Fővárosi Lapok 1871. február (26-48. szám)

1871-02-23 / 44. szám

44-dik sz. Csütörtök, február 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési díj: Félévre 7 ft 1 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep u­táni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel.FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztési iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor......................9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. K­lössi Márki Károly. (Jellemrajz). Irta: Keleti Gusztáv. (Vége). Nem ismerünk művészt, kinek műveiben a sub­­jektivitás határozottabb és eredetiebb módon nyi­latkoznék, mint Markó műveiben, csak hogy az ő ere­detisége és subjektivitása föltétlenül ideális lendületű. Mint a környezetétől elfojtott fácska arra nö­veszti sudarát, a­merre rést és világosságot érez, úgy Markónak habár nem tágkörű, de klasszikus ol­vasmányokon táplálkozó s az élet mostohasága ál­tal beléletének tömörülésére utasított lelke is az eszményi légkör magaslatai irányában terjengett. A művészetben úgyis csak az sikerül, a­mit sze­retettel, szenvedélylyel alkotunk, alakítunk. Az ész tervező műveletei, kiszámító tevékenysége arra elég­telenek. Markónak a történelmi festészet terén tett meddő kísérletei ezt eléggé bizonyítják. E műágra táperőt nem szíhatott sem a kor szelleméből, sem az őt környező példák csáberejéből, legkevésbé pedig szeretet és béke után sóvárgó önnön lelkületéből, mely az állami szertartásoktól és udvari ünnepélyek­től csak úgy, mint a csataképek véres jeleneteitől egyaránt visszariadt; egyéb tartalommal pedig az ő korabeli történelmi festészet nem birt. Markó te­hát kínos tépelődések után visszatért azon körbe, melyre költői alaphangulata, kedélye­s gyermekko­rának erősebb benyomásai szók­tak: a táj­festészetre. A tért immár meglelte; az irányt is, melyben ezentúl tevékeny volt, saját ösztöne nyomán talál­ta meg. A kellő mintákat, a változatosan szép idomokat, az álomképeinek megfelelő realitást ugyanis zord éghajlatunk prózaibb vidékei nem nyújthatók ala­kító tehetségének. Dús képzelete megálmodott cso­dái csak Olaszország ege alatt tárultak föl ittas sze­mei előtt, s a­mint a lelkével rokon természetet meg­találta, egyszerre és annyira lebilincselteté magát ál­tala, hogy a fokozás lehetőségét távolabb körben nem is kereste többé. így történt, hogy a ki érzületében és tetteiben magyarnak lenni soha meg nem szűnt, művészetében határozottan idegenné vált. így történt az is, hogy a kit társai és környe­zete negyven éves koráig önmagával meghasonlott, hideg kedélyű, szeretni képtelen embernek ismertek, az ünnepi természet magasztos nyugalmának, esz­ményi derültségének, kifogyhatatlan bőkezűségének dicsőítője len, fény- és melegtől túláradó tájképeiben. Íme, a rejtély kulcsát nem messze kell keres­nünk. Markónak egész gazdag belvilága, vágyai, eszménye egyedül s csaknem kizárólag művészeté­ben kereste és találta legbensőbb kinyilatkoztatását, hű emlékező-tehetsége, átható elméje, bő ismeretei és csapongó képzelme egyedül művészete szolgálatá­ban állottak. Szóval: Markó ébrenléte s élete, mely­nek igényein s válságain mind szórakozottabb szem­mel sietett tovasiklani, álomhoz hasonlított, s csak művész-álmainak, vízióinak megtestesítésében, a te­remtő lázban, az alkotó cselekvőségben élt és élve­zett valósággal. Csaknem ösztönszerűleg, de rendkívüli biztos­sággal, könnyeden, kétely és bánat nélkül alkotott, de rendszerbe, elméleti szabályokba soha sem fog­lalta elveit; eljárása módjáról, kivált műtermelésé­­nek szellemi vegyfolyamáról nem tudott számot adni, s azért nem is tudott tanítani. Néhány