Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-23 / 44. szám
társadalom fogékonysága biztosítja a sikert, bármely elfeledett zugban heverjen az a rög, melyből az új költészet magva kikel. Le vannak taposva a művészeti hagyomány minden ösvényei, s régebben úgy, mint ma, saját keble mélyéből és a természetből újat kell merítenie annak, ki egy fővel meghaladva a sokanságot, föltűnni, győzni akar. A siker föltétele mindig csak egy és ugyanaz marad: a született költő eredetisége. S azért ne sajnáljuk oly nagyon, hogy Markó iskolát nem alapított. Köztünk élő legjelesebb tanítványa, ki az ősz mester bizalmát és szeretetét a sír széléig bírta s viszont a mester emléke iránt a legtöbb kegyelettel viseltetik . Ligeti Antal más nyomon jár, és sikerrel. Markó művész-subjektivitásának a rokonszellemnek hű bámulata biztos marad. Fenkölt irányú,a szépnek kultuszában megőszült műértők és műbarátok tiszta élvezetet merítettek és merítnek máig az eszmény tiszta lángjától áthevült festvényeiből, s bármi sorsa legyen Markó hírnevének és műveinek a korizlés változó uralma alatt évtizedek, évszázadok múlva. Markó fényes nevének örököse a család, és mi, dicsőségének részesei, a nemzet: büszke megnyugvással bizzunk a költő jólszavában, hogy: „akikor a legjobbjainak eleget tett, az mindörökre él!“ Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markétól. (Vége). Parasa szobájában ült, egészen átadva magát a fájdalomnak, midőn Péter váratlanul belépett. . . . Minden feledve volt e pillanatban. Péter karjába ölelte föl nejét, mint valami rég elveszett és ismét megtalált kedves gyermeket, s végtelen boldognak látszott... . Azonban Parasa a napfényénél a legott észrevette, mennyire megváltozott férje a távollét ideje alatt. Gyöngéden megsimogatta és kérdezte, mi történt vele, s hol járt azóta. Péter csupán ennyit válaszolt: — A bú erőt vett rajtam. Bujdokoltam. Néhány nap múlva, mely idő alatt efféle kérdések meg-megújultak s a gyöngéd szemrehányások nem hiányzottak, a dolgok ismét rendes folyamatba jöttek s az előbbi boldogság ismét visszatért a hajlékba. A falu lakossága nagyon meg volt lepetve, de hallgatott; az uraság nagy megelégedését fejezte ki kegyeltjének visszatérte fölött, s nem dorgálta meg, csupán azt adta ki rendeletben, hogy többé engedélye nélkül el ne távozzék. E nyugalmas élet nem sokáig tartott: Pétert ismét meglepte a bú, és újra eltávozott huzamos időre. Parasa ezúttal nem nyugtalankodott annyira, de sokkal szerencsétlenebbnek érezte magát. — Ah! nem csalódtam én, eltaláltam, midőn mondom, hogy Pétert megbüvölték! — szólt Parasa Taniához. Tania osztá barátnőjének bánatát. Péter hol távozott, hol ismét megjött és örömét tanúsitá neje látásán, de ez vajmi rövid ideig tartott; a boldogság hamar tovaröpült s a bú ismét fölülkerekedett. Parasa figyelt, őrködött férje fölött és gyakran csengett: — Ne távozzál, ne távozzál el többé! Az éj kezéig s a vihar támadni kezd. — Engedj mennem, — mormogott, — én halálosan szomorú vagyok! Ezzel kibontakozott neje karjaiból és távozott. A világ eleintén csodálkozott azon, később azonban megszokta azt , a világ gyorsan hozzászokik mindenhez, s épp oly hamar közönyössé válik. Némelyek bolondnak, mások megbűvöltnek, sokan pedig különcnek láttákPétert, mint akinek olykor feljön a hava Parasa olykor térdreesve kérte Pétert, hogy ne bujdossék el ismét. Ő azonban kiragadta magát karjai közül; gyakran messze eltaszita nejét magától, míg néha hévvel búcsúzott tőle el. — Ah ! maradj, maradj ! Ne hagyj többé el! Nélküled az élet csak folytonos szenvedés és kín reám nézve. — Mennem kell, bocsáss! — kiálta Péter. — Futni akarok közeledből! Bocsáss ! De Parasa karjába ragaszkodott. — Ölj meg előbb ! Akkor senki sem