Fővárosi Lapok 1871. április (75-99. szám)

1871-04-20 / 90. szám

90-dik sz. Csütörtök, ápril 20. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 fi­l­kr. Negyedévre 3- ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap , koronkint képekkel. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor . ..................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olva­sók figyelmébe. Napilapunk ára félévenkint csak egy forinttal több, mint a heti divatlapoké, évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. A kik sorsunkat vezérlik. (Regény). Irta: báró Horváth Miklós. (Folytatás). Itt van ő! Vilmos barátja, Andor. — Jel sietve! — mondá, midőn Vilmos szobá­­jába értek. — Hová ? — Ismerősökhöz! — Pesten egy ismerősöm sincs! — De van! — erősité amaz jelentékesen. Vilmos még nem ebédelt, s kikérte magának, hogy előbb ezt tehesse. — Együtt fogunk tehát ebédelni, ha úgy tet­szik ! — Ezt végezve, mond Andor. — Most men­jünk kávéra, azaz ismerőink körébe! — Talányokban beszélsz! Andor rejtélyesen, mosolygón, karöltve vezette barátját népes, majd néptelen utcákon, míg végre egy ódonszerű ház előtt megállva, mondá, hogy kövesse. A földszinti helyiség kávéházhoz leginkább ha­­sonlító. Valóban az is volt, a­mennyiben a kávét pén­zért mérték. Sötét füstfelhők tornyosultak az érkezők elébe, melynek apálya s dagálya közt egy mellékterembe értek, hol egyes csoportozatokban társalogtak a je­lenlévők. — Állításom bebizonyításául, miként ismerősök­re fogsz találni, jerünk ama csoportozathoz! — mondá Andor, barátját odavezetve. Vilmos körültekintve, merőben ismeretlen arco­kat látott. — Téri Vilmos! — mondá Andor csengő han­gon, bemutatva barátját. Aztán rendre, s mindenekelőtt egy öreg úrra mutatva: — A „Szózat“ koszorús szerzője! Majd ismét egy­másra: — „Kont, a kemény vitéz“ szerzője! Utóbb egy harmadikra : — „A kék partok“ szerzője, s isten tudja, há­nyan. Nos, ismerősökre találtál-e ? Nos, hazudtam ?.. Miközben e kedélyes bemutatás folyt, az ajtó­küszöbön, füstfelhők által félig eltakarva, egy me­rész, lángtekintetű, deli kinézésű ifjú állt. Cseréppipájából szétterjedő bodor füstöt áraszt­va a légben, most Vilmosnál termett. — Sok dicső vers szerzője, Petőfi! — téve hozzá, mintegy fölöslegesen az előbbeni bemuta­tás után. Aztán Vilmos vállát megveregetve: — Nos, fiú, hát te is poéta vagy? Isten éltessen! Volt ismerkedés, kézszorítás, gyors megbarát­kozás, formaszerűség annál kevesebb. Petőfi lángtekintete imponált a szűkkeblűeknek. A fiatal nagy költő nem hajolt meg más iskola előtt, a­mely társaságba ő lépett, ott az ő tónusa uralkodott; szeszélyes kedélyhullámzatát követni kelle, modora villanyozott vagy lesújtott. Vilmos társalgás­ közben észlelni igyekezett, tag­lalni ama különböző jellemeket. Tapasztalatai egy új lappal gazdagodtak. Ismerte a magyar írókat műveikből, most ta­­nulmányozhatta baráti körben. Mennyi csalódás, mennyi szétfoszlott illúzió, mennyi módosítása a véleménynek, s mennyi méltá­nyos helyreigazítás, vagy olykor igazságtalan elfo­­gultság beismerése! Mily mély lélektani vizsgálatra nyílt volna alkalma, ha fiatal évei bár némileg