Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-12 / 208. szám

208-dik sz. Kedd, szeptember 12. Kiadó-hivatal: Pest, barátose-tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Félévre . . . 7 ft­e­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. cm. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor....................9 kr. Bélyegdíj minden ik­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési díj: Előfizetési fóliást az ob­testatel emellett nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyírónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hírek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. A villámok áldozata. (Vig beszélyke). Laurca Gusztávtól. Éppen Marimról gondolkoztam, midőn a postás nyitott szobámba, s egy levelet tett asztalomra. A vér arcomba szökött, mert a levelet Marim irta. Úgy ismertem az ő krix-kraxait, mint Gagliostro az ör­döngösség ákom-bákomjait, s dobogó szívvel siettem azt elolvasni. A levélben ez állott: „Kedves Bonifácom ! Atyámmal közöltem lángoló szerelmünket; fölfedeztem előtte, hogy az nem mú­­lékony föllobbanás, hanem a szívnek ama nemes és tiszta érzelme, mely az oltár előtt is bevallott szere­tet alapján kötött frigyben óhajtja biztosítani annak boldogságát. Voltak észrevételei, sőt nehézségei, me­lyeket egyedül te lessz képes személyesen legyőzni és megoldani. Ma estel­ nyolc órára múlhatlanul el­várlak, hogy az általam adott fölvilágosítások nyo­mán atyám kételyeit s nehézségeit eloszlasd, s mi­előbb az általunk óhajtott boldogság kikötőjébe evez­hessünk. Örökké bi Marid.“ Pontban esteli nyolc órakor már a hangyási kas­télyban voltam, az uradalmi felügyelő lakásán. Ő maga, valamint neje is, a legszívesebben fogadtak. Mari elpirult, mikor találkoztunk, későbben mosoly­gott, végre pedig, midőn nem látták, megszok­ta ke­zemet s azt súgta, hogy boldog. Nem volt egyéb hátra, mint a titkos találkozás helyét kijelölni, hogy utasításait átvéve, összeketésünkre nézve a papával szerencsésen kiegyezkedhessem. A számomra kijelölt szobába vonulva s hamaro­san átöltözve, ama kellemes ábrándoknak engedtem át lelkemet, melyek a forrón óhajtott találkozások előtt frissítő harmatként hullanak az érzelem virá­gaira. Félkilencre kopogtattak ajtómon. Minden vé­rem szívemhez szökött, azt hittem, Mari lép szobám­ba. Fuvola­ hangon szóltam: „Szabad!“ Mari he­lyett azonban az írnok jött, Kajsza Józsi, ki a mezei gazdálkodás és barmászat mellett külföldi regények és színdarabok fordításával is foglalkozott, s magát hirneves írónak tartotta. ■— Óhajtottam tisztelkedni! — Méltóztassék helyet foglalni! A vidék szépségéről, időjárásról, termelésről és vegetációról rögtön belemászott a literaturába. — Mit gondol uraságod, kár-e Ponson-ért, hogy meghalt ? •— Én azt gondolom, hogy minden becsületes emberért kár, ha nem ír vagy nem fordít is regé­nyeket. — Dumas örökre elveszett Franciaországnak, csak Ponson du Terrail volt képes őt pótolni. — Ne féltse, Írnok úr, Franciaországot, az a Du­­mas-k hazája. — Igaz, igaz! De az én munkásságomnak vége, már most kinek a regényét fogom én fordítani ? Kö­zönségünk imádta Ponson­t. — Ez még tán szomorúbb magánál a Ponson úr halálánál is. «— Uram, ön bizonyosan nem olvasta „A torla­szok királynéjáét ? — Olvastam és igen mulattatott. Én szeretem a kolosszális esztelenségeket. —• S mit tart ön a regényben kolosszális eszte­­lenségnek ? — Azt, midőn a regény száz ivén át folytono­san bonyolódik, s a százegyedik évén befejeztetik. A fölügyelő „hajszá“-t kiáltott. Mindig becsültem a fölügyelőt, de ez időtől fog­va, mikor e literátortól megszabadított, még jobban becsülöm a subordinációt. Az estebédet fölhordták, s sujtásos hajdú jelen­té, hogy várakoznak rám. Hajamat, bajuszomat, bar­kómat rendezve, öltönyeimet megkefélve, szobámat odahagytam. Hosszú folyosón kellett végighalad­nom, melynek közepén, zsinóron, közönséges lámpás függött, annak belületét szagos napraforgó-olajjal látva el. Az ebédlő-terembe vezető csarnokban talál­tam Marit. — Sok végezni valónk van, Bonifác! Pontban egy órakor a kertbe vezető ajtó között leszek. Egy órától két óráig sokat értekezhetünk. Elvárlak! — Ott leszek, édes Marim, múlhatlanul ott leszek! Mari a konyhába ugrott, s én az étterembe nyi­tottam. A felügyelő mint kitűnő pártférfiú igen tetszett magának, s ha csak szerét tehette, ugyancsak nekihaj­tott az európai súlyegyénnek. Kétmázsás neje pedig, a­mint esteledett, már kísérteteket látott, s kizárólag azokról szeretett naplemente után beszélgetni. Mari ezeknek nyomán kísértetes és politikus eszmék kö­zött neveltetvén, az elsőket megszokta s azoktól nem félt, a másodikat pedig igyekezett saját érdekeiben fölhasználni. Kajsza nem csak írnok volt, hanem köl­tő is, s mint ilyen, túltette magát mind a politikán, mind a kisérteteken.