Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)
1871-09-26 / 220. szám
220-dik sz. Kedd, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Nato0hasábos petit sor................. 9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fóliást az óHóber-teertek évneveire nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműködésével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyirónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hirek rovata is folyvást változatos és érdekes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Az úrmesterek s a jó oszlopok. (Rajz). Irta: Tolnai Lajos. (Folytatás). Úgy mentek végig a főutcán, mintha csak saját édes szüleikhez mennének, legalább a férj egészen így ment. Gondolta, mennyire meg fognak a doktorok örvendeni, ha látják, hogy „ejh a sors, n, éppen városukbelieket hozott e távol földre.“ Mennyi mindent fognak azok összekérdezni a szomszédokról, ismerősökről, szüleikről. — Te Karikka, — szólt elmélkedései közben a férj, — beszélj ám, ha kérdeznek, mert én bizonyomra mondom, egy kukkot sem tudok az egész atyafiságukról, legfölebb annyit hallottam, hogy a doktor apósára-e, anyósára-e, de valamelyikre haragszik. Hanem azért csak beszéljünk, valahogy csak kivágjuk magunkat. Te, ha a doktort jó kedvében kapom, kérjek-e tőle, ma kérjek-e pár száz forintokat? Mert alig van ám egy-két forintunk! (Elköltötte szegény jórészt a szükséges oszlopokra). Mit szólhatott volna erre a szegény asszony ? sóhajtozott. — Azt gondolom, megcsípem, minél előbb, annál jobb. Átesünk rajta. Ott, abban a sátorban kalácsot mit árulnak, vennél valamit a kis gyerekek számára. Az úrmester úr, mint gyakorlati ember, tudta, hogy a kis oszlopok is szükségesek. A feleség meglóbálta kis kézi táskáját, annak jeléül, hogy el van látva a kívánt cikkekkel. — Helyes, helyes! Lásd, édesem, én mindig azt gondoltam, s abban is jártam, hogy egy pár forintnyi szívességgel húszat-harmincat nyerhessek. Ismerem a világot, ajándék, barátom, ajándék, ezért reszket minden hitvány ember. A szegény feleség megint így vélekedett: lelkem Ferenc, ne ajándékozgatnál senkinek is egy krajcárt, hanem tartogatnád meg erszényedben; ne ültetnél senkit is, boldogot-boldogtalant asztalodhoz, abban a jó hiszemben, hogy azok mind egytől-egyig a te oszlopaid lesznek, hanem húznád össze magadat, mint én, kuporgatnál (s itt a jó asszony rejtegetett néhány ezüst tallérjára gondolt), s az lenne a legerősebb oszlopunk, ha nem szorulnánk senkire. Jó, hogy Karikka asszonyság legtöbbnyire magában szokott beszélgetni, mert az ilyen okoskodásokat férje — és még talán sok más okos férj — hogy kinevette volna. íme, éppen ,oda értek a Szerencsés Miklós doktor úr háza elé. Szép ház, és nem annyira szép, mint nagy, erős, célravezető. Kincs e vaskos kőházon semmi, ami fölösleges, de megvan rajta minden, ami hasznos. Akárki építtette (nem más, mint a doktor), látszik, tudta, mire szükséges okvetetlen a pénz. Ha az arc a lélek tükre, ilyenforma arányban áll a háztáj is a gazdával. A mely háznál tiszta, csinos minden, onnan, ha kérni megysz, soha sem jösz ki üres marokkal, de olyan helyt sokra se számíts; ahol semmi sincs a maga helyén, de mindenből bőség látszik, ott ma, meglehet, fölruháznak, holnap, meglehet, kikergetnek ; ahol asztagokat látsz, tele zsákokat, ölfákat hosszú sorban, de üres, használhatlan helyet nem látsz egy arasznyit is, édes barátom, oda jó, ha elmegysz tanulni, de kérni olyan helyre ne menj soha. Az úrmester úr mosolyogva tette kezét a nagyi izmos vaskilincsre, és jól eső csodálkozással tekintett szét a tágas, de gazdagon megrakott udvarban. — Ezek ám a módos emberek, édesem! — adott elismerő kifejezést belső érzelmeinek a férj. — Kocsi, szekér, hintó, nagy istálók, ólak, szivárványos kút, amoda osztagok... tyják! lelkem, itt jól áll a világ , ez igazán Szerencsés Miklós! Adta zsidaja, milyen rongyos kölyök volt, sehol, hogy fölvitte Jehova a dolgát. Elhiszem, hogy keresztyén lett, még Krisztus is segített rajta. Szép, szép! Egyenesen a kocsival kellett volna ide állanunk. A feleség nem szólt semmit, sovány vállai közül ki-kinyújtogatta hosszú, sárga-barna nyakát, nagy, okos, alázatos szemeivel olvasni akart ő is mindenből, amint hogy olvasott is, de nem olyan kedves, szív szerint valókat. Ő ismerte a doktort, tudta, hogy az udvarias, előzékeny ember, de szörnyű fösvény; ismerte a doktornét is, aki kevély is, és méghozzá fukarabb, mint férje ura. Hét esztendeje, hogy elkerültek Szabolcsból, két esztendő alatt — azt mondják — a természet meg szokott változni. Adná az is- Jen ! — gondolá a jó asszony. — Hogy szólítsam meg a