Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)
1871-02-23 / 44. szám
44-dik sz. Csütörtök, február 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési díj: Félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztési iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor......................9kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Klössi Márki Károly. (Jellemrajz). Irta: Keleti Gusztáv. (Vége). Nem ismerünk művészt, kinek műveiben a subjektivitás határozottabb és eredetiebb módon nyilatkoznék, mint Markó műveiben, csak hogy az ő eredetisége és subjektivitása föltétlenül ideális lendületű. Mint a környezetétől elfojtott fácska arra növeszti sudarát, amerre rést és világosságot érez, úgy Markónak habár nem tágkörű, de klasszikus olvasmányokon táplálkozó s az élet mostohasága által beléletének tömörülésére utasított lelke is az eszményi légkör magaslatai irányában terjengett. A művészetben úgyis csak az sikerül, amit szeretettel, szenvedélylyel alkotunk, alakítunk. Az ész tervező műveletei, kiszámító tevékenysége arra elégtelenek. Markónak a történelmi festészet terén tett meddő kísérletei ezt eléggé bizonyítják. E műágra táperőt nem szíhatott sem a kor szelleméből, sem az őt környező példák csáberejéből, legkevésbé pedig szeretet és béke után sóvárgó önnön lelkületéből, mely az állami szertartásoktól és udvari ünnepélyektől csak úgy, mint a csataképek véres jeleneteitől egyaránt visszariadt; egyéb tartalommal pedig az ő korabeli történelmi festészet nem birt. Markó tehát kínos tépelődések után visszatért azon körbe, melyre költői alaphangulata, kedélyes gyermekkorának erősebb benyomásai szóktak: a tájfestészetre. A tért immár meglelte; az irányt is, melyben ezentúl tevékeny volt, saját ösztöne nyomán találta meg. A kellő mintákat, a változatosan szép idomokat, az álomképeinek megfelelő realitást ugyanis zord éghajlatunk prózaibb vidékei nem nyújthatók alakító tehetségének. Dús képzelete megálmodott csodái csak Olaszország ege alatt tárultak föl ittas szemei előtt, s amint a lelkével rokon természetet megtalálta, egyszerre és annyira lebilincselteté magát általa, hogy a fokozás lehetőségét távolabb körben nem is kereste többé. így történt, hogy a ki érzületében és tetteiben magyarnak lenni soha meg nem szűnt, művészetében határozottan idegenné vált. így történt az is, hogy a kit társai és környezete negyven éves koráig önmagával meghasonlott, hideg kedélyű, szeretni képtelen embernek ismertek, az ünnepi természet magasztos nyugalmának, eszményi derültségének, kifogyhatatlan bőkezűségének dicsőítője len, fény- és melegtől túláradó tájképeiben. Íme, a rejtély kulcsát nem messze kell keresnünk. Markónak egész gazdag belvilága, vágyai, eszménye egyedül s csaknem kizárólag művészetében kereste és találta legbensőbb kinyilatkoztatását, hű emlékező-tehetsége, átható elméje, bő ismeretei és csapongó képzelme egyedül művészete szolgálatában állottak. Szóval: Markó ébrenléte s élete, melynek igényein s válságain mind szórakozottabb szemmel sietett tovasiklani, álomhoz hasonlított, s csak művész-álmainak, vízióinak megtestesítésében, a teremtő lázban, az alkotó cselekvőségben élt és élvezett valósággal. Csaknem ösztönszerűleg, de rendkívüli biztossággal, könnyeden, kétely és bánat nélkül alkotott, de rendszerbe, elméleti szabályokba soha sem foglalta elveit; eljárása módjáról, kivált műtermelésének szellemi vegyfolyamáról nem tudott számot adni, s azért nem is tudott tanítani. Néhány külső fogást, a szín- és ecsetkezelés néhány harmadrendű titkát elsajátíthaták