képessé teszik vala az észleletre. Ott látta mindenekelőtt Vörösmartyt zenithje tetőpontján is túl, s lehaladva már, úgyszólván, azon néhány lépcsőn, melyen alól a sír fogadja; látja, mi­ként tekint Petőfire nemzeti büszkességgel s irigy­ség nélkül ugyan, de félig kétkedő bámulattal, mint­ha a fiatal szellemi athléta erejét birálgatná; látja tusakodva kérdeni önmagától: lehetnek-e a nemzeti irodalomnak még más oszlopai is, melyeknek alap­köveit nem én raktam ?, s bukkanhat e föl néhány év gyors villanata közben más iskola, mely a hosszú pályámon fáradsággal alapítottál főtérne ? Látja ellentét gyanánt a fiatal óriást, ki elmélet s hosszas készület nélkül, halomra döntött rendsze­rek romjai új korszakot alapítva, diadalmaskodik. Nem tudja eléggé bámulni a meteort, de meg­nyugszik a lángész hivatásán. Ott látja végre a „dis minores“-eket, a nemzeti irodalom ama derék, fáradhatlan munkásait is, tisz­teletreméltó szerénységükben, mintha mondanák: „megtettük, a mit lehete, többet nem adhattunk!“ Ah ! nem társalgás, szórakozás volt ez Vilmosra nézve, hanem tanulmány,­hely, hol minden szó és mozdulat érdekelte. Fölhagyván komolyabb észleleteivel, figyelem­mel kisérte rendre az írókat csekélységig terjedő részletekben. Gyönyörködött az öreg Vörösmartyn, mily élve­zettel tekézik. *) Bámult amazon, imint töri fejét a dominón, ő, ki fejét soha semmin sem töré. .. . Nem képzelte volna, hogy ama nyájas lyrikus társalgás­ közben oly ingerlékeny legyen. Meglepve hallgatta, hogy amaz mily sürgetőn toborz a korcsmába. . . . S igy tovább, a kedélyesen mulattató a szomo­­ritóan csüggesztővel vegyesen, egész a fájdalmasan kiábrándítóig. Mert e szerfölött fogékony s ideges lényeknek megvannak szintén az ő gyöngéik és szenvedélyeik, azon különbséggel, hogy intenzívebbek s hatványo­­zottabbak, mint más, köznapi embereknél. Vilmos pályája kezdetén egy tapasztalattal gaz­dagabb, habár egy illúzióval szegényebb volna is. Ismerni kezdé saját osztályát. XI. Mondtam már, s önök elhihetik (habár Aranka nem hiszi), hogy Andor Vilmos jó szelleme volt. Barátja harmadik költeményét ő maga vitte a szerkesztőhöz, s illően honoráltatta. — Akarj­a ön e gyönyörű költeményt ? — kér­dő röviden a lapszerkesztőtől. A vampír tudta, hogy ha irodalommal foglal­kozó ember művet hoz, azt pénzért adja, csak azzal nem volt tisztában, ha kiterjesztő e Andor ebbeli igé­nyét Vilmos javára is. .. . — Persze, hogy akarom! — mondá. — Akarja-e honorálni? — Dijazni ? . . . — Deákul vagy magyarúl, de dijazni fénye­sen, — kiálta föl, — különben más lapban adom ki! A mü enyém! — szakaszta félbe irigy dühvel a szerkesztő. — Enyém elsőbbségi jognál fogva, enyém, mert a költő hozzám jött s lapomat szemlélte ki múzsájának! Andor átnyújta a költeményt, s amaz egy fé­nyes aranyat nyomott markába. *) Szenvedélyes tekejátszó volt. — Ah! önök kegyetlenek! — mondá a lapszer­kesztő, letörülvén homlokáról a verejtéket.