Fővárosi Lapok 1870. december (267-291. szám)

1870-12-03 / 269. szám

Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 269-dik sz. Szombat, december 3. Hetedik évfolyam 1870. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni FŐVÁROSI LAPOK napokat kivéve minden- m o nap, koronkint képekkel. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. gjLÜP* Előfizetéseket mindig csak a rendes évnegyedek elejétől fogadhat el a kiadó­hivatal. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 2. em. Hirdetési díj: Hatodh­asábos petit­sor .......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési felhívásunkat az új évnegyedre ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára fél­­évenkint csak egy forinttal több, mint a heti divat lapoké. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Az ünnepelt nő. (Beszély). Tóvölgyi Titusztól. (Folytatás). Az ifjúnak sehogy sem tetszett Fanni e maga­viselete, s mintha valami intő ujjat látott volna ab­ban, néhány pillanatra elkomolyodott, s gondolko­zóba esett. „De hát miféle roszat láthat ez ismeret­ségben ? Mit árthat az nekem ? Csak Anna miatt van ez az egész!“ gondol a fiatal emberünk, s fölme­rült előtte a két hölgy képe. Összehasonlítást kezdett tenni, ámde szerencsétlen összehasonlítás az, hol a mámor akar Ítész lenni. Ezalatt megérkezett Fanni a jopánokkal. Az ifjú szórakozottan fogta kezébe hol az egyi­ket, hol a másikat, mert lelkét valóban nyugtalaní­tani kezdé Fanni asszony haragos arckifejezése. — De hát mondja csak, Fanni, — szólt végre, már nem tarthatva a szót, — mi kifogása van ma­gának ama művésznő ellen ? — s e kérdés után fél­ve tekintett az asszony mozdulatlan, sápadt ajkaira. — Csak próbálja ezeket a topánokat, nincs nekem arra a kisasszonyra semmi gondom! — No, mert hát oly haragosan beszél róla ! — mondá az ifjú, s a jopánok próbálásához fogott ; hanem azért arcán ott ült ama nyughatatlan kifeje­zés, mely nyughatatlanság sehogy sem bir lecsilla­podni, mig tisztába nem jövünk az okokkal, me­lyek másokat haragra vagy megvetésre indítanak szeretettjeink ellen. Fanniból azonban nem lehetett többet kivenni e szavaknál: „No csak majd meglás­sa, ne csak majd meglássa!“ Művészünk sokkal kevesebb örömmel fogott az öltözködéshez, mint előbb, s boszankodott a házsár­­tos vénasszonyra, ki bizonyosan Anna miatt, kivel őt minden áron össze­ akarná hozni, követ el ily ko­médiát. „Ámde mit is hallgatok rá ? — gondolá, s boldogsága tündéri tájképéről letörülni igyekezett az öreg haragos arcát, a­mi azonban nem ment olyan könnyen. — Hát ha mégis van valami más oka is ?“ Végre kész jön az öltözködéssel, s nagyon meg volt magával elégedve. A halványság kissé jól állt neki, a barna kabát, a sötétbarna nyakkendő, vilá­gos citromszín mellény és vadgalamb színű nadrág, lábain pedig fénymázas topánok. Csinos fiú volt. Mellénye színéhez hasonló keztyűket húzott, csino­san fésült hajára illesztő új magastetejű kalapját, még egyszer körülnézte magát a tükörben, és sebe­sen dobogó szívvel lépett ki a szobából. Csak végig kellett mennie a földszinti folyosón, s ott volt a széles vörös-márvány lépcsőket, mely az emeletekre vezetett. A­mint e lépcsőzethez ért, megállt s