tőle tanítványai , de a dolog lényegéből csak annyit, amennyit működésének beható és hosszabb megfigyelése útján ellesni képesek voltak. Műveit másolni, modorát utánozni lehetett és lehet; de az ő szellemében hasonló értékű eredeti műveket alkotni más véralkatú művészre nézve lehetetlen. Pedig minden műve egy-egy kinyilatkoztatás, minden festvényében a természetet amaz idilli, békés, ünnepi jellemében tünteti elénk, melynek elringató nemes költészete olykor az epikai nagyság fokáig emelkedik. Ugyanazon költői derült alaphangulatot bámulatos következetességgel, egyúttal kifogyhatatlanul bő változatban tolmácsolja műveinek túlnyomó számában, s mintha a fény és meleg netovábbját is keveselné, nem ritkán magát a sugárzó napkarikát is merészen odafesti az égboltozatra. Holdvilágos, méla tájképet alig, téli tájképet, — gyermekkori zsengéjén kívül, — nem ismerünk tőle. A zivatart is csak elvonulóban festi, győzelmesen kitörő napfény mellett, vagy úgy, hogy az esőáztatta táj fölé egész ragyogó színpompájában hajlik át a kiengesztelést hirdető fényes szivárvány. A mély erdő templomszerű magányát, a lombsátor alatt terjengő hűvös félhomályt, azt, amit a latin költő oly találólag „frigus opacum“-nak nevez, fényt, és mindig csak fényt szomjazó képzelete már kerüli; az árnyék nyirkos mélységét is csak ellentétül használja ott, hol a meleg fény széles áramlatának kiemelése, fokozása végett nem nélkülözheti. A természet megdöbbentő nagyszerűsége elől kitér; a tér végtelenségével még nem küzd soha; az ég és föld szenvedélyesen háborgó tüneményei számára viszfénye, viszhangja nem volt alkotó erejének. Szélvészt soha, csak szellőt; hullámtorlatot nem, csak csillámló habocskát; rengeteg erdőt nem, csak berket és ligetet; vadon pusztát nem, csak virággal hímes mezőt; átalában az elemeknek nem pusztító hatalmát, csak gyönyörködtetve enyelgő játékát ecseteli hiven és sikerrel; nem is széles vonásokban, hanem a természet mikrokozmusában búvárkodó, kéjelgő, mondhatni: dőzsölő részletezés és apróra megfigyelő gyöngéd utánzás modorában. Ez édeni tájakat azután, néha meglepően gazdag alakcsoportozatok alkalmazása mellett, a keresztyén és ógörög hitrege patriarchális jeleneteivel, isteneivel és nemzőivel népesíté legszívesebben, s e mythológiai stuffage bevégzé a tájkép ideális, mondhatni túlvilági jellemét. Markó vallásosan költői szelleme e művészeti subjektivitásban tetőzött, ha sokan modern Claude Lorrain-nek nevezik őt, mi a jogosság nagyobb látszatával nevezhetnők a tájfestészek Fra Angelicojának. Fra Angelico, más nevén Fiesole, lángoló kedélylyel, fölülmúlhatatlanul szép angyalkákat festett, melyeket ma is bámulnunk kell; habár az ő idealizmusa s a mienk között a századok mély örvényt kavartak, melyet a Tantalusok epedésével sem bírunk áthidalni többé. Hazánkfiának eszményi művészete közelebb áll ugyan a mi fölfogásunkhoz, de gyorsan illanó időnkben az évtizedek versenyt haladnak századokkal, s e szédítő roham sebessége Markó subjektivitását és festészeti modorát máris szembeállítá, ellentétbe hozta a mai világ műérzékével. A Markó-kultusz mondhatni anachronizmus volt már fejlődése idejében, s még inkább az, mikor tetőpontját érte volt, a 40-es, 50 es években; ugyanazért Markónak tetőtől-talpig művészi egyéniségében nem győzzük bámulni főleg ama jellemvonását, hogy szívből fakadó idealizmusa a korszellem befolyásától annyira léghatlanul el tudott zárkózni, s e körülmény csakis abban leli magyarázatát, hogy fejlődése korában a szellemi érintkezés külső közegei is hiányosak, gyérek, fejletlenek