Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-08 / 81. szám

— Most nem fogok célt téveszteni ! — szólt va­laki fojtott hangon. A következő pillanatban tompa durranás hang­zott fel, s az orvos valóban összerogyott. — Találtam! — mormogó az, a­ki a lövést tette, s lehajlott áldozatához. — Különös! Nekem úgy tetszik, mintha a golyó a falról pattant volna vissza! — tévé utána. De miután az orvos mozdulatlanul hevert a föl­dön, és Deen — mert ő volt — a hold halvány vi­lágánál, mely az ablakon áthatott, az orvos arcát vértel boritva látó, megborzadva emelkedett föl s oly óvatosan, mint ezt falábával tehető, kisuhant go­nosz tettének színhelyéről. Másnap, midőn Deen ülnök még ágyában volt, egy levélkét adtak neki át. Midőn szemét a cimb­atra veté, elsápadt s lázas gyorsasággal bontá a levelet föl. Tartalma csak ennyiből állott: „Gazember nem árthat a becsületes embernek; épp ezért Albertini orvos életben van s nincs meg­sérülve.“ Aznap este Albertini orvost beteghez hívták. Deen ülnök agyvelőlokban szenvedett. Az orvos azonnal ott termett s a beteget oly aggasztó állapotban találta, hogy még egy orvost hivatott oda. Naponkint több ízben fölkereste a beteget s úgy látszott buzgalmából, hogy szilárdul elhatározta ma­gában, a halált zsákmányától megfosztani. Több heti küzdelem után valóban győzött az orvos, ki másod­szor mente meg annak az embernek életét, ki őt oly aljas módon kijátszotta, sőt életére is tört. Az első nap, midőn az orvos észrevette, hogy a beteg a válságon túl van, így szólott Agdához: — Életemben mint orvos ritkán értem meg azt az örömet, a­mit ma, mert férjét megmenthetem. Fogalma sem lehet kegyednek arról a gyönyörről, midőn az ember ezt mondhatja : „Ez az ember nekem köszönheti életét!“ De a­mily örömtől dagad ilyenkor a kebel, épp oly mérvben szorul el, midőn minden erőfeszítés dacára sem lehet a szenvedőt a halál tor­kából kiragadni. Ilyenkor úgy tetszik, mintha nehéz bűn súlya terhelné az embert, mert szüntelen a fölött töpreng, vájjon helyesen gyógykezelte-e betegét? Deen fölgyógyult, s Albertini gondos ápolása mellett újra örvendhetett az életnek. Soha e férfiak közt nem volt másról a beszéd, mint kiválóan arról, a­mit az orvosnak és a betegnek egésségügyi te­kintetben múlhatlanul el kellett mondani. Ha az or­vos a beteg mellett ült és a vényt írta számára, Deen szeme folyvást egy, az orvos homlokán lát­szó, csak nem rég beforradt sebhelyen pihent. Úgy látszott, mintha valami horzsolta volna homlokát. Midőn Deen egéssége helyreállott, a tavasz válta föl a telet, sőt nyár felé járt az idő. Az orvos fürdőre való utazást ajánlott s kije­lenté, hogy a betegnek semmi szüksége sincs rá többé. Mig ő e felől beszélt, Agda pillanatra odahagyta a szobát. — Nos , önnek immár teljesen helyreállott egéssége! — szólt Albertini, és fölkelt. — Most má­sodszor adtam életét vissza. Ezúttal meg van fizetve ezért! — tévé utána, a homlokán levő sebhelyre mu­tatva. Ön orgyilkos módjára akart életemtől meg­fosztani, én pedig nagylelkűségből visszaadtam az önét Óvakodjék, hogy jövőre ne legyünk kénytele­nek számadásainkat ismét ekkér egyenlíteni ki. Éljen boldogul! Ha orvosra lesz szüksége, tudja, hol leszek található. Ezt mondva, az orvos odahagyta a szobát. Deen, családjával együtt fürdőre utazott, hol régi szokása szerint az italnak és játéknak szentelte napjait. Észre sem vette , hogy a súlyos testi szenvedések és többször egymásután következett agyrázkódások folytán a rendetlen­ életmód mily veszé­lyes hatással volt egész szervezetére. Egy este, midőn szerencsétlenül játszván, hazatért, ismét agyláb je­lentkezett nála. Három nap leforgása alatt — ügyes orvos hiánya miatt — megszűnt élni. Hagymázában folyvást Alber­tini után kiáltozott. Alig hogy eltemette Agda férjét, két gyermeke is csakhamar sírba szállott. V. Az idő szünetlenül tolja kerekét odább, mitsem törődve azzal, várjon az emberi élet örömet vagy szenvedést zár-e magába. Előre, csak mindig előre robog az, nem egy örömnek és szenvedésnek hagyva nyomát maga után. Deen, öt éve, mióta sírjában pihen. Tél van. Deen özvegyének elegáns lakosztálya csak gyöngén van megvilágítva, s a legszélső