hosszú lé­­lekzetet von. A vér ismét sebesebben kezdett lük­tetni ereiben. Végignézte magát : nincs-e öltönyén valami pecsét vagy pehely ? kezeit végighúzta ka­bátja ujjain, s nehogy el legyen fuladva, mire föl­ér, lassú lépésekkel indult neki a lépcsőzetnek. Min­den lépcsőfok, mely följebb emelte őt, oly magassá­got idézett elő a légváltozásban, mintha egy-egy havasi csúcs emelné őt a másikra, s körülte alig él­vezhető ritka lenne a levegő. A lépcsőkön találko­­­zott egy pár emberrel, kikre úgy tekintett, mintha homlokáról olvasnák azok, hogy ő most Signorina Loretta de Venucionál első látogatását akarja tenni. Az emberek furcsán is néztek rá, mert művészünk minden lépcsőfoknál halványabbá lön, míg végre kínosan elszorult lélekzettel fölért az első emeletre slég után nyitó ajkait, mintha a Dhavalagiri csúcsán állt volna. Aztán végigtekintett a folyosón, mely­nek sima márvány tükrében mintegy fölismerhető alakját, s még nehezebben vette a lélekzetet. A folyosóról kétoldalt nagy, fehér, szárnyas aj­tók nyíltak a lakásokba s úgy álltak ott, mint meg­annyi sírbolti fülkék, melyeken belől lidérci fény van, vagy kísérteties sötétség. Fiatalunk félve ment egyik ajtótól a másikhoz, megállt mindegyik előtt, nem hall-e valami ismeretes hangot, s egész lényé­ben összerezzent, ha valami ajtónyitás-féle zaj üti meg füleit. — Már végigment az egész folyosón, s a leg­­utósó ajtónál megállva, szíve egyet nyilamlott, mint­ha mondta volna: „ez az !“ És még csak most lett ritkává a levegő, s hogy csak egy kicsinyt megélhessen, három-négy lélek­zetet kellett vennie egymásután. Aztán lábujjhe­gyen az ajtóhoz lépett, s alig hallhatóan kopogtatta azt meg. Semmi felelet. Az elfogultság remegésével várakozott néhány percig, aztán nagy önrábeszélések után megkopog­tatta az ajtót még egyszer. Semmi felelet. „Talán nincsenek itthon ?“ gondola, s mintegy jól esett azt gondolnia, de hogy saját maga előtt be­bizonyítsa bátorságát, s büszke nyugodtsággal mond­hassa : „Megtettem mindent !“ citromszinü keztyüs jobbját lassan emelve az ajtó kilincsére tette, de majd lekapta azt onnan, midőn a zár megzördült, és a kéz ez ijedt rándulására az ajtó megnyílt. „Itthon vannak!“ sikamlott agyán át e gon­dolat, s hátát hideg borzadály futotta végig , az ajtó pedig félig nyitottan ott állt előtte, mintha kérdezni akarná: „Mi tetszik ?“ Most már be kell mennem! Újra összeszedte magát. Elhatározta, hogy nem fog remegni, és benyitott az előszobába. Csöndes volt az és üres, a fal mellett egy pár szék, s szemközt egy nagy kétfelé nyíló, barnán ra­gyogó ajtó. Az ifjú feszülő kebellel indult előre, s egyszer csak olyat dobbantott, hogy megrendült bele a ház; ennek oka pedig az volt, hogy egyik lába megakadt a szőnyegbe és művészünk majd orrára bukott. A dobbanásra aztán megnyílt az átellenes ajtó, s a komorna ütötte ki fejét. Fiatalunk vörös volt ügyetlensége következté­ben, mint a rák. — Ah! ön az ? — kiálta a komorna örömmel, és megnyitotta az ajtót. — Sétáljon be a váróterem­be, mindjárt bejelentem. Éppen báró Hegyházi van itt, de az nem tesz semmit. Művészünk ismerte híréből és látásból báró Hegyházit, a dölyfös arisztokratát, ki midőn pompás fogatján a városligetbe