőn van, akkor Laura is jelen lesz s ott vele könnyen megismerkedhetik. A sors csakugyan kedvez, mert egy véletlenül támadt vihar alkalmat nyújt, hogy karját és esernyőjét ajánlja a fiatal leánynak, ki most már a fővárosból 13 ismert fiatal embert megszereti. Könnyelműsége azonban hínárba viszi, mert a koros hajadon a há­zassági ajánlat következtében mindenütt üldözi s igy attól félhet, hogy kalandornak fogják tartani s Laura, kivel csak az imént kötött ismeretséget, meg­­utálja. Eközben Laura atyja, kit Kelepi a vén haja­­donnal látott, leányától m­gtudván, hogy csak Ke­­lepihez akar férjhez menni, próbára teszi a fiatal­ember jellemét, s házassági hirdetése alapján arra kényszeríti, hogy leányának kezét a 40,000 írttal elfogadja. Kelepi a Klára atyjának gondolván az öreget, mindenképpen le akarja rázni nyakáról s minden rész tulajdonságot magára erőszakol, csak hogy őt elriaszsza. Ez azonban éppen szabadkozásá­­ból látja, hogy a fiatal ember érdemes leányára. Fátyol alatt bevezeti leányát s miután Kelepi ismétli, hogy el nem veheti, mivel már mást szeret, a fátyol lehull, Kelepi térden állva vallja be szerelmét, s az­­ öreg megáldja a szerelmes párt. A mese kigondolá­sához nem sok találékonyság kellett, de elmés ötle­tekkel mulattatóvá lehetett volna tenni a darabot. Szépfaludynak van érzéke a mulattató helyzetek iránt, s eléggé ismeri a színpadot, melyen alakjai mozognak. Kevesebb jártasságot találtunk a párbe­szédek szövésében, melyek— kivált a vígjáték elején — színtelenek, s nagyon lassan viszik előre az esemé­nyeket. Éltek és elmés ötletek, a francia vígjáté­kok e kedvenc tulajdonságai, több életet önthettek volna e darab jeleneteibe is, mivel az alkalmas hely­zetek nem hiányoznak. A vígjáték különben tetszett, s kivált vége felé jól mulatott a közönség. A szerep­lők közül R­ó­n­a­i­n­é asszonyt s E­i­c­h­n­e­r Anna kisasszonyt kell kiemelnünk; az első minden túlzás nélkül ábrázolta az erővel férjhez menni óhajtó agg hajadont, az utóbbi pedig egyszerű és igaz vonások­kal személyesíté a kedves fiatal leányt, Laurát. Mátrai mint Kelepi, s Pintér, mint Laura atyja, szintén buzgalommal játszottak. Az újdonságot „A szép molnárnő“ előzte meg, Ró­na­iné és Drá­­g­u­s­s­n­é asszonyok sikeres közreműködésével. Vé­gül „A matrózok “-at vették elő, de az előadás oly botrányosan gyönge volt, hogy Zaitz, ha jelen van, aligha ismer művére. Aradinak jelenleg nincsenek sem énekesei, sem énekesnői, s ily helyzetben a kö­zönség kicsinylésére mutat: operettekkel előállani. Míg társulatát jobban nem szervezi, hagyjon föl az operettekkel, mert „A matrózok“-éhoz hasonló elő­adások még a vígjáték közönségét is elriasztják. * Niedergessiss ma este 'Ak-kor adja negye­dik természettani estélyét a redout-teremben. Újra megemlítjük, hogy e szabatosan eszközölt és népsze­­rüleg előadott mutatványokat igen érdemes megnézni, kivált a kinek a villany és magnesium fényéhez elég jó szeme van. A mutatványok igen változatosak s a szemnek érdekes látványt, az ismeretnek pedig gya­rapodást nyújtanak. Még a gyertyákat is villanyszik­rával gyújtja szépen berendezett s díszes