Fővárosi Lapok 1870. november (242-266. szám)

1870-11-08 / 247. szám

247-dik sz. Kedd, november 8. Kiadóhivatal: Pest, barátok-twe 7. szám. Hetedik évfolyam 18/0. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedévre , 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. oig?** Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadóhivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor .......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A legtermékenyebb drámaköltő. (Irodalomtörténeti rajz.) Györy Vilmostól. (Folytatás.) Montalvan így folytatja tovább tudósítását: „De hadd mondjam el azt, amit egészen saját tapasztalatomból ismerek! Roque de Figueroa, a madridi színigazgató olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy a de la Cruz-színházat be kelle zárni. Éppen farsang idején történt ez, s az igazgató annyira le volt verve, hogy Lope és én elhatároztuk magunkban : a lehető leggyorsabban írni számára egy színdarabot. Ez a „Tercera Orden de San Francisco“ volt. Az első felvonás megírása Lopenek jutott, a második nekem. Ez két nap alatt készen volt. A harmadik felvonás nyolc-nyolc levélre osztva, kettőnk által volt elkészítendő. Éppen zordon idő lévén, az éjen át Lope házánál maradtam, s tudván, hogy belértékre nézve munkám nem fogja az övét megközelíteni, legalább az elkészülés gyorsaságában akartam fölülmúlni. Éjfél után hat órakor fölkeltem tehát, s délelőtti tizenegy órára készen voltam a rám eső részszel. Azonnal Lopehez siettem, ki nagyban el volt foglalva egy narancsfának ápolásával, mely a bértől sokat szenvedett. Azon kérdésemre: mennyire van kitűzött munkájával? Így válaszolt: „Öt órakor keltem. A felvonás valami egy órája készen van már, egy kevés sonkát reggeliztem. Írtam aztán egy 50 tercettából álló költői epistolát, s azután meglocsoltam az egész kertet.“ És ez nem kevéssé lepett meg engemet. Ő azután fogta a papírokat, elolvasta előttem a nyolc lapot és a tercettákat, ami fölött bizonyára bámulok vala, ha nem tudom, mily termékeny az ő lángelméje, s mily hatalommal kezeli nyelvünket és rhyzmusát. “ Nem szabad azonban felejtenünk, hogy Lope jelessége nem csupán termékenységéből és gyorsaságából állott. Don José Pellicer de Tovar igen jellemzőleg mondja Loperől egy dicsbeszédben : „Mint a villám, olyan gyors volt a kompozícióban, de kitartó, mint Terminus isten, azok revíziójában.“ Műveit nagyon soká nem bocsátá sajtó alá. Ebben elannyira gondos és aggodalmas volt, hogy például egyik műve, a „Verdadero amante,“ negyven évig feküdt kiadatlanul íróasztalában, és sajtó alá csak ezután bocsátotta. Színdarabjait haladéktalanul átadta ugyan a színigazgatóknak, s el is játszata ezeket, de tette azt annak tudatában, hogy a közönség a látottakat sem nem képes, sem nincs elegendő alkalma rá olyan szigorúan megbírálni, mintha nyomtatásban olvasva élvezné azokat. E bámulatraméltó gyorsaságot még nevezetesebbé teszi azon körülmény, hogy a páratlanul sok mellett, Lope de Vega valóban igen sok kitűnőt is teremtett. Azon férfiúnak, ki drámai munkásságával nem csekélyebb költőt, mint egy Cervantest teljesen leszorított a színpadról, bizonyára jeles tehetségnek kell lennie. Lope de Vegával a spanyol színirodalomnak egészen új korszaka kezdődik. Erről csakhamar meg fog győződni az, ki egy figyelmes tekintetet vet az őt megelőző spanyol