Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)
1871-04-20 / 90. szám
90-dik sz. Csütörtök, ápril 20. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 filkr. Negyedévre 3- ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor . ..................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás). Itt van ő! Vilmos barátja, Andor. — Jel sietve! — mondá, midőn Vilmos szobájába értek. — Hová ? — Ismerősökhöz! — Pesten egy ismerősöm sincs! — De van! — erősité amaz jelentékesen. Vilmos még nem ebédelt, s kikérte magának, hogy előbb ezt tehesse. — Együtt fogunk tehát ebédelni, ha úgy tetszik ! — Ezt végezve, mond Andor. — Most menjünk kávéra, azaz ismerőink körébe! — Talányokban beszélsz! Andor rejtélyesen, mosolygón, karöltve vezette barátját népes, majd néptelen utcákon, míg végre egy ódonszerű ház előtt megállva, mondá, hogy kövesse. A földszinti helyiség kávéházhoz leginkább hasonlító. Valóban az is volt, amennyiben a kávét pénzért mérték. Sötét füstfelhők tornyosultak az érkezők elébe, melynek apálya s dagálya közt egy mellékterembe értek, hol egyes csoportozatokban társalogtak a jelenlévők. — Állításom bebizonyításául, miként ismerősökre fogsz találni, jerünk ama csoportozathoz! — mondá Andor, barátját odavezetve. Vilmos körültekintve, merőben ismeretlen arcokat látott. — Téri Vilmos! — mondá Andor csengő hangon, bemutatva barátját. Aztán rendre, s mindenekelőtt egy öreg úrra mutatva: — A „Szózat“ koszorús szerzője! Majd ismét egymásra: — „Kont, a kemény vitéz“ szerzője! Utóbb egy harmadikra : — „A kék partok“ szerzője, s isten tudja, hányan. Nos, ismerősökre találtál-e ? Nos, hazudtam ?.. Miközben e kedélyes bemutatás folyt, az ajtóküszöbön, füstfelhők által félig eltakarva, egy merész, lángtekintetű, deli kinézésű ifjú állt. Cseréppipájából szétterjedő bodor füstöt árasztva a légben, most Vilmosnál termett. — Sok dicső vers szerzője, Petőfi! — téve hozzá, mintegy fölöslegesen az előbbeni bemutatás után. Aztán Vilmos vállát megveregetve: — Nos, fiú, hát te is poéta vagy? Isten éltessen! Volt ismerkedés, kézszorítás, gyors megbarátkozás, formaszerűség annál kevesebb. Petőfi lángtekintete imponált a szűkkeblűeknek. A fiatal nagy költő nem hajolt meg más iskola előtt, amely társaságba ő lépett, ott az ő tónusa uralkodott; szeszélyes kedélyhullámzatát követni kelle, modora villanyozott vagy lesújtott. Vilmos társalgás közben észlelni igyekezett, taglalni ama különböző jellemeket. Tapasztalatai egy új lappal gazdagodtak. Ismerte a magyar írókat műveikből, most tanulmányozhatta baráti körben. Mennyi csalódás, mennyi szétfoszlott illúzió, mennyi módosítása a véleménynek, s mennyi méltányos helyreigazítás, vagy olykor igazságtalan elfogultság beismerése! Mily mély lélektani vizsgálatra nyílt volna alkalma, ha fiatal évei bár némileg képessé teszik vala az észleletre. Ott látta mindenekelőtt Vörösmartyt zenithje tetőpontján is túl, s lehaladva már, úgyszólván, azon néhány lépcsőn, melyen alól a sír fogadja; látja, miként tekint Petőfire nemzeti büszkességgel s irigység nélkül ugyan, de félig kétkedő bámulattal, mintha a fiatal szellemi athléta erejét birálgatná; látja tusakodva kérdeni önmagától: lehetnek-e a nemzeti irodalomnak még más oszlopai is, melyeknek alapköveit nem én raktam ?, s bukkanhat e föl néhány év gyors villanata közben más iskola, mely a hosszú pályámon fáradsággal alapítottál főtérne ? Látja ellentét gyanánt a fiatal óriást, ki elmélet s hosszas készület nélkül, halomra döntött rendszerek romjai új korszakot alapítva, diadalmaskodik. Nem tudja eléggé bámulni a meteort, de megnyugszik a lángész hivatásán. Ott látja végre a „dis minores“-eket, a nemzeti irodalom ama derék, fáradhatlan munkásait is, tiszteletreméltó szerénységükben, mintha mondanák: „megtettük, a mit lehete, többet nem adhattunk!“ Ah ! nem társalgás, szórakozás volt ez Vilmosra nézve, hanem tanulmány,hely, hol minden szó és mozdulat érdekelte. Fölhagyván komolyabb észleleteivel, figyelemmel kisérte rendre az írókat csekélységig terjedő részletekben. Gyönyörködött az öreg Vörösmartyn, mily élvezettel tekézik. *) Bámult amazon, imint töri fejét a dominón, ő, ki fejét soha semmin sem töré. .. . Nem képzelte volna, hogy ama nyájas lyrikus társalgás közben oly ingerlékeny legyen. Meglepve hallgatta, hogy amaz mily sürgetőn toborz a korcsmába. . . . S igy tovább, a kedélyesen mulattató a szomoritóan csüggesztővel vegyesen, egész a fájdalmasan kiábrándítóig. Mert e szerfölött fogékony s ideges lényeknek megvannak