szobá­­­­ban találjuk a fiatal özvegyet, ki pamlagon nyugszik. Lankadtnak látszik, arcának finom rózsaszíne azonban, mely még teltségéből sem veszített, sem­miféle betegséget sem árul el. Valóban kimond­­hatlanul szép ő, a­mint ott fekszik, fejét gondolatok­ba merülve nyugtatván tenyerén, míg szép, kékes­szürke szemét a többi szoba­­felé vezető ajtón nyug­tató. Arcának kifejezésében feszült várakozást lehe­­t­ látni. Mellette egy nő ült, fönhangon olvasva egy könyv­­ből. Mintegy negyven éves lehetett ez, s arca sok értelmet árult el. — Te aligha figyelsz arra, a­mit olvasok! — szólt e nő, s mosolygva tekinte Agdára. — Őszintén szólva, Pella, megvallom, igazad van! — válaszolt a fiatal özvegy szelíd mosolylyal.­ — Kire gondoltál most? — Természetesen, orvosomra! — válaszolt Agda elpirulva, mint valami tizenöt éves leányka. — Hi­szen tudod, hogy őt mára várom.­ — Tudom, és remélem, hogy végre tisztába jöt­tök egymással. De én valóban nem is értelek téged, Agda! Te teljes lelkedből szereted Ármint s mégis oly különös vagy, hogy azt vélné az ember, hogy te csak játszol vele és szerelmével. Miért vonod meg tőle „igen“ szavadat, s miért vonakodol hozzá nőül menni ? — Ah! Pella, ne is beszéljünk erről. Óhajtanám, vajha rábírhatnám Ármint, hogy feledjen el engem s ne tekintsen méltónak szerelmére, bár soha se lát­hatna többé! — Hiszen igy megszűntél őt többé szeretni! — Nem én; életemnek minden percével jobban­­jobban szeretem őt! — viszontá­gba felkönyökölve, mig arcát biborláng öntötte el. Úgy látszott, mintha annak igazságát, a­mit mondott, vérének minden csöppjével bizonyítani akarná. — Akkor hát nem értem... — Albertini orvostudor! — hangzott kívülről, s csakhamar aztán az orvos lépett be a nőkhöz. — Hozta isten! — szólt Ekenberg Pella, Agdá­­nak unokanővére, s kezet nyújtott az orvosnak. — Üdvözlöm önt! — szólt Agda, tekintetének és hangjának oly kifejezésével, mint csak a szerel­meseknél észlelhető. Az orvos gyöngéden megszok­ta az odanyújtott kis kezet, oly sokat jelentőleg tekintve Agda szemébe, melylyel többet mondott minden ékesszólásnál. (Folyt, köv.) Csevegés a virágokról. Olvasónőink bizonyára pár hét előtt gyönyör­ködtek már az „első ibolyabokrétá“-ban A hóvirág ezüstfehér csengetyűje és a szerény ibolyák azúr­kék mosolya egyaránt hirdeti az örvendő emberiség­nek, hogy a tél zordon hatalma meg van törve, s a kedves, az epedve várt kikelet közeledik. Miért ne ál­dozhatnánk tehát a szép tavasz e mosolygó, ragyogó és illatot árasztó hírnökeinek néhány percet, hogy elbeszéljük élő és mozgó testvéreiknek azt a bámu­latos gazdagságot és találékonyságot,melyet a termé­szet a virágok elővarázsolásában kifejteni képes ? E tekintetben a leggazdagabb költői képzelem is utol­érhetetlen távolságban marad el a teremtő természet nagyszerű alkotó képessége mögött. A virágalakok szépsége és gazdagsága, színpom­­pájának ragyogása és kedves illatának sokszerűsége fölülmúl minden emberi művészetet. Csak tekintsük meg például a virágnyilatok véghetetlen változatos­ságát a kosbor­füvek (orchideák) családjában, melynek ismert fajai máris túlhaladják a kétezerét. A forró égövek némely orchideái fölkúsznak a fákra, s pompásan illatozó virágbokrétáikkal alácsüngve, úgy ringatóznak ott az őserdő bűbájos félhomályában. E növények, mint valami régi szellemek, a nedves, meleg légkör harmatával táplálkoznak; az őserdők törzsatyjainak öreg kérgei csak támaszul szolgálnak lebegő trónjaiknak. Hosszú légi gyökereik vakító fehér fonalszálakként csüngnek le szabadon, hogy a légkör vízgőzét s tápláló gázait fölszívhassák. Virá­gaik fölfelé álló kocsányok hegyén pompáznak, vagy pedig szerteágazó fonalakon a légben himbálóznak. E kalandos virágok némelyike meglepő híven utánoz egyes állat­alakokat, mint méheket, pókokat, lepké­ket, stb. Némelyiknél mintha csilllogó bogarak merí­tenék szívó csápjaikat méz után a nyílt kehelybe; pedig ha közelebbről megnézzük, csak magát a virág­alakot látjuk, mely e csalódásig hű hasonlósá­got előidézte. Egy amerikai virág (Acineta Hum­­boldtii) feltűnőleg hasonlít a halálfőhöz, mely egy barátcsuklyából néz ki. Egy másiknál a virágkorona belső