külső fogást, a szín- és ecsetkezelés né­hány harmadrendű titkát elsaj­átíthaták tőle tanítvá­nyai , de a dolog lényegéből csak annyit, a­mennyit működésének beható és hosszabb megfigyelése útján ellesni képesek voltak. Műveit másolni, modorát utánozni lehetett és lehet; de az ő szellemében hasonló értékű eredeti műveket alkotni más véralkatú művészre nézve lehetetlen. Pedig minden műve egy-egy kinyilatkoztatás, minden festvényében a természetet amaz idilli, bé­kés, ünnepi jellemében tünteti elénk, melynek elrin­gató nemes költészete olykor az epikai nagyság fo­káig emelkedik. Ugyanazon költői derült alaphan­gulatot bámulatos következetességgel, egyúttal ki­­fogyhatatlanul bő változatban tolmácsolja műveinek túlnyomó számában, s mintha a fény és meleg neto­vábbját is keveselné, nem ritkán magát a sugárzó napkarikát is merészen odafesti az égboltozatra. Holdvilágos, méla tájképet alig, téli tájképet, — gyermekkori zsengéjén kívül, — nem ismerünk tőle. A zivatart is csak elvonulóban festi, győzelme­sen kitörő nap­fény mellett, vagy úgy, hogy az eső­áztatta táj fölé egész ragyogó színpompájában haj­lik át a kiengesztelést hirdető fényes szivárvány. A mély erdő templomszerű magányát, a lomb­­sátor alatt terjengő hűvös félhomályt, azt, a­mit a latin költő oly találólag „frigus opacum“-nak nevez, fényt, és mindig csak fényt szomjazó képzelete már kerüli; az árnyék nyirkos mélységét is csak ellen­tétül használja ott, hol a meleg fény széles áramla­tának kiemelése, fokozása végett nem nélkülözheti. A természet megdöbbentő nagyszerűsége elől kitér; a tér végtelenségével még nem küzd soha; az ég és föld szenvedélyesen háborgó tüneményei szá­mára viszfénye, viszhangja nem volt alkotó erejének. Szélvészt soha, csak szellőt; hullámtorlatot nem, csak csillámló habocskát; rengeteg erdőt nem, csak berket és ligetet; vadon pusztát nem, csak virággal hímes mezőt; átalában az elemeknek nem pusztító hatalmát, csak gyönyörködtetve enyelgő játékát ecseteli hiven és sikerrel; nem is széles vonásokban, hanem a természet mikrokozmusában búvárkodó, kéjelgő, mondhatni: dőzsölő részletezés és apróra megfigyelő gyöngéd utánzás modorában. Ez édeni tájakat azután, néha meglepően gaz­dag alakcsoportozatok alkalmazása mellett, a ke­resztyén és ó­görög hitrege patriarchális jeleneteivel, isteneivel és nemzőivel népesíté legszívesebben, s e mythológiai stuffage bevégzé a tájkép ideális, mond­hatni túlvilági jellemét. Markó vallásosan költői szelleme e művészeti subjektivitásban tetőzött,­­ ha sokan modern Claude Lorrain-nek nevezik őt, mi a jogosság nagyobb lát­szatával nevezhetnők a tájfestészek Fra Angelico­­jának. Fra Angelico, más nevén Fiesole, lángoló ke­­délylyel, fölülmúlhatatlanul szép angyalkákat fes­tett, melyeket ma is bámulnunk kell; habár az ő idealizmusa s a mienk között a századok mély ör­vényt kavartak, melyet a Tantalusok epedésével sem bírunk áthidalni többé. Hazánkfiának eszményi művészete közelebb áll ugyan a mi fölfogásunkhoz, de gyorsan illanó időnkben az évtizedek versenyt haladnak századok­kal, s e szédítő roham sebessége Markó subjektivitá­­sát és festészeti modorát máris szembeállítá, ellen­tétbe hozta a mai világ műérzékével. A Markó-kultusz mondhatni anachronizmus volt már fejlődése idejében, s még inkább az, mikor tetőpontját érte volt, a 40-es, 50 es években; ugyan­azért Markónak tetőtől-talpig művészi egyéniségében nem győzzük bámulni főleg ama jellemvonását, hogy szívből fakadó idealizmusa a korszellem befolyásától annyira léghatlanul el tudott zárkózni, s e körül­mény csakis abban leli magyarázatát, hogy fejlődése korában a szellemi érintkezés külső közegei