tartóztat többé vissza. — Én oly különösen érzem magmat! — szólt Péter. És arca elsápadt, ajkai remegtek s könyei kicsordultak. — Bocsáss, hadd menjek! Péter nem nézett többé Parasára, lesüté szemét a földre, s föl sem veté azt onnan. — Mennyivel jobb lenne, ha velem maradnál, kedvesem! — szólt Parasa, csókjaival árasztva el. — Nem fekszel-e le ? az téged fölüdítene. Péter szót fogadott, de nem tudott elaludni és nyugta sem volt. Egyre kínzó az elutazás vágya, és Parasa folyvást igyekezett őt visszatartani; egyszerre azonban visszaránta magát Péter, mintha ijedtség lepte volna meg s vánkosába rejtő fejét. — Bocsáss engem, — kiáltott föl még egyszer, — bocsáss engem! — Nem, nem, kedves barátom ! Már úgyis nagyon késő az idő, az éj is beállott. Emlékszel-e még, édesem, — folytatá Paras a pillanat múlva, — emlékszel-e arra az időre, midőn egykor este összetalálkozunk ? Jut még eszedbe, mily gyöngéd szeretettel váltunk meg egymástól ? — Ne beszélj a felől! — kiálta föl hevesen Péter. — Ah! én nem vagyok képes feledni!. . . — Miért emlékezel mindig olyasmire vissza, mi benned rósz hatást idéz elé ? Ah ! hiszen jelenleg oly nagyon s oly híven szeretlek téged! A rósz napok már elmúltak. . . . — Bocsáss engem ! Már érzem a veszély közellétét! . . .! — Nem, nem! Én nem eresztelek ! Ugyan légy irgalmas irántam, imádottam! Karolj át, ölelj meg, jobban, erősebben ! Péter egész erejével szokta magához s hevesen csókolgatta össze. Másnap jókor reggel, még a nap sem kelt föl, midőn Péter a főnököt fölkereste. — Nos, mi baj adta magát elé? — kérdé az öreg, Péterre tekintve. — Megöltem nőmet! — szólt Péter. A főnök pár lépést hátrált s arca elborult, hosszat időztek itt. Szóval: a legény-egylet szavalati és szini előadást rendezett. A ház zsúfolva volt. Az előszobában udvarias iparosok ajánlkoztak kalauzoknak, kik az érkezőket helyükig vezették, nem zártszékükig, mert itt még a zártszékek korláta sem ismeretes. Igazán nehéz a kitartó buzgóság, jóravaló munka, tisztes mulatság, hasznos időtöltések és ernyedetlen szorgalom e csarnokain keresztülhaladni anélkül, hogy az ember itt-ott meg ne állapodjék. Bajos egy pillantást nem vetnünk az üvegszekrényekre, melyekben az évi kiállításokon elismerést aratott, remek asztalos- és lakatos-munkák „dicsérik mesterüket“ még a legénykorából. Itt egy csinos ásványgyűjtemény, ott egy gazdag rajzmintakészlet csábítja magához figyelmünket, melyeken sok jóravaló ifjú ember gyarapította ismereteit és természetes tehetségét. Alig állhatjuk meg, hogy egy tekintet nélkül haladjunk el a könyvtárak mellett, melyeknek apró kötetei sokszor voltak a nehéz munka fáradságos órái után a hasznos pihenés és édes nyugalom eszközei. Önkénytelenül jutnak eszünkbe a hatalmas bibliothékák poros foliánsai, melyekből csak nyugtalanságot merítenek, a Péter dúlt arccal, halványan, megtörve állott ott. A főnök szeme könybe lábadt. Elment leánya hullájához, ott időzött egy ideig, s kényes szemmel hagyta ott a halottas szobát. Péter elkísérte volt őt, de nem ment be a szobába. Kívül, az ajtóban várakozott. — Föl kell a dolgot jelentenem! — szólt a főnök Péterhez. — Szegény Parasa, — tévé sóhajtva utána — te ugyan kevés ideig éltél! Alig töltöd be huszonegyedik évedet. Pétertől sem nem kérdezősködött, sem szemrehányást nem tett neki, csak ennyit mondott: — Takarodjál előlem és soha meg ne szólíts többé az életben, te, ki egyetlen gyermekemet végezted ki! Pétert fölvitték a vizsgálóbíróhoz, kihallgatásra. — Megölted nődet ? — Meg ! — Miért ölted meg ? — Az élet elviselhetlenné vált már előttem. — Talán nem jó viszonyban éltetek egymással? Vagy talán nem szeretted őt ? — Szerettem! — Vagy talán ő nem szeretett ? —■ Ő is szeretett! — Úgy hát bizonyosan