­ Az asztalhoz ültünk. Én az irnok-költő és Mari közt foglaltam helyet. A felügyelő már a levesnél belevágott a politi­kába, s mérgesnél-mérgesebb kombinációkat csinált a porta rovására; előadta a többek között, hogy a Fuad pasha halálával Törökország is vonaglik, s az orosz szövetség a pézsma, melylyel a haldokló fáj­dalmait enyhítgetik. A felügyelőnő a világon legkomikusabb arcfin­­toritások közt beszélte el, miként ijesztette őt bizo­nyos férfi-rém, negyvenöt éves korában, éjjeli tizen­két órakor szinte halálra. — Szeretett férjem nem volt idehaza. Egyedül feküdtem hálószobámban. Ijesztően világított a hold a kastély kúpíves magas ablakok sötétzöld, nehéz­­selyem függönyein keresztül. Halotti csönd volt künn is, a szobában is. Waldraff jutott eszembe, s el­borzadtam. Hirtelen hálószobám ajtaja megnyílt, s kisértetes lábcsoszogást véltem hallani. Rémülten vetem föl szemeimet. A szoba közepén egy öt magas emberi alakot pillantottam meg, egészen fehérben. Keresztet vetek magamra, és elkezdtem imádkozni. A csoszogás ismét hallható jön, a kísértet egyenesen felém közeledek, s ágyam mellett állott meg. Nehéz izzadságcsöppek verődtek ki homlokomon, szívem erősebben dobogott. A kisértet félrevonó fejemről a takarót s merően arcomra tekintett, csakhamar az­után bahotázva távozott. Uraim! egy betűig igaz, a­mit beszélek, pénteken éjszaka történt, negyvenöt éves koromban. — Szerencséje nagysádnak, hogy éppen negy­venöt éves voltba negyvenöt évi az éjjeli kisértetek elűzésére hüveröve­bir! — jegyzem meg komolyan, s közömbösen néztem végig a felügyelőné időrongált külsején. ‘ ■ ,,r,r Iji.^'Még három kísérteties jelenetet beszélt el, s én ijedve tekintettem zsebórámra, mely már féltizen­egyet mutatott. Tizenegy órakor keltünk föl az asztaltól. Köl­csönös hajlongások között hagytam oda a háziurat és háziasszonyt, s szobámba távoztam. Marival az egész estebéd alatt egyetlen árva szócskát sem váltot­tam, hogy minden legkisebb gyanút mellőzzek. Szobámban azonnal a pamlagra vetem maga­mat, s átengedtem lelkemet kedves ábrándjaimnak. Mához egy hétre fogunk megesküdni; egyene­sen Pestre viszem, s fölemelt fővel mutatom be kar­társaimnak. Mari lesz a hangversenyek, estélyek és színházak egyik királynője. De hirtelen nagy lábai jutottak eszembe, s kissé elkomolyodtam. Hosszú öl­tönyöket kell viselnie, ez a legbiztosabb orvosság a nagy lábak ellen. Párisban, a civilizáció középpont­jában sem tudnak más óvszert ez ellen a baj ellen. Kopogtattak ajtómon. — Tessék! — kiáltok ingerülten, s boszúsan keltem föl a pamlagról. A fölügyelő nyitott szobámba. — Engedjen meg uraságod, hogy háborgatom, de én hajnalban Mogyorósra indulok, s minthogy sürgős dolgaim következtében csak holnapután tér­hetek vissza, búcsú nélkül nem akartam távozni. — Szerencsémnek tartom, ha felügyelő úrral reggelizhetek, a nélkül is a kiállhatlan forróság ki­kerülése tekintetéből magam is hajnalra terveztem az elindulást. — Bravó! Azonnal kiadom a rendeletet a reg­gelire. (Vége köv.) . A gombostűk. (Beszély). Lindau Váltót. (Folytatás). A foglalás különben csak igen értékes és gazdag volt. A­mi a melltűnek sajátságos jelleget kölcsön­zött, a mi a szemlélők kíváncsiságát annyira felköltöt­­te, az az egyszerű tartalom volt, mely körül e csillo­gó, ragyogó társaság csoportosult; ez négy keresztbe fektetett igénytelen gombostű, melyeket a drágakö­vek tartottak össze. Négy gombostű, rubin-, smaragd- és gyémántba foglalva!... úgy tűnt föl előttem, mint About Edmund egy regénye diszkötésben, arany szegélylyel. Midőn e sajátságos tünemény látásával mintegy teleszívtam magamat, helyet engedtem a többi vára­kozóknak, és folytattam rendes sétámat. A Tuilleriák kertje ma untatott, visszamentem tehát ismét a boulevardra, a Chausse d’Antin-től a F­aubourg-Montmartre-ig, és a Faubourg-Montmartre­­től a Chaussée d’Antin-ig föl, s alá támolyogtam, egyik szivart a másik után dugtam a számba, egyik kirakattól a másikhoz léptem, de semmi sem szóra­koztatott. Sőt még az ide-oda hullámzó tömegben, mely eddig mindig oly nagy varázszsal birt reám, sem találtam gyönyört. Némely szirén mosolya, me­lyet minden más alkalommal hamisnak, szeretetre­méltónak találtam volna, ma csupán tolakodónak tűnt föl előttem. Egy légyottot is elfeledtem a Café Riche-ben, hol a zöld, egésségtelen, kellemetlen illa­tú és rosz­­zű absynthot kötelességemnek tartottam

Next