szintén az ő gyöngéik és szenvedélyeik, azon különbséggel, hogy intenzívebbek s hatványozottabbak, mint más, köznapi embereknél. Vilmos pályája kezdetén egy tapasztalattal gazdagabb, habár egy illúzióval szegényebb volna is. Ismerni kezdé saját osztályát. XI. Mondtam már, s önök elhihetik (habár Aranka nem hiszi), hogy Andor Vilmos jó szelleme volt. Barátja harmadik költeményét ő maga vitte a szerkesztőhöz, s illően honoráltatta. — Akarja ön e gyönyörű költeményt ? — kérdő röviden a lapszerkesztőtől. A vampír tudta, hogy ha irodalommal foglalkozó ember művet hoz, azt pénzért adja, csak azzal nem volt tisztában, ha kiterjesztő e Andor ebbeli igényét Vilmos javára is. .. . — Persze, hogy akarom! — mondá. — Akarja-e honorálni? — Dijazni ? . . . — Deákul vagy magyarúl, de dijazni fényesen, — kiálta föl, — különben más lapban adom ki! A mü enyém! — szakaszta félbe irigy dühvel a szerkesztő. — Enyém elsőbbségi jognál fogva, enyém, mert a költő hozzám jött s lapomat szemlélte ki múzsájának! Andor átnyújta a költeményt, s amaz egy fényes aranyat nyomott markába. *) Szenvedélyes tekejátszó volt. — Ah! önök kegyetlenek! — mondá a lapszerkesztő, letörülvén homlokáról a verejtéket.— E fiatal tehetséget én födöztem föl, én bátorítottam már kezdetben, s önök elidegenitnek. Hasztalan kísérlet, valameddig egy körmöci magyar aranyom s egy magyar lapom lesz! . . . Ekként jut a Vilmos az első fényes aranyhoz. Oh! őrizd, ifjú költő, e drága kincset! Rajta csüngjön szemed, lelked, ne súlyát s értékét tekintsd; jelvény legyen az, a munka és tehetség jutalma! S te szent munkaösztön, ki ne aludjál, sőt ébreszd öt kitartásra ! Elő az aranynyal, hadd peregjen fehér márványtáblán, hadd csengjen tiszta ércharangocska gyanánt, hirdesse finom pengéssel, hiteles nyelven, hogy tehetségeidnek ez csalatlan, „pozitív“ bizonyítéka! A két fiatal barát megilletődve átölelte egymást. — Most már bizvást írhatsz ! — mondá Andor. — Mert ha a vámpír fizet, mi több : körmöcivel fizet, a bátortalanságnak többé helye nincs! S ő valóban tűzzel-lélekkel folytatta a munkát. Néhány hónap alatt ismerni kezdek. A szerkesztő megelégedve dörzsölgette kezeit, valahányszor költeményt külde hozzá. — Lapom fönállása biztosítva van — gondolá — mindaddig, mig e fiatal szív hevülni tud; mindaddig, mig tolla kezéből ki nem esik. Oh! mert ki tudja ? az ily kedélyhangulatoknak bizonytalan, rövid korszakuk van; az ilyen elmék búskomolyságba esnek, az ilyen agy kiapad vagy megőrül ! . . Megörül! — rebegé, a részvétnek némi jelével. — De — téve hozzá rögtön, más hangulatra térve s jéghideg tekintettel — mit törődöm én lapszerkesztő létemre a költő sorsával ? Jobb vagy biztosabb keresetünk van-e nekünk, lapszerkesztőknek? S nem szánandó, nyomorult ephemer lételünk ? e folytonos lebegés minden évnegyeden, e bizonytalan tengődés a mától holnapig, mint ama lepkék, melyek őszszel a vizszinen röpdösnek, s melyeknek ingatag léterét egy hideg szél vagy fagy kioltja. Mennyi esélynek vagyunk kitéve, s mily váratlan csapások nehezülhetnek ránk ! A politikai légkör igazi hévmérői mi vagyunk, mert gyanakodó lelkünk sejti legelőbb a veszélyt, s beteg idegeinken rezeg végig az első aggasztó hit. Szánandó teremtések, s mégis mily fontos tényezők a nemzeti nyelv s irodalom tekintetében ! Mivé lenne a fejlődésnek indult szépirodalom, ha hasábjainkon tért nem nyitnánk a tehetségnek , igyekezetnek, a munkaképességét még csak ösztönszerüleg sejtő, bátortalan fiatalságnak ? A lapszerkesztő félbeszakasztva magánbeszédét, fölkelt s föl s alá sétálva kis szobájában, megállt ama polc előtt, hol porlepte halmazokban szépirodalmi lapja összes számai hevertek. — Mennyi kincs, — mondá büszkén, — s mily roppant szellemtöke! Itt összpontosult két év óta a haza terméke, ide hordja naponkint a fiatal nemzedék gyöngyeit. — Hahaha ! — kacagott föl kererü gúnynyal. — S ha most én, e lap szerkesztője, kinek polcain annyi kincs hever, e letéteményre utalva, száz forint kölcsönért esedezném, egy árva fillért sem adnának! Őrizzük tehát fukaron,féltékenyen körmöci aranyainkat s könnyelműn ne szalaszszunk ki egyet sem! Tartsuk fönn előfizetőink számát, ha lehetséges, fontoljunk meg minden esélyt, minden lehetőséget ! Izgalom irányunkban nincs! Sanyarúan nélkülözve keressed te is kenyeredet, fiatal nemzedék! S ti költők, potom áron fizetett cimbalmosaim!, s te Téri Vilmos! .. • Írjatok! . . . rajta, csak mártsad vérző szived sebébe tolladat, mig elméd búskomolyságba esik s agyad megőrül vagy kiapad! (Folyt, köv.)