civakodtatok ? ■—■ Mi bizony nem civakodtunk ! — Nos tehát miért ölted meg ? — Az élet már nagyon terhelő volt rám nézve; nem bírtam már nyomását tovább. A falubeliek azt nyilatkoztatták, hogy tudomásuk szerint Péternek olykor feljő a hava. Az uraság is közbeveté magát kegyeltje mellett, s nem kímélte az ajándékokat ott, ahol kellett. — Nemde, te beteg vagy ? — kérdezék Pétert újabb kihallgatás alkalmával. — Nekem bizony nincs semmi bajom ! — Miért bujdokoltál hát olykor-olykor? — Mert meguntam az életet. — Nem gyanakodol-e valakire, aki téged megigézett volna ? — Senkire ! A kérdések és feleletek sokáig folytak így, de Pétertől semmi fölvilágosítást nem lehetett nyerni. Sokáig tárgyalták és vitatgatták az ügyet, míg végre Pétert száműzetésre ítélték, s elszállták azonnal kijelölt helyére. Sokan megjósolták, hogy Péter nem jut el életben száműzetése helyére. Mély fájdalom kínzott neje halála után; nem evett, nem ivott, nem aludt többé. Útközben megtört a szivei neje utáni bújában, s kisérői eltemették a nagy országút mellett. A kerületi főnök nagyon elbúsulta magát leánya kimúlta miatt; folytonos kesergés és sóhajtozás közt tölté napjait s hovatovább megroskadt a bánat terhe alatt. — Hejh! — sóhajtott föl Parasa végtisztességtétele után, — az emberek csak azért születnek, hogy nagy szerencsétlenségeket okozzanak! — Nem mindenki okoz,— válaszolt Tania, — de azért mindenki osztozik a fájdalomban! — Igazad van, az élet, magában véve is, a megtestesült fájdalom ! — jegyzi meg búsan a kerületi főnök. „Magyar fiúk Bécsiben .“ (Csepreghy Ferenc vigjátéka. Előadták a kath. legényegylet tagjai február 21-kén). A legényegylet, melyet üdvös eredményében majdnem mindnyájan ismerünk, kiknek jóravaló, műveit, tanúit, ifjú mesteremberekkel összejönni alkalmunk van, de munkásságában igen kevesen: ez a derék egylet egy kis ünnepélylyel búcsúztatta el tegnapelőtt a farsangot. Újabb nemzetgazdák erősen és nagy hangon bizonyítgatják, noha valami nagy szükség nincs is ez irányú erőfeszítéseikre, annyira igaznak ismerjük mindnyájan, hogy a művészet igen szoros viszonyban van az iparral. Ezernyi tanúj oka sok éneklő legény, és ha úgy tetszik, a millió fütyörésző mesterinas. A sok szó felhatott az Olympra, és megindította a múzsákat. Addig bizonyítgatták előttük, hogy édes gyermekeiknek, a költőknek és művészeknek atyjok fiai az iparosok, mignem „óhajtották ezek bővebb ismeretségüket.“ Első látogatásukat tették emeg, a „hasznosának szentelt hajlékban, és oly jól találták magukat, hogy első látogatásra kissé sokáig is, majd negyedfél óra kik forgatják. Az egyszerűen ékesített falakról sok arcképcsoport néz le: azoké, akik megváltak az egylettől, de oly jól érezték e falak között magukat, hogy legalább a képeiket akarták itthagyni emlékül. De egy kép előtt mégis meg kell állapodnunk. Főtisztelendő Szabóky Adolf úr olajfestésű arcképe ez, melyet az egylet tagjai hálából festettek le és függesztették föl nagytermük falára. E szerény papnak, ki évek óta lelke és vezetője az egyletnek, több érdeme van közművelődésünk terén, mint a legtöbbeknek „főpapi méltóságaink“ közül. Meg kell hajolnunk előtte, mint az önzetlen buzgalom és valódi érdem képviselője előtt. Az iparos-osztály az hazánkban, melynek művelődése a mi szomorú kultúrai viszonyaink között a legégetőbb szükség és a melytől a legjótékonyabb hatást várhatjuk közéletünkben. Az alsóbb osztályok korábbi érdekletlenségét közügyeink iránt valami szenvedélyes és éretlen láz váltotta föl az utóbbi időkben, mely talán veszedelmesebb amannál, és amelynek józan és helyes útra vezetését csak a művelődés minél szélesebb körben való terjedésétől várhatjuk. Csak azt csodáljuk, hogy midőn nálunk minden léha törekvésnek, mely köz- 204