robog, egészen meg van me­redve a gögtöl, s megkívánná a házaktól, hogy fö­deleiket leemelve üdvözöljék. A váróterembe lépett, mely egészen be volt vonva szőnyeggel; középen egy kerek mahagóni­ asz­tal állt, azon aranyozott, roppant nagy porcellán vi­­­rágtartó, s abban a termet illattal beárasztó gazdag virágbokréta. A fal mellett zöld selyem­pamlagok és karosszékek voltak elhelyezve. Egy nagy, szárnyas üvegajtó másik terembe nyílt, s abból egy másik a harmadikba. A mint fiatalunk e terembe lépett, fülét a Lo­retta csengő kacagása érinté meg, mely a harmadik teremből hangzott ki, hová a komorna sietett. Szive elszorult s alig mozgott ; hallani lehetett elfojtott leheletét, a mint szakadozva s lihegésszerű­­leg tört ki ajkain. Körültekintett, és nem tudta elhatározni magát : leüljön-e, vagy ne ? De talán, hogy félelemnek ne magyarázzák állását, nagy vigyázva, hogy meg ne moccanjon az valahogy, egy támlányba akart eresz­kedni. Ekkor sebes könnyű lépteket hallott, hirtelen föl akart egyenesedni, lába megcsuszszant, s épp azon pillanatban, melyben Loretta a terembe lépett, hanyatlott le nagy robajjal a támlányba, aztán tég­lavörösen pislogott ki abból, mint ki tökéletesen el­vesztette lélekjelenlétét, s nem tudja: előre vagy hátrafelé kell-e fölkelnie ? (Folyt, köv.) Az elvált nő. (Egy idealista története). Sacher-Masochtól. (Folytatás). — Köszönöm fáradságodat! — mondá meg­rendülve. — Jó ! de te még csakugyan szereted őt ? — kezdé újra Mezischewski. — Mindig pörlekedés, mindig harag! Én véget vetnék az egésznek. — Az lehetetlen! — kiáltá Julian. — És miért lehetetlen ? — Mert ... de nem mondhatok el mindent ! — viszonzá Julian. — Kétségkivüli, hogy már nem sze­retem annyira .... de . . . engem kötelességek is kötnek hozzá. . . . és ő . . . — Nos, és ő hamis, mint a macska! — vágott közbe Mezischewski. — Először is a macska nem hamis, — vála­szolt Julian, — és aztán megengedem, hogy Kossow asszony kissé tetszvágyó, kissé gyönge, de becsü­letes ! . . . Mezischewski bizalmasan karonfogta Juliánt. — Szabad, mint jó barátod, tanácsolnom ? — Nos ? — Hagyj föl e nővel! Többet nem mondhatok. — De ha nem tehetem, még akkor sem, ha akarnám, ha boldogságom függne ettől! — mondá Julian tompán. — Hitvány gazember volnék, ha tenném! — Vagy úgy! — mormogott Mezischewski el­sápadva. — Tehát madame Pompadour. . . a te mai­­tressed ! — Ne merészeld ismételni e szót! — rivalt rá Julian. — Legyen elég azt tudnod, hogy nem hagy­hatom el e nőt. Különben menjünk hozzá ! — Elhiszem ! Ezután minden szó nélkül haladtak egymás mellett. Összerezzentem, midőn együtt láttam őket há­lószobámba lépni. Ágyban feküdtem. A­mint föle­melkedtem, a fölbontott, sötét baj végigömlött raj­­­tam­. Julian végtelesen halvány volt, Mezischewski pe­dig lángolt. — Nos .. . úgy .. . mondja meg maga, — kez­dé a lengyel izgatottan, — nekem nem hiszi, hogy nem akarja önt többé látni ! — Nem akarsz többé látni ? — kérdé Julian, szigorúan rám nézve. Reszkettem tekintete alatt. — Ki mondja azt ? — mormolom. — Ez itt! — mondá Julian megvetőleg. — Mit, én hazudok ? Jó, tehát hazudok ! — ki­áltott Mezischewski. — Mérsékeld magad! —szakító félbe Julian.—­ Ne feledd, hogy hol vagy !

Next