készletek­kel gazdagon fölszerelt asztalánál. Megmagyarázza a villanydelejes battériák szerkezetét, mégpedig — német létére — minden pedantság nélkül, s ha hozzászokunk poroszos kiejtéséhez , magyarázatát mindenki szívesen kisérheti figyelemmel. Múlt szom­baton egy villanyos nappal, mely sok színt játszott, egész nappali világosságba helyezé a termet. Mutatta, hogy a villanyfény világító ereje mellett még a gyer­tyafény is árnyat vet a falra. A sodronyok rögtöni izzása a villanyfolyam hatása alatt igen érdekes lát­vány volt, valamint a szalon-tűzjáték is lőpor nélkül. A villanyfolyam ugyanis megolvasztván rögtön az ércet, egy kötőtűből egész arany szikrazáport hány szerteszét. Megmutatta, hogy villanysodrony által mint robbantanak föl torpedókat és aknákat távolról is. A víz gázait elválasztva az elfújt buborékot egy­másután pattogtatá el gyertyafénynyel. Mutatta a villanydelej roppant vonzerejét sok példával, a szik­rázó kardok párbaját, villanydelejes gépek mozgató és gyújtó erejét, s a távolról megvillanyzott halakat, melyek egy üvegmedencében a legszilajabb mozgás­ra elevenedtek, utána pedig majdnem élettelenül feküdtek a vízben, mígnem új virgoncságot nyertek ismét a villanydelej hatásától. A Geszler-féle csövek gyönyörű színjátékai elsötétített teremben fejezték be a mutatványokat, melyek után egy függelék i3 volt az utcán: t. i. a redout egy ablakából villanyfénynyel úgy bevilágítá a színház-utcát, mintha csak nyári verőfény sütött volna. A közönség élénk figyelemmel kísérte a mutatványokat, s gyakran meg is tapsolta. Az iskolai diákság azonban, melyet tanulni küldtek ide, igen neveletlenül viselte magát; az előadás elején egész ostrommal foglalá el az üres zártszékeket, bohó dolgokat követett el a sötétben, s átalában feledte, hogy nem tekéző helyen van, hanem egy díszterem­ben, tudományos előadáson. Tanáraiktól és szüleiktől mindenesetre megérdemelnek egy kis dorgatóriumot, hogy máskor jobban vigyázzanak az illemre, melyet az ily hely és alkalom a kis diákoktól is megkövetel. * A sajt-, túró- és tejtermékek kiállítása a „Köztelek“ termében ismét egy bizonysága annak, hogy a politizáláson és választási mozgalmakon kívül bajos nálunk — még a legközelebbi érdekek iránt is — országos érdekeltséget gerjeszteni. Ma­gyarország nagy gazdavilágából mindössze t­í­z ki­állító akadt. A nők között pedig csak egyetlen : Muraköziné asszony, ki Kecskemétről vajat küldött. Pedig a kiállított tárgyak kitűnő minősége is mutatja, hogy mily érdekes ily kiállítást lehetne nálunk köz­buzgalom mellett létrehozni. A Kirchmayer-testvérek svájci stb. sajtjai Palocsáról, gr. Szapáry Géza mura­közi chester- és eidami sajtjai, dr. Engelbrecht keszt­helyi strachinója, Schlesinger Dávid hradeki őszi túrója, Szentiványi Márton pompás „liptai“-ja (négy bödönben, melyeken Szlávy és Gorove miniszterek fognak osztozni), Máriássy Ferenc iglai, Girókuti, Székely és Mészáros Alajos sas­vári túrái, stb. mind olyan kitűnők, hogy igen kapós kiviteli cikkeket képezhetnének. Gorove miniszter meglátogatta e kiállítást, de elszomorodhatott, látva, hogy a kiállítók és látogatók száma mily kevés. Kezdjük nagyon­­ elhagyni magunkat! * Vasárnap d. u. 4 órakor temeték el Petőfi Zoltánt a Sándor­ utca 12-dik sz. házból, hol gond­dal ápolták s nagyatyja, Petőfi István (a nagy költő testvére) és Gyulai Pál mellette voltak. „Nehéz ily ifjan — mondá egyszer - - ágyban, párnák közt halni meg.