is hiá­nyosak, gyérek, fejletlenek valának. Markó műtermelése szigetet képez a mai táj­festészet áramlatában, mely akarva, nem akarva, de karöltve halad a realista világnéz­et­folyamával. Nem azon realizmust értem, mely a puszta na­turalizmussal való rokonságában a fotográfia pró­zai élethűségével összevág, hanem azon egéssége­­sebb realizmust, mely — röviden szólva — a mester­kéletlen természetben lappangó költészetet fölibe helyezi az emberi subjektivitás még oly költői nyil­­vánulásainak, a­mely realizmus ennélfogva bizonyos tárgyilagosságot tételez föl a művészben, s tőle pon­tos megfigyelést,költői fogékonyságot követel inkább, semmint érzelmek árjában úszó kedélybensőséget. A tényt jeleznünk kell, az áramlat jogosultságát vagy észszerűségét megítélni azokra bízom, kik e bí­rói szerepre, mint egykorúak, hivatottaknak vélik magukat. Markó szeretettel és fáradhatlanul tanulmá­­nyozta ugyan a természetet, de nem lehet tagadni, hogy működése közben a természeti hatások befoga­dása és kisugárzása közötti jótékony­ arány olykor fölbomlott, hogy subjektivitásának túlsúlya a realitás fölött és annak rovására nem egyszer szembetűnőleg kiérzik műveiből, hogy érzelmeinek és hangulatának symbolizmusa az üde természet keresetlenül hódító varázsával szemben olykor eltörpül; s hogy az örö­kös „Alleluja,“ melyet ideális tájképeiben hangoztat, idővel fárasztóvá lehetne, mint ránk nézve azzá vált a XVIII-dik században fölkapott pásztor-poézis érzelmessége. A természet ős­ szépségének és költészetének ezen mesterséges­­fokozása fölött a tájfestészeti rea­lizmus mai nap föltétlenül kimondja anathémáját; fölmentettnek nyilatkoztatja a szemlélő világot az oly törekvés bámulása alól, mely elbizakodottan céljául tűzi a szűz természet tüneményeinek és nyil­­vánulásainak megrendítő szépségét a féreg gyarló eszméletével, porhoz kötött képzelmével meggazda­­gítani, megjavítani, és kárhoztatja e merész törek­véseket — ha gyönge hasonlattal élnem szabad, — körülbelül ugyanazon szempontból s ugyanazon jog alapján, melynélfogva mi túlhaladott álláspontnak tekintjük a múlt századbeli francia műkertészet torz alkotásait, midőn a fákat és cserjéket addig nyir­bálták és nyesték, mígnem mértani szabályos idomok nyűgébe szorították a szabadon alkotó természet fokozhatatlan bájait. Valamint a versailli torzkertészetet — úgy mond­ják, —a­bitorolt trónjáról leszok­ta az észszerűen ala­­kított angol park, úgy a művészet körében is a he­roikus és ideális tájkép helyébe jogosan lépett a táj­festészeti realizmus. Azt mondják továbbá a realisták: nincs össz­hang a természetben disszonancia nélkül, s azért a művészetben se legyen; ez képezné a jelenkor atti­kai javát, mely a mű belbecsét és élvezhetőségét századokra biztosítja. Mi meg azt mondjuk inkább, — s ezzel talán kö­zelebb jutunk az igazsághoz, — hogy ez a mai mű­vészet realizmusának, s ha nem csalódom, a jövő zenéjének is egyik hitvallomása ugyan, de mi épp úgy nem szabhatunk törvényt a jövő miszlésé­­nek, mint magunkra nézve sem tartjuk kötelezőknek többé a versailli műkertészet hajporos szabályait. A realisták hitágazatának egy pontját azonban mindnyájan aláírhatjuk: azt a pontját t. i., mely a csalhatlanság igényével hirdeti, hogy nem csak az ideálok honában, hanem a realitásban, azaz mind­abban, a­mi van és a mi környez, a szépség és köl­tészet valamennyi fajának magva bőven el van hint­ve ; és igaznak tarthatjuk továbbá, mert biztató vigasztalást tartalmaz a tétel, hogy a társadalom, melynek kebelében élünk, eszmékben és érzelmek­ben, idomokban és színekben épp oly gazdag, mint bármely társadalma a lefolyt századoknak; s hogy e

Next