levelei annyira meghosszabbodnak, hogy meg­annyi lengő szalagként egészen a földig érnek. Né­mely növénynemek, mint például a vanilla aroma­­tica és planifolia Amerika forró tartományaiban, e fanemű húsos kúszó növények, a becses vaníliát szol­gáltatják a művelt világnak. A legtöbb virág jégből és vízből jószagú olajakat állít elő, melyeknek szétáradása a levegőt balzsamos illatokkal tölti be. A virágillatokat a légben sem vegytanilag kimutatni, sem súly szerint meghatároz­ni nem lehet. Szárított virágok néha évtizedek múl­va is kedves illatot árasztanak szét, a­nélkül, hogy súlyaikból valamit vesztenének. A légnemű olajak és gázok jelentősége a nö­­vényvilág életére nézve még ismeretlen. Minden­esetre sajátságos és meglepő tünemény, mely azon­ban kétségbevonhatatlanul be van bizonyítva, hogy a maxillaria aromatica gyönyörű virága rögtön el­veszti minden illatát, mihelyt a himpor megterméke­nyítő, míg a meg nem termékenyített virágok még hosszas ideig megtartják valóban kedves illatukat. Mellesleg megjegyezzük, hogy a tropikus vidé­kek sokkal gazdagabbak jó illatú növényekben, mint a mérsékelt égöv alattiak, de a forróövi növények illata igen erős és kábító, míg a mi virágaink aro­mája jóval gyöngébb, de finomabb is. Európában déli Franciaország és Szardínia volt mindig a jóill­­latú növények tenyésztő hazája. Egy nagy illatszer­gyár Cannes-ben évenként 140,000 font narancsvi­rágot, 20,000 font akácvirágot (acacia farnesiana), 140,000­ font rózsalevelet, 32,000 font jázminvirágot, 20,000 font ibolyát s még roppant sok másféle nö­vényt fogyaszt el. Ötszáz font narancsvirág valami két font tiszta neroli-olajat ad. A grasse­i és cannes-i gyárak évenkint mintegy 75,000 font hajkenőcsöt és jóillatú olajat, 125 font neroli-olajat,226 font petii­­gram­-olajat, 200 ,font lavendula-olajat és 500 font tömjén­olajat állítnak elő. Némely virágok rendkívül nagyra nőnek, így például a királyi tengeri rózsa (victoria regia) kel­lemesen illatozó, szárlevelű kelyhei Guyanában több, mint négy lábnyi körfogatot érnek el, s néha 20—30 is látható egy csoportban. E valóban fejdelmi virág színe a hófehérből rózsavörösbe látszik át. Úszó leve­lei — mert vízi növény — öt lábnyi átmérőjű és ti­zenöt lábnyi kerületű tért foglalnak el. Magát a virá­got 3—5 hüvelyknyi magas, fölfelé álló szél veszi körül, mely belül világos-zöldre, külső oldalán pedig karmazsin-vörösre van festve. Az indián leánykák e nagyszerű virág hatalmas kelyhében és levelein szok­ták ringatni magukat fürdés közben. Azonban a föld legnagyobb virága mégis a gomba­ alakú óriás virág Szumátra és Jáva szigetén (Rafflesia Arnoldi). Súlya tíz font, átmérője nem ritkán több, mint három láb, és kerülete majdnem kilenc lábnyi. Belseje négy pint nedvet tartalmaz. Elődi növény a lissus angusti­­folia gyökerein, s mint éppen a gomba minden szár, kocsány vagy levelek nélkül tenyészik és oly halott­szagot terjeszt szét maga körül, hogy a legyeket is ma­gához csalja. Gyökere alig két hüvelyk vastag; gyü­mölcse sokmagvú bogyókból áll. E halottvirág, undort gerjesztő szagánál fogva, mintegy hamis hangként jelenik meg a virágzó ter­mészet nagyszerű harmóniájában, de csakis az egy­oldalú emberre nézve, ki azt képzeli, hogy az egész mindenség csupán értté van teremtve. Az elbizakodott önhittség azt is kérdezhetné, hogy miért vannak a mérges növények? Mire valók az ártalmas burj­inok ? De hát kinek virul és illatozik a magános virág a sivatag közepette ? Ki gyönyörködik a királyi liliom szépségében oly he­lyeken, hol emberi szem soha sem láthatja őt ? Éppen az a nagyszerű és magasztos a természet min­den alkotásában, hogy nincs alárendelve semmiféle magán- vagy önző célnak, hanem létrejön, él, virul és elenyészik, a­hogy ezt az ős­teremtő erő elébe szabta. Egyetlen célja és rendeltetése abban áll, hogy a világegyetem örök díszét, pompáját emelje, és ez­által a mindenség átalános összhangzatát szebbé, kedvesebbé tegye. A növény a legpontosabban követi és teljesíti a természet örök és változhatatlan törvényét; születik, él, virágzik, gyümölcsözik, meghal és ismét föltá­m­ád, mindezt az örökifjú természet parancsára teszi. 366 —

Next