drámairodalomra. Bár sokat és sokan írtak ő előtte is, bár nem egy élénk darab ütött színpadra, legalább egyes részeiben élvezhető , mégis el lehet mondani, hogy a Lope előtti színirodalom majdnem teljesen nélkülözi a valódi drámai jelleget. Egyikben a lyrai elem oly túlnyomó, hogy az egész darab csupa lyrai ömlengésből áll, minden cél, minden szükségesség nélkül; másikban egészen epikus szélességben terjeszkednek ki a szereplők s oly vontatott darabot képeznek, mely sem olvasva, sem látva teljes élvezetet nem nyújthat. Az egyes , úgynevezett alakok majd monológokban, majd párbeszédekben váltig akarnák bizonyítgatni, hogy egyik ilyen, másik amolyan jellem ; de ami a drámában a legfőbb, hogy a jellem magának az egyénnek okszerű cselekvéséből tűnjék ki, ezt a régibb spanyol dráma, néhány kevés költőnek kivételével, majdnem teljesen nélkülözi. Ahol a dráma menetele gyors egymásutániságot követelne, éppen ott van gyakran mérhetetlen terjedtség, szóhalmazokban történő áradozás, ami bármi inkább, csak nem drámai. Lope de Vegánál mindez másképp van. Igaz, hogy nála is föbb súly látszik fektetve lenni a bonyolításra, mint az egyénitésre s fejlesztésre, de nem hiányzik ez sem, és személyeit mind szavaikban, mind tetteikben oly sikerülten jellemzi, hogy műveinek mesteri bonyolítása ama főkellékek mellett csak emeli és növeli a dráma jelességét. Elevensége, gyorsasága néhol majdnem a túlságba csapnak, de vontatottá soha sem lesz. S még ott is, ahol (mint a spanyoloknál igen gyakran) tisztán lyrai vagy epikus elemek szövődnek a költeménybe, oly ügyesen tudja ezeket a teljes kép keretébe alkalmazni, hogy sem nem fárasztanak, sem a cselekvényt károsan meg nem szakasztják, hanem a léleknek olyan nyugpontul szolgálnak, mely kellemes pihenő után, mintegy megfrissült erővel folytathatja tovább figyelését. Ezekre nézve Lope és elődei között az a nagy különbség, hogy míg ez utóbbiak a drámát rendelék alá a költészet ama két egyéb nemének, addig Lopenál minden a drámának van alárendelve. Lope de Vega különös előszeretettel festi kivált a nőket, s még pedig rendesen igen szép színekben, a legjobb és legnemesebb oldalról. Ezek jellemzésében, s e jellemzés legfinomabb színezésében kifogyhatatlan, s képeit oly gyöngéden festi, oly finom szálakból szövi, de a mellett oly hús oly találó, hogy méltán a legnagyobb dicséret illeti meg érette. A nőkön kivűl igen nagy előszeretettel rajzolja a spanyol köznépet is, melynek szokásait, erkölcseit, cselekvési és gondolkozási módját ha tökéletesebben nem, de épp oly jól ismeri s tudja visszaadni, mint maga Cervantes, és aki különösen a Lope-korabeli spanyol életről teljes fogalmat kíván szerezni, az semmi eszközt sem ragyhat meg célszerűbben, mint Lope de Vega műveit. A népéletnek ily gondos tanulmányozása nála is megtermé a maga gazdag gyümölcseit. Kétségtelen, hogy ennek köszönheti azon gyönyörű, erőteljes, tiszta és még legmagasb fellengzéseiben is józan és értelmes nyelvezetet, amelylyel művei ékeskednek. Ő maga „escritor llano,“ azaz egyszerű, keresetlen irályú költőnek nevezi magát, szemben a majd alább említendő gongorismus „estilo culto“-jával (műveit irály). (Folyt. köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története.) Sacher-Masochtól. (Folytatás.) Ez volt az első eset, hogy együtt táncoltunk. Juliánt soha sem láttam mégily