— E fiatal tehetséget én födöztem föl, én bátorítottam már kez­detben, s önök elidegenitnek. Hasztalan kísérlet, valameddig egy körmöci magyar aranyom s egy ma­gyar lapom lesz! . . . Ekként jut a Vilmos az első fényes aranyhoz. Oh! őrizd, ifjú költő, e drága kincset! Rajta csüngjön szemed, lelked, ne súlyát s értékét te­kintsd; jelvény legyen az, a munka és tehetség jutalma! S te szent munkaösztön, ki ne aludjál, sőt éb­reszd öt kitartásra ! Elő az aranynyal, hadd peregjen fehér márvány­táblán, hadd csengjen tiszta ércharangocska gyanánt, hirdesse finom pengéssel, hiteles nyelven, hogy te­hetségeidnek ez csal­atlan, „pozitív“ bizonyítéka! A két fiatal barát megilletődve átölelte egymást. — Most már bizvást írhatsz ! — mondá Andor. — Mert ha a vámpír fizet, mi több : körmöcivel fizet, a bátortalanságnak többé helye nincs! S ő valóban tűzzel-lélekkel folytatta a munkát. Néhány hónap alatt ismerni kezdek. A szerkesztő megelégedve dörzsölgette kezeit, valahányszor költeményt külde hozzá. — Lapom fönállása biztosítva van — gon­­dolá — mindaddig, mig e fiatal szív hevülni tud; mindaddig, mig tolla kezéből ki nem esik. Oh! mert ki tudja ? az ily kedélyhangulatoknak bizonyta­lan, rövid korszakuk van; az ilyen elmék búsko­­molyságba esnek, az ilyen agy kiapad vagy meg­őrül ! . . Megörül! — rebegé, a részvétnek némi jelé­vel. — De — téve hozzá rögtön, más hangulatra térve s jéghideg tekintettel — mit törődöm én lapszer­kesztő létemre a költő sorsával ? Jobb vagy bizto­sabb keresetünk van-e nekünk, lapszerkesztőknek? S nem szánandó, nyomorult ephemer lételünk ? e folytonos lebegés minden évnegyeden, e bizonytalan tengődés a mától holnapig, mint ama lepkék, melyek őszszel a vizszinen röpdösnek, s melyeknek ingatag lé­terét egy hideg szél vagy fagy kioltja. Mennyi esély­nek vagyunk kitéve, s mily váratlan csapások nehe­zülhetnek ránk ! A politikai légkör igazi hévmérői mi vagyunk, mert gyanakodó lelkünk sejti legelőbb a veszélyt, s beteg idegeinken rezeg végig az első aggasztó hit. Szánandó teremtések, s mégis mily­­ fontos tényezők a nemzeti nyelv s irodalom tekinteté­ben ! Mivé lenne a fejlődésnek indult szépirodalom, ha hasábjainkon tért nem nyitnánk a tehetségnek , igy­ekezetnek, a munkaképességét még csak ösztön­­szerüleg sejtő, bátortalan fiatalságnak ? A lapszerkesztő félbeszakasztva magánbeszédét, fölkelt s föl s alá sétálva kis szobájában, megállt ama polc előtt, hol porlepte halmazokban szépiro­dalmi lapja összes számai hevertek. — Mennyi kincs, — mondá büszkén, — s mily roppant szellemtöke! Itt összpontosult két év óta a haza terméke, ide hordja naponkint a fiatal nemzedék gyöngyeit. — Hah­aha ! — kacagott föl kererü gúny­nyal. — S ha most én, e lap szerkesztője, kinek polcain annyi kincs hever, e letéteményre utalva, száz forint kölcsönért esedezném, egy árva fillért sem adnának! Őrizzük tehát fukaron,féltékenyen körmöci aranyain­kat s könnyelműn ne szalaszszunk ki egyet sem! Tartsuk fönn előfizetőink számát, ha lehetséges, fon­toljunk meg minden esélyt, minden lehetőséget ! Iz­galom irányunkban nincs! Sanyarúan nélkülözve keressed te is kenyeredet, fiatal nemzedék! S ti köl­tők, potom áron fizetett cimbalmosaim!, s te Téri Vilmos! .. • Írjatok! . . . rajta, csak mártsad vérző szived sebébe tolladat, mig elméd búskomolyságba esik s agyad megőrül vagy kiapad! (Folyt, köv.)

Next