“ Az egyetemi ifjúság ez alkalommal is igen nemes kegyeletet tanúsított, ünnepélyes fölhí­vásban szólítva föl a fiatalságot, hogy a temetésen tömegesen jelenjenek meg. Ott láttuk az elhúnyt ke­resztatyját : Arany Jánost, Szász Károlyt, Arany Lászlót, Vörösmarty Mihály és Garay János fiával, és sok fiatal irót. Az egyházi szertartás végével egy joghallgató tartott rövid beszédet az elhúnytról, mint egy nagy név örököséről emlékezvén meg. * Liszt F. e levelet irta Ábrányinak: „Mosonyi halála gyászba ejté szivemet. Gyászolom őt a magyar zenéért is, melynek egyik legnemesb, legbátrabb s legérdemesb képviselője volt. Az ember büszke lehe­tett arra, hogy vele a jó úton egyenlépést tart. Igaz, hogy nevének külföldön nincs oly hangzása és jelen­tősége, mely az ő értékének megfelelne, de őt nem bánta ez, s talán hite végett maga sem gondoskodott eléggé, ildomból épp úgy, mint megvetéséből ama kétértelmű, köznapi eszközöknek, melyek szellemé­nek magas voltával ellenkeztek. Ő érzé, mily becsü­léssel tartoznak neki, s az igazi dicsőséget csak azo­­kénak tekinté, kik a lelkiismeretes kitartást jóban, szépben elérik. Tiszteljük meg emlékét azzal, hogy példáját és útmutatásait gyümölcsözővé tenni töre­kedjünk. Mosonyi több szerzeménye megérdemli, hogy jobban és szélesebben ismerjék meg; mások, még kéziratban, kivált utósó nagy dramatikus mun­kája: „Álmos,­ remélem, majdan el fognak terjesz­tetni. Majd beszélünk erről rövid időn Pesten. Ma csak egy oly barátommal, mint ön, osztani akarom a meghatottságot e minket ért veszteség fölött.“ * Egy eredeti alak húnyt el e hó 4-én Budán : az öreg Ponori Thewrewk József, kit majd min­denki ismert az országban, miután majd mindenhol megfordult. Ő valaha pozsonyi ügyvéd volt, de később litterátor lett s az „ Aurórákéban sok epigrammja stb. jelent meg. Sok mindent tudott, s élénk, közlé­keny, nyugtalan ember volt. Irt nevelési munkákat is, gyűjtögetett adatokat mindenhez, irt még a főzés­ről is (mert ehhez is értett), de nem lévén kitűzött iránya, minden tudományossága mellett sem válha­tott ki az irodalomban. Szeretett utazgatni, s élénk társalgó lévén, sok helyen talált szives fogadásra. A székfoglaló püspököket és névnapot érő kanonokokat latin ódákkal üdvözlé. 78 évet ért meg, frissen, élén­ken, csak szembajjal küzdvén keveset, s örülve annak, hogy jól nevelt fiaiból derék szakférfiak, ta­nárok lettek. * „Faust“ szombati előadásán Balázsné asszonyt több ízben kitapsolák erőteljes énekéért. Hajós „Faust“-ja kevésbé volt kielégítő. Azt a hírt, hogy Balázsné asszony a „Fidelio“ címszerepet, mely a legszenvedélyesb drámai hangot és férfi-masque-ot kíván, elvállalta volna: nem tudjuk elhinni. Sajnál­nék, ha saját szép hangja rovására lépne ki a szak­makörből, melyet oly szép sikerrel tölt be. * — 1103 —

Next