ügyetlennek. Minduntalan hibázott, és össze-vissza zavarta az egész francia négyest. Rendkívül ízlésesen voltam öltözve; láttam, hogy szépségem még soha sem diadalmaskodott ennyire fölötte, éppen ezért nem is lepett meg sajátságos viselete, sőt ellenkezőleg, részvéttel fordultam hozzája; tudtam, hogy rettenetes kínokat szenvedhet, és súlyos küzdelemben vívódik. E pillanatban egyszerre Wanda állott előttem, amint kedvese előtt megjelenik, eloszlatva minden kétséget, zavart, és sajátságos ösztöntől hajtva, mondom Juliannak, amint az utósó tánc után, karjára fűzve sétáltunk. — Tudja, mit mondott ma édesatyja ? A vér ismét fejembe szökött. — Bizonyára, mint rendesen, ma is meglehetős udvariatlan volt! — felesé Julian. — Ellenkezőleg, köszönettel tartozom neki. — Nos, mit mondott tehát ? — Azt mondá, s itt mély lélegzetet kellett vennem, hogy a mondatot befejezhessem : „Julian szerelmes kegyedbe. Nos, és talán sikerül önnek az, mi eddig egy nőnek sem sikerült!“ Julian némán lehajta fejét, de az arcán elömlő bájos pir, mely egy lánykának is becsületére vált volna, tudatá velem a választ, a győzelmet! Összes érzékeim lázban égtek. — És valóban igaz volna, hogy ön szerelmes belém ? — Nem tudom ! — dadogá Julian. — De én tudom! Nem reszketett-e egész testében, midőn vállaimról felöltőmet leemelte ? E szavaimra még ajkai is elhalványodtak. — Nem tagadhatom többé! — viszonzá. — De miért kérdi, ha úgyis tudja? A kiállhatatlan őrnagy ismét hozzám közelített. Julian karját gyorsan szívemhez szoktam, s aztán elbocsátottam. — Még ma beszélnem kell önnel! — susogám. Julian meghajtotta magát. A keringő első akkordjai elhangzottak, s az őrnagy táncra kért. Mig vele a termet átröpültem, csak testemet tartá magához karolva, lelkem egy büszke álmot álmodott; lassan kint csillogó, fehér szárnyaim nőttek, mint egy Cherubinnak, s mindig fölebb-fölebb szálltam a szerelem egébe s a dicsőség templomába, karjaim közt tartva a világ legjobb, legnemesebb férfiát, így űztek bennünket a szerelem árjai, s egyikünk sem kérdé: hová, merre ? A kis kanári madár álmában újra csicsergett. — A bálban még egy fiatal, szeretetreméltó, tizenhat éves lányka is volt, — folytatá Kossow asszony, egy földbirtokos lánya. Lwowban nagynénjénél nevelkedett, s még két év előtt sokkal inkább el volt bábuival foglalva, semhogy más valami is érdekelte volna, s íme, atyjához visszatérve, ez este mint tökéletesen kifejlődött hajadon állott előttünk. Julian eddig alig hogy észrevette, habár a nagynénét gyakran meglátogatta. A véletlen őket egy ablakmélyedésben hozta össze, míg a párok előttük tovaröpültek. Táncosom az oszlop másik oldalán egy támlányba tett le. Vékony függöny választott el bennünket csupán, s hallottam, mint beszél a csinos, naiv lányka Juliánhoz, utánozhatlan bűbájjal, mely egy tiszta, romlatlan lelket tükrözött vissza. — Ön meg sem nézett eddig ! — mondá végre a lányka. — Természetes, végre is mit érdekelhetné önt egy egyszerű, közönséges lány, önt, a költőt, ki oly kiváló szellemi képességgel van megáldva ? de én mégis oly végtelenül örültem önt viszontláthatni ! Nem is tudja, hogy ideálom volt; most már bevallhatom, hogy midőn még befont hajat s kurta ruhát viseltem, mennyit ábrándoztam önről, s midőn nagynénémhez jött, mily áhítattal hallgattam szavait, mint valami végtelen tiszteletreméltó szentírást!