Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-23 / 44. szám

társadalom fogékonysága biztosítja a sikert, bármely elfeledett zugban heverjen az a rög, melyből az új költészet magva kikel. Le vannak taposva a művészeti hagyomány minden ösvényei, s régebben úgy, mint ma, saját keble mélyéből és a természetből újat kell merítenie annak, ki egy fővel meghaladva a sokanságot, föltűnni, győzni akar. A siker föltétele mindig csak egy és ugyanaz marad: a született költő eredetisége. S azért ne sajnáljuk oly nagyon, hogy Markó iskolát nem alapított. Köztünk élő legjelesebb tanítványa, ki az ősz mester bizalmát és szeretetét a sír széléig bírta s vi­szont a mester emléke iránt a legtöbb kegyelettel vi­seltetik . Ligeti Antal más nyomon jár, és sikerrel. Markó művész-subjekti­vitásának a rokonszel­­lemnek hű bámulata biztos marad. Fenkölt irányú,a szépnek kultuszában megőszült műértők és műbarátok tiszta élvezetet merítettek és merítnek máig az eszmény tiszta lángjától áthevült festvényeiből, s bármi sorsa legyen Markó hírnevé­nek és műveinek a korizlés változó uralma alatt évtizedek, évszázadok múlva. Markó fényes nevének örököse a család, és mi, dicsőségének részesei, a nem­zet: büszke megnyugvással bizzunk a költő jólsza­vában, hogy: „akikor a legjobbjainak ele­get tett, az mindörökre él!“ Végzetes házasság. (Orosz beszély). Vovcsok Markétól. (Vége). Parasa szobájában ült, egészen átadva magát a fájdalomnak, midőn Péter váratlanul belépett. . . . Minden feledve volt e pillanatban. Péter karjába ölelte föl nej­ét, mint valami rég elveszett és ismét megtalált kedves gyermeket, s végtelen boldognak látszott... . Azonban Parasa a napfényénél a legott észrevette, mennyire megválto­zott férje a távollét ideje alatt. Gyöngéden megsimo­gatta és kérdezte, mi történt vele, s hol járt azóta. Péter csupán ennyit válaszolt: — A bú erőt vett rajtam. Bujdokoltam. Néhány nap múlva, mely idő alatt efféle kérdé­sek meg-megújultak s a gyöngéd szemrehányások nem hiányzottak, a dolgok ismét rendes folyamatba jöt­tek s az előbbi boldogság ismét visszatért a hajlékba. A falu lakossága nagyon meg volt lepetve, de hallgatott; az uraság nagy megelégedését fejezte ki kegyeltjének visszatérte fölött, s nem dorgálta meg, csupán azt adta ki rendeletben, hogy többé engedé­lye nélkül el ne távozzék. E nyugalmas élet nem sokáig tartott: Pétert ismét meglepte a bú, és újra eltávozott huzamos idő­re. Parasa ezúttal nem nyugtalankodott annyira, de sokkal szerencsétlenebbnek érezte magát. — Ah! nem csalódtam én, eltaláltam, midőn mondom, hogy Pétert megbüvölték! — szólt Parasa Taniához. Tania osztá barátnőjének bánatát. Péter hol távozott, hol ismét megjött és örömét tanúsitá neje látásán, de ez vajmi rövid ideig tartott; a boldogság hamar tovaröpült s a bú ismét fölülke­rekedett. Parasa figyelt, őrködött férje fölött és gyak­ran csengett: — Ne távozzál, ne távozzál el többé! Az éj ke­zéig s a vihar támadni kezd. — Engedj mennem, — mormogott, — én halá­­losan szomorú vagyok! Ezzel kibontakozott neje karjaiból és távozott. A világ eleintén csodálkozott azon, később azon­ban megszokta azt , a világ gyorsan hozzászokik mindenhez, s épp oly hamar közönyössé válik. Né­melyek bolondnak, mások megbűvöltnek, sokan pe­dig különcnek látták­­Pétert, mint a­kinek olykor feljön a hava Parasa olykor térdreesve kérte Pétert, hogy ne bujdossék el ismét. Ő azonban kiragadta magát karjai közül; gyakran messze eltaszita nejét magá­tól, míg néha hévvel búcsúzott tőle el. — Ah ! maradj, maradj ! Ne hagyj többé el! Nélküled az élet csak folytonos szenvedés és kín reám nézve. — Mennem kell, bocsáss! — kiálta Péter. — Futni akarok közeledből! Bocsáss ! De Parasa karjába ragaszkodott. — Ölj meg előbb ! Akkor senki sem tartóztat többé vissza.