Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-10 / 232. szám
232-dik sz. Kedd, október 10. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábo* petitsor .................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívást az október-fiecereri évcepejire nem küldtünk szét, hanem csupán e helyen hívjuk föl lapunk pártolóit, hogy szíveskedjenek az előfizetési összegeket az „Athenaeum“-hoz (barátok tere, 7-dik sz. alá) mielőbb beküldeni. E végett legolcsóbb és célszerűbb mód a postautalványokkal való előfizetés. Lapunk ára évnegyedre 3 frt 50 ki., félévre 7 frt. Egész évre szintén lehet előfizetni. A szerkesztőség ezentúl is igyekezni fog, hogy változatos, élénk és tartalmas lapot adhasson, jeles írók közreműködésével. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Vadnai Károly, szerkesztő. Egy fiatal hölgy elbeszélése. Irta: Kovács Pál. (Folytatás). Ily zavart gondolatokkal, ily lelki hánykódások között dőltem ágyamra, hogy annak duzzadozó has vánkosain égő fejemet álomra hajtsam. Nyugtalan álmaim közben még inkább szerteszét kalandozónak ábrándjaim s ragadok magukkal lelkemet, szivemet, majd kín-, majd kéjérzelmek között. Berkényit látom a táncestélyen ismét, de mint megnőtt, nagy leány, kitől őt irigyelték a kisebbek, a gouvernante-ok pedig haraggal interveniálának,s mint megint növendék kis leányt, kettős munkaföladatokkal büntetőnek, mihez hiányzott már az idő, s ezen sírásra fakadva, fölébredek. Később Vilmánál voltam, kit Berkényi a haláltól mentett meg, s erre a kórágy rögtön, mintegy varázslatra oltárrá változik, mely előtt Vilmát ragyogó arccal, drága menyasszonyi köntösben, és Berkényit elragadó, eszményi alakban eskető boldog párrá egy lelki atya. Erre ismét sötét kórágygyá változik az oltár, melyen én fekvém iszonyú kínoktól szakgatva, s várám az orvost halálos küzdelmek között. És megjelent Berkényi mint irgalmas szerzetbeli orvos, kié én nem lehettem. Érzem, midőn vágtató üteremet érinté, s oly jól esett, midőn égő homlokomról a halálverejtéket szép fehér kendőjével letörülgeté; de én sem élni, sem meghalni nem tudtam, hanem fölébredek, s mámoromban ágyamat tapogatom körül, vájjon nem koporsóm-e az ? S midőn magamhoz jövök s magamat saját ágyamon veszély nélkül, teljes biztonságban láttam, föl kelle kacagnom e szörnyű badarságokon, s kérdem magamtól a jó öreg Kisfaludy Sándorral: „Szerelem-e ez, avagy nem, A mit érzek szivemben ? Avvagy ha ez nem szerelem, Hát mi lakik keblemben ?“ " Éji nyugtalanságomból származott bágyadtságomat reggel jó nagyanyám is észrevevé rajtam, s némi aggodalommal kérdező hogylétemet. Egy kis fejfájást, s ennek következtében álmatlan éjszakát panaszlok, kérdezvén mellesleg: ki a háziorvosunk? Doktor Weingärtnert mondá, legkorosabb, de egyszersmind legjelesebb orvosát városunknak, s én mindjárt jobban kezdem magamat érezni, hiszen igy nem is volna érdemes megbetegedni. Mindinkább magamhoz kezdtem térni, s szinte nevetségesnek tűntem föl most már magam előtt tegnapi haszontalan ábrándjaimért, melyeket — örömömre — rajtam senki észre nem vehete, egyedül lévén fölgyúlt agyam s zaklatott szivemnek szélmalmokkal küzdelmeiben. Annyit azonban be kelle magamnak is vallanom, hogy e rendkívüli változás bennem, ébredező szivéletemnek első s igen veszélyessé tehető válsága vala. Résen kelle hát lennem s minden lelki erőmet összeszednem, hogy a baj tovább ne harapózzék. Atyámnak ittléte erre nézve valóságos jótétemény, nagyhatású ír vala, s mire délben vele együtt ebédelek, egészen higgadt voltam, s tegnapi izgatottságomnak még csak nyoma sem látszott rajtam. Atyám látogatása igen megörvendeztető, kivált midőn oly jó szinben, vndoran s a legjobb kedélyben láthatom őt. Külsejére sokkal több gondot látszik fordítani most, mint azelőtt, bánása finom, társalgása derült róla, a negyvennyolc éves férfiú szinte fiatalabbnak tűnt föl előttem, mint volt. Néha egy kis szórakozottságon ugyan rajt lehete kapni, valamint némi tartózkodás is vala egész lényén észrevehető, de mindennek lehető okát én nem kutatom s azon feszült viszonