Fővárosi Lapok 1871. szeptember (200-224. szám)

1871-09-26 / 220. szám

220-dik sz. Kedd, szeptember 26. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap . Nyolcadik évfolyam 1871. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: N­ato0hasábos petit sor................. 9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési fóliást az óHóber-teertek­ évneveire nem küldünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok­ tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és cél­szerűbb mód a postautalványokkal való elő­fizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesz­tőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműkö­désével. Az októberi évnegyed szépirodalmi részét is mindjárt két becses költői művel nyitják meg: Erdélyi János „A haza árvái“ című gyönyörű hazafias költeményével 1850-ből, s dr. Kovács Pál nagyérdemű régi beszélyirónk „Egy fiatal hölgy elbeszélése“ című novellájával. A fordítások, tárcák és hirek rovata is folyvást változatos és érde­kes leend. Tóth Kálmán, Vadnai Károly, laptulajdonos, szerkesztő. Az úrmesterek s a jó oszlopok. (Rajz). Irta: Tolnai Lajos. (Folytatás). Úgy mentek végig a főutcán, mintha csak saját édes szüleikhez mennének, legalább a férj egészen így ment. Gondolta, mennyire meg fognak a dokto­rok örvendeni, ha látják, hogy „ejh­­ a sors, n­, éppen városukbelieket hozott e távol földre.“ Mennyi min­dent fognak azok összekérdezni a szomszédokról, is­merősökről, szüleikről.­­ — Te Karikk­a, — szólt elmélkedései közben a férj, — beszélj ám, ha kérdeznek, mert én bizonyom­ra mondom, egy kukkot sem tudok az egész atyafisá­­gukról, legfölebb annyit hallottam, hogy a doktor apósára-e, anyósára-e, de valamelyikre haragszik. Hanem azért csak beszéljünk, valahogy csak kivág­juk magunkat. Te, ha a doktort jó kedvében kapom, kérjek-e tőle, ma kérjek-e pár száz forintokat? Mert alig van ám egy-két forintunk! (Elköltötte szegény jórészt a szükséges oszlopokra). Mit szólhatott volna erre a szegény asszony ? sóhaj­tozott. — Azt gondolom, megcsípem, minél előbb, an­nál jobb. Átesünk rajta. Ott, abban a sátorban kalá­csot mit árulnak, vennél valamit a kis gyerekek számára. Az úrmester úr, mint gyakorlati ember, tudta, hogy a kis oszlopok is szükségesek. A feleség meglóbálta kis kézi táskáját, annak jeléül, hogy el van látva a kívánt cikkekkel. — Helyes, helyes! Lásd, édesem, én mindig azt gondoltam, s abban is jártam, hogy egy pár forint­nyi szívességgel húszat-harmincat nyerhessek. Isme­rem a világot, ajándék, barátom, ajándék, ezért resz­ket minden hitvány ember. A szegény feleség megint így vélekedett: lel­kem Ferenc, ne ajándékozgatnál senkinek is egy krajcárt, hanem tartogatnád meg erszényedben; ne ültetnél senkit is, boldogot-boldogtalant asztalodhoz, abban a jó hiszemben, hogy azok mind egytől-egyig a te oszlopaid lesznek, hanem húznád össze magadat, mint én, kuporgatnál (s itt a jó asszony rejtegetett néhány ezüst tallérjára gondolt), s az lenne a legerő­sebb oszlopunk, ha nem szorulnánk senkire. Jó, hogy Karikk­a asszonyság legtöbbnyire ma­gában szokott beszélgetni, mert az ilyen okoskodáso­kat férje — és még talán sok más okos férj — hogy kinevette volna. íme, éppen ,oda értek a Szerencsés Miklós dok­tor úr háza elé. Szép ház, és nem annyira szép, mint nagy, erős, célravezető. Kincs e vaskos kőházon semmi, a­mi fö­lösleges, de megvan rajta minden, a­mi hasznos. Akárki építtette (nem más, mint a doktor),­ látszik, tudta, mire szükséges okvetetlen a pénz. Ha az arc a lélek tükre, ilyenforma arányban áll a háztáj is a gazdával. A mely háznál tiszta, csinos minden, on­nan, ha kérni megysz, soha sem jösz ki üres marok­kal, de olyan helyt sokra se számíts; a­hol semmi sincs a maga helyén, de mindenből bőség látszik, ott ma, meglehet, fölruháznak, holnap, meglehet, ki­kergetnek ; a­hol asztagokat látsz, tele zsákokat, öl­fákat hosszú sor­ban, de üres, használhatlan helyet nem látsz egy arasznyit is, édes barátom, oda jó, ha elmegysz tanulni, de kérni olyan helyre ne menj soha. Az úrmester úr mosolyogva tette kezét a nagyi izmos vaskilincsre, és jól eső csodálkozással tekintett szét a tágas, de gazdagon megrakott udvarban. — Ezek ám a módos emberek, édesem! — adott elismerő kifejezést belső érzelmeinek a férj. — Kocsi, szekér, hintó, nagy istálók, ólak, szivárványos kút, amoda osztagok... tyják! lelkem, itt jól áll a világ , ez igazán Szerencsés Miklós! Adta zsidaja, milyen rongyos kölyök volt, s­ehol, hogy fölvitte Jehova a dolgát. Elhiszem, hogy keresztyén lett, még Krisztus is segített rajta. Szép, szép! Egyenesen a kocsival kellett volna ide állanunk. A feleség nem szólt semmit, sovány vállai közül ki-kinyújtogatta hosszú, sárga-barna nyakát, nagy, okos, alázatos szemeivel olvasni akart ő is mindenből, a­mint hogy olvasott is, de nem olyan kedves, szív szerint valókat. Ő ismerte a doktort, tudta, hogy az udvarias, előzékeny ember, de szörnyű fösvény; is­merte a doktornét is, a­ki kevély is, és még­hozzá fukarabb, mint férje ura. Hét esztendeje, hogy elke­rültek Szabolcsból, két esztendő alatt — azt mond­ják — a természet meg szokott változni. Adná az is- J­­en ! — gondolá a jó asszony. — Hogy szólítsam meg a doktort, — suttog­ az öreg úrmester hadarva, mert alig egy pár lépésnyire voltak már a küszöbtől,­ - németül,magyarul ? Meg­szólítom deákul. Hadd nevelje egy kissé a tekinté­lyemet előtte ez is. Loquamur igitur latine. (Szegény öreg férfiú, ki még a deák nyelvben is oszlopot vélsz találni, ha tudnád, mennyire rettegnek az olyan embertől, a ki szakadozott, rongyos szegény létére latinul kezd beszélni, s ezen a büszke nyelven nyújtja be alázatos könyörgő folyamodását!) A kérő ember szive mindig elszorul, midőn azon a küszöbön lép át, a melyen ki tudja, szégyennel-e, vagy örvendetes alamizsnával tér vissza. Az úrmes­ter úr is, ki oly eleven vidorsággal osztogatta a ma­gáét szegénynek, gazdagnak, most reszketett, sá­padt, dadogott, szinte tántorgott. Mosolyogni akart, de nem ment az most oly könnyen, mint a kompban ülő atyafiakkal szemben; ajkai próbáltak ugyan mo­solyogni, de az, apró szürke szemek mozdulatlanul ál­lottak. Az orvos úr a hangos kopogásra félrehúzta ab­­lakfüggönyét, s a két alázatos jövevényben kedvet­lenül ismerte föl a hazai ismerősöket. Azt mindjárt sejtette (bár tudós, bírós doktornak tartotta magát), hogy ezek nem orvosi tanácsért jöhetnek. Ezeknek bizonyosan más van a szándékukban. S mint a jó énekes, mielőtt énekléshez fogna, egy-két futamon végigpróbálja hangját, ő is rendbe szedte gondola­tait, mielőtt ajtaját és karjait udvariasan kitárta vol­na vendégei előtt. Köhögött, megrázogatta jobb­ ke­zét zsebében, mintha azt a benne levő három-négy ezüst hatost akarta volna megszorongatni, s fegyver­készen várta a történendőket. — Mit akarhatnak, — mormogá magában, — mi az ördög hurcolja őket itt? Az ajtó nyílt, s a doktor úr ajka, valamint a jö­vevényeké is, tiszteletteljes, félénk s óvatos mosolyra húzódtak. — Ah! isten hozta, kedves Hollós Feri bácsi! — kiáltott a doktor megszorongatva az öreg ember markait, s egyszersmind az asszonyság kezeit is meg­­rázogatva. — De jó gondolat volt, hogy nem kerültek el bennünket! Bizonyosan városunkon utaznak keresz­tül ? Ez szép, ez szép, hogy megkerestek bennünket. Igazán derék! Kér ugyan fog örvendeni. Tessék, tessék, szaladok egy pillanatra, s jövök. S a doktor leszaladt egy percre nejéhez a har­madik szobába, hol egy csomó úri asszonyság fecse­gett, kávézott. — Képzeld, kik vannak itt! — suttog­ a doktor nejéhez. — A berkesi úrmesterék. A díszesen felöltözött doktorné kövér ajkait gú­nyos pittyesztésre húzta, s szólt: — Mondd, nem vagyok itthon. — De, azt mégis ne tegyük, fogadjuk őket va­lahogy. Egy-két jó szó nem kerül pénzbe. S megle­het, egy félóra mú­lva már mennek odább. — Most nekem nincs időm! — s a nő befordult úri vendégeihez. Ezalatt a doktor úr szobájában az úrmester úr szive határtalan örömtől dagadozott. — Lásd, Karikk­a, — mondá a férj csillogó sze­mekkel, — ugy-e, micsoda finom ember ? De te nem akartad hinni. Tudtam én, hogy az isten nekem itt is rendel pártfogót. Hanem ugyan jókor is. Pompás szoba, minő bútorok! Persze, gazdag ez ember. De megérdemli, úgy látom, becsületes,nyájas szive van. Dicsően fogadott ! Az asszonyság várt még a nyilatkozatokkal. Az ő együgyű asszonyszive nehezebb járású volt örökké. (Folyt. köv.) Az ablakon át. (Elbeszélés). About Edmondtól. (Folytatás). — Ön tehát látta leányomat? Ismeri őt? Kern valóságos genie-e ? Oh! az én Josephinem megérdemli a világ hódolatát! Ő több nekem, mint ön képzeli. A világ nem ismeri, s csak az első énekesnőt látja benne; de én, én ismerem, mint házam védangya­­lát, a szegény hegedűs lánya, ki helyét a zenekar­ban is csak annak köszönheti, mert az ő atyja. Oh! uram, ő az isten legjobb ajándéka, és mégis... mégis ... gyakran épp azok által szomorít meg bennünket, kiket legjobban, leggyöngédebben szeretünk. Elhallgatott és szelencéjével játszadozva, több­ször mélyen fölsóhajtott. Futólagos beszélgetésünk alatt már párszor azon ponton volt, hogy valamit kö­zöljön velem, de azonnal bizonyos ideges akadozás vett erőt rajta, és hirtelen félbeszakitá. Kis szünet múlva fölemelkedett, sietve jó éjt mondott és háza felé tartott. Én is lakásomra akartam már menni, midőn mellettem a padon valamit észrevettem. Darron bur­­nótszelencéje volt. Utána siettem, de mielőtt elér­hettem volna, az ajtó becsukódott utána. Kopogtam, azonnal ismét fölnyilt. Darron állott az ajtóban egé­szen fölindulva s meglepetve, hogy engem látott. Fölvilágosítom jövetelemről, s átadtam a szelencét. Udvariasan megköszönte, jó éjt kívánt, és az ajtót újra bezárta. Hallottam, mint tolja a zárt és láncot az ajtó elé, és lassan hazafelé ballagtam. De alig haladtam pár lépést, midőn hangos, éles kacaj hangzott ki a házból. Még ily vad, borzalmas hangot soha nem hallottam.

Next