­­ — Én oly különösen érzem magmat! — szólt Péter. És arca elsápadt, ajkai remegtek s könyei kicsordultak. — Bocsáss, hadd menjek! Péter nem nézett többé Parasára, lesüté szemét a földre, s föl sem veté azt onnan. — Mennyivel jobb lenne, ha velem maradnál, kedvesem! — szólt Parasa, csókjaival árasztva el. — Nem fekszel-e le ? az téged fölüdítene. Péter szót fogadott, de nem tudott elaludni és nyugta sem volt. Egyre kínzó az elutazás vágya, és Parasa folyvást igyekezett őt visszatartani; egyszer­re azonban visszaránta magát Péter, mintha ijedtség lepte volna meg s vánkosába rejtő fejét. — Bocsáss engem, — kiáltott föl még egyszer, — bocsáss engem! — Nem, nem, kedves barátom ! Már úgyis na­gyon késő az idő, az éj is beállott. Emlékszel-e még, édesem, — folytatá Paras a pillanat múlva, — emlék­szel-e arra az időre, midőn egykor este összetalál­­kozunk ? Jut még eszedbe, mily gyöngéd szeretettel váltunk meg egymástól ? — Ne beszélj a felől! — kiálta föl hevesen Pé­ter. — Ah! én nem vagyok képes feledni!. . . — Miért emlékezel mindig olyasmire vissza, mi benned rósz hatást idéz elé ? Ah ! hiszen jelenleg oly nagyon s oly híven szeretlek téged! A rósz na­pok már elmúltak. . . . — Bocsáss engem ! Már érzem a veszély kö­­zellétét! . . .! — Nem, nem! Én nem eresztelek ! Ugyan légy irgalmas irántam, imádottam! Karolj át, ölelj meg, jobban, erősebben ! Péter egész erejével szok­ta magához s hevesen csókolgatta össze. Másnap jókor reggel, még a nap sem kelt föl, midőn Péter a főnököt fölkereste. — Nos, mi baj adta magát elé? — kérdé az öreg, Péterre tekintve. — Megöltem nőmet! — szólt Péter. A főnök pár lépést hátrált s arca elborult, hosszat időztek itt. Szóval: a legény-egylet szavalati és szini előadást rendezett. A ház zsúfolva volt. Az előszobában udvarias iparosok ajánlkoztak kalauzoknak, kik az érkezőket helyükig vezették, nem zártszékükig, mert itt még a zártszékek korláta sem ismeretes. Igazán nehéz a kitartó buzgóság, jóravaló munka, tisztes mulatság, hasznos időtöltések és ernyedetlen szorgalom e csar­nokain keresztülhaladni a­nélkül, hogy az ember itt-ott meg ne állapodjék. Bajos egy pillantást nem vetnünk az üvegszekrényekre, melyekben az évi kiállításokon elismerést aratott, remek asztalos- és lakatos-munkák „dicsérik mesterüket“ még a le­génykorából. Itt egy csinos ásványgyűjtemény, ott egy gazdag rajzmintakészlet csábítja magához figyel­münket, mely­eken sok jóravaló ifjú ember gyarapította ismereteit és természetes tehetségét. Alig állhatjuk meg, hogy egy tekintet nélkül haladjunk el a könyvtá­rak mellett, melyeknek apró kötetei sokszor voltak a nehéz munka fáradságos órái után a hasznos pihe­nés és édes nyugalom eszközei. Önkénytelenül jut­nak eszünkbe a hatalmas bibliothékák poros fo­­liánsai, melyekből csak nyugtalanságot merítenek, a Péter dúlt arccal, halványan, megtörve állott ott. A főnök szeme könybe lábadt. Elment leánya hullájához, ott időzött egy ideig, s kényes szemmel hagyta ott a halottas­ szobát. Péter elkísérte volt őt, de nem ment be a szobába. Kívül, az ajtóban vára­kozott. — Föl kell a dolgot jelentenem! — szólt a főnök Péterhez. — Szegény Parasa, — tévé sóhajtva utána — te ugyan kevés ideig éltél! Alig töltöd be huszon­egyedik évedet. Pétertől sem nem kérdezősködött, sem szemre­hányást nem tett neki, csak ennyit mondott: — Takarodjál előlem és soha meg ne szólíts többé az életben, te, ki egyetlen gyermekemet végez­ted ki! Pétert fölvitték a vizsgáló­bíróhoz, kihallgatásra. — Megölted nődet ? — Meg ! — Miért ölted meg ? — Az élet elviselhetlenné vált már előttem. — Talán nem jó viszonyban éltetek egymással? Vagy talán nem szeretted őt ? — Szerettem! — Vagy talán ő nem szeretett ? —■ Ő is szeretett! — Úgy hát bizonyosan civakodtatok ? ■—■ Mi bizony nem civakodtunk ! — Nos tehát miért ölted meg ? — Az élet már nagyon terhelő volt rám nézve; nem bírtam már nyomását tovább. A falubeliek azt nyilatkoztatták, hogy tudomá­suk szerint Péternek olykor feljő a hava. Az uraság is közbeveté magát kegyeltje mellett, s nem kímélte az ajándékokat ott, ahol kellett. — Nemde, te beteg vagy ? — kérdezék Pétert újabb kihallgatás alkalmával. — Nekem bizony nincs semmi bajom ! — Miért bujdokoltál hát olykor-olykor? — Mert meguntam az életet. — Nem gyanakodol-e valakire, aki téged meg­­igézett volna ? — Senkire ! A kérdések és feleletek sokáig folytak így, de Pétertől semmi fölvilágosítást nem lehetett nyerni. Sokáig tárgyalták és vitatgatták az ügyet, míg végre Pétert száműzetésre ítélték, s elszáll­ták azon­nal kijelölt helyére. Sokan megjósolták, hogy Péter nem jut el élet­ben száműzetése helyére. Mély fájdalom kínzo­tt neje halála után; nem evett, nem ivott, nem aludt többé. Útközben megtört a szivei neje utáni bújá­ban, s kisérői eltemették a nagy országút mellett. A kerületi főnök nagyon elbúsulta magát le­ánya kimúlta miatt; folytonos kesergés és sóhajto­­zás közt tölté napjait s hovatovább megroskadt a bánat terhe alatt. — Hejh! — sóhajtott föl Parasa végtisztes­­ségtétele után, — az emberek csak azért szület­nek, hogy nagy szerencsétlenségeket okozzanak! — Nem mindenki okoz,­­— válaszolt Tania, — de azért mindenki osztozik a fájdalomban! — Igazad van, az élet, magában véve is, a meg­testesült fájdalom ! — jegyzi meg búsan a kerületi főnök. „Magyar fiúk Bécsiben .“ (Csepreghy Ferenc vigjátéka. Előadták a kath. legény­­egylet tagjai február 21-kén). A legény­egylet, melyet üdvös eredményében majdnem mindnyájan ismerünk, kiknek jóravaló, műveit, tanúit, ifjú mesteremberekkel összejönni al­kalmunk van, de munkásságában igen kevesen: ez a derék egylet egy kis ünnepélylyel búcsúztatta el tegnapelőtt a farsangot. Újabb nemzetgazdák erősen és nagy hangon bizonyítgatják, noha valami nagy szükség nincs is ez irányú erőfeszítéseikre, annyira igaznak ismerjük mindnyájan, hogy a művészet igen szoros viszonyban van az iparral. Ezernyi ta­núj ok­a­­ sok éneklő legény, és ha úgy tetszik, a millió fütyörésző mesterinas. A sok szó felhatott az Olympra, és megindította a múzsákat. Addig bizo­nyítgatták előttük, hogy édes gyermekeiknek, a költőknek és művészeknek atyjok fiai az iparosok, mignem „óhajtották ezek bővebb ismeretségüket.“ Első látogatásukat tették emeg, a „hasznosának szentelt hajlékban, és oly jól találták magukat, hogy első látogatásra kissé sokáig is, majd negyedfél óra kik forgatják. Az egyszerűen ékesített falakról sok arcképcsoport néz le: azoké, a­kik megváltak az egylettől, de oly jól érezték e falak között magukat, hogy legalább a képeiket akarták itthagyni emlékül. De egy kép előtt mégis meg kell állapodnunk. Főtisztelendő Szabóky Adolf úr olaj­festésű arcképe ez, melyet az egylet tagjai hálából festettek le és függesztették föl nagytermük falára. E szerény pap­nak, ki évek óta lelke és vezetője az egyletnek, több érdeme van közművelődésünk terén, mint a legtöb­beknek „főpapi méltóságaink“ közül. Meg kell ha­jolnunk előtte, mint az önzetlen buzgalom és valódi érdem képviselője előtt. Az iparos-osztály az hazánk­ban, melynek művelődése a mi szomorú kultúrai viszonyaink között a legégetőbb szükség és a melytől a legjótékonyabb hatást várhatjuk közéletünkben. Az alsóbb osztályok korábbi érdekletlenségét köz­ügyeink iránt valami szenvedélyes és éretlen láz váltotta föl az utóbbi időkben, mely talán veszedel­mesebb amannál, és a­melynek józan és helyes útra vezetését csak a művelődés minél szélesebb körben való terjedésétől várhatjuk. Csak azt csodáljuk, hogy midőn nálunk minden léha törekvésnek, mely köz- 204

Next