valának. Markó műtermelése szigetet képez a mai tájfestészet áramlatában, mely akarva, nem akarva, de karöltve halad a realista világnézetfolyamával. Nem azon realizmust értem, mely a puszta naturalizmussal való rokonságában a fotográfia prózai élethűségével összevág, hanem azon egésségesebb realizmust, mely — röviden szólva — a mesterkéletlen természetben lappangó költészetet fölibe helyezi az emberi subjektivitás még oly költői nyilvánulásainak, amely realizmus ennélfogva bizonyos tárgyilagosságot tételez föl a művészben, s tőle pontos megfigyelést,költői fogékonyságot követel inkább, semmint érzelmek árjában úszó kedélybensőséget. A tényt jeleznünk kell, az áramlat jogosultságát vagy észszerűségét megítélni azokra bízom, kik e bírói szerepre, mint egykorúak, hivatottaknak vélik magukat. Markó szeretettel és fáradhatlanul tanulmányozta ugyan a természetet, de nem lehet tagadni, hogy működése közben a természeti hatások befogadása és kisugárzása közötti jótékony arány olykor fölbomlott, hogy subjektivitásának túlsúlya a realitás fölött és annak rovására nem egyszer szembetűnőleg kiérzik műveiből, hogy érzelmeinek és hangulatának symbolizmusa az üde természet keresetlenül hódító varázsával szemben olykor eltörpül; s hogy az örökös „Alleluja,“ melyet ideális tájképeiben hangoztat, idővel fárasztóvá lehetne, mint ránk nézve azzá vált a XVIII-dik században fölkapott pásztor-poézis érzelmessége. A természet ős szépségének és költészetének ezen mesterségesfokozása fölött a tájfestészeti realizmus mai nap föltétlenül kimondja anathémáját; fölmentettnek nyilatkoztatja a szemlélő világot az oly törekvés bámulása alól, mely elbizakodottan céljául tűzi a szűz természet tüneményeinek és nyilvánulásainak megrendítő szépségét a féreg gyarló eszméletével, porhoz kötött képzelmével meggazdagítani, megjavítani, és kárhoztatja e merész törekvéseket — ha gyönge hasonlattal élnem szabad, — körülbelül ugyanazon szempontból s ugyanazon jog alapján, melynélfogva mi túlhaladott álláspontnak tekintjük a múlt századbeli francia műkertészet torz alkotásait, midőn a fákat és cserjéket addig nyirbálták és nyesték, mígnem mértani szabályos idomok nyűgébe szorították a szabadon alkotó természet fokozhatatlan bájait. Valamint a versailli torzkertészetet — úgy mondják, —abitorolt trónjáról leszokta az észszerűen alakított angol park, úgy a művészet körében is a heroikus és ideális tájkép helyébe jogosan lépett a tájfestészeti realizmus. Azt mondják továbbá a realisták: nincs összhang a természetben disszonancia nélkül, s azért a művészetben se legyen; ez képezné a jelenkor attikai javát, mely a mű belbecsét és élvezhetőségét századokra biztosítja. Mi meg azt mondjuk inkább, — s ezzel talán közelebb jutunk az igazsághoz, — hogy ez a mai művészet realizmusának, s ha nem csalódom, a jövő zenéjének is egyik hitvallomása ugyan, de mi épp úgy nem szabhatunk törvényt a jövő miszlésének, mint magunkra nézve sem tartjuk kötelezőknek többé a versailli műkertészet hajporos szabályait. A realisták hitágazatának egy pontját azonban mindnyájan aláírhatjuk: azt a pontját t. i., mely a csalhatlanság igényével hirdeti, hogy nem csak az ideálok honában, hanem a realitásban, azaz mindabban, ami van és a mi környez, a szépség és költészet valamennyi fajának magva bőven el van hintve ; és igaznak tarthatjuk továbbá, mert biztató vigasztalást tartalmaz a tétel, hogy a társadalom, melynek kebelében élünk, eszmékben és érzelmekben, idomokban és színekben épp oly gazdag, mint bármely társadalma a lefolyt századoknak; s hogy e