doktort, — suttog az öreg úrmester hadarva, mert alig egy pár lépésnyire voltak már a küszöbtől, - németül,magyarul ? Megszólítom deákul. Hadd nevelje egy kissé a tekintélyemet előtte ez is. Loquamur igitur latine. (Szegény öreg férfiú, ki még a deák nyelvben is oszlopot vélsz találni, ha tudnád, mennyire rettegnek az olyan embertől, a ki szakadozott, rongyos szegény létére latinul kezd beszélni, s ezen a büszke nyelven nyújtja be alázatos könyörgő folyamodását!) A kérő ember szive mindig elszorul, midőn azon a küszöbön lép át, a melyen ki tudja, szégyennel-e, vagy örvendetes alamizsnával tér vissza. Az úrmester úr is, ki oly eleven vidorsággal osztogatta a magáét szegénynek, gazdagnak, most reszketett, sápadt, dadogott, szinte tántorgott. Mosolyogni akart, de nem ment az most oly könnyen, mint a kompban ülő atyafiakkal szemben; ajkai próbáltak ugyan mosolyogni, de az, apró szürke szemek mozdulatlanul állottak. Az orvos úr a hangos kopogásra félrehúzta ablakfüggönyét, s a két alázatos jövevényben kedvetlenül ismerte föl a hazai ismerősöket. Azt mindjárt sejtette (bár tudós, bírós doktornak tartotta magát), hogy ezek nem orvosi tanácsért jöhetnek. Ezeknek bizonyosan más van a szándékukban. S mint a jó énekes, mielőtt énekléshez fogna, egy-két futamon végigpróbálja hangját, ő is rendbe szedte gondolatait, mielőtt ajtaját és karjait udvariasan kitárta volna vendégei előtt. Köhögött, megrázogatta jobb kezét zsebében, mintha azt a benne levő három-négy ezüst hatost akarta volna megszorongatni, s fegyverkészen várta a történendőket. — Mit akarhatnak, — mormogá magában, — mi az ördög hurcolja őket itt? Az ajtó nyílt, s a doktor úr ajka, valamint a jövevényeké is, tiszteletteljes, félénk s óvatos mosolyra húzódtak. — Ah! isten hozta, kedves Hollós Feri bácsi! — kiáltott a doktor megszorongatva az öreg ember markait, s egyszersmind az asszonyság kezeit is megrázogatva. — De jó gondolat volt, hogy nem kerültek el bennünket! Bizonyosan városunkon utaznak keresztül ? Ez szép, ez szép, hogy megkerestek bennünket. Igazán derék! Kér ugyan fog örvendeni. Tessék, tessék, szaladok egy pillanatra, s jövök. S a doktor leszaladt egy percre nejéhez a harmadik szobába, hol egy csomó úri asszonyság fecsegett, kávézott. — Képzeld, kik vannak itt! — suttog a doktor nejéhez. — A berkesi úrmesterék. A díszesen felöltözött doktorné kövér ajkait gúnyos pittyesztésre húzta, s szólt: — Mondd, nem vagyok itthon. — De, azt mégis ne tegyük, fogadjuk őket valahogy. Egy-két jó szó nem kerül pénzbe. S meglehet, egy félóra múlva már mennek odább. — Most nekem nincs időm! — s a nő befordult úri vendégeihez. Ezalatt a doktor úr szobájában az úrmester úr szive határtalan örömtől dagadozott. — Lásd, Karikka, — mondá a férj csillogó szemekkel, — ugy-e, micsoda finom ember ? De te nem akartad hinni. Tudtam én, hogy az isten nekem itt is rendel pártfogót. Hanem ugyan jókor is. Pompás szoba, minő bútorok! Persze, gazdag ez ember. De megérdemli, úgy látom, becsületes,nyájas szive van. Dicsően fogadott ! Az asszonyság várt még a nyilatkozatokkal. Az ő együgyű asszonyszive nehezebb járású volt örökké. (Folyt. köv.) Az ablakon át. (Elbeszélés). About Edmondtól. (Folytatás). — Ön tehát látta leányomat? Ismeri őt? Kern valóságos genie-e ? Oh! az én Josephinem megérdemli a világ hódolatát! Ő több nekem, mint ön képzeli. A világ nem ismeri, s csak az első énekesnőt látja benne; de én, én ismerem, mint házam védangyalát, a szegény hegedűs lánya, ki helyét a zenekarban is csak annak köszönheti, mert az ő atyja. Oh! uram, ő az isten legjobb ajándéka, és mégis... mégis ... gyakran épp azok által szomorít meg bennünket, kiket legjobban, leggyöngédebben szeretünk. Elhallgatott és szelencéjével játszadozva, többször mélyen fölsóhajtott. Futólagos beszélgetésünk alatt már párszor azon ponton volt, hogy valamit közöljön velem, de azonnal bizonyos ideges akadozás vett erőt rajta, és hirtelen félbeszakitá. Kis szünet múlva fölemelkedett, sietve jó éjt mondott és háza felé tartott. Én is lakásomra akartam már menni, midőn mellettem a padon valamit észrevettem. Darron burnótszelencéje volt. Utána siettem, de mielőtt elérhettem volna, az ajtó becsukódott utána. Kopogtam, azonnal ismét fölnyilt. Darron állott az ajtóban egészen fölindulva s meglepetve, hogy engem látott. Fölvilágosítom jövetelemről, s átadtam a szelencét. Udvariasan megköszönte, jó éjt kívánt, és az ajtót újra bezárta. Hallottam, mint tolja a zárt és láncot az ajtó elé, és lassan hazafelé ballagtam. De alig haladtam pár lépést, midőn hangos, éles kacaj hangzott ki a házból. Még ily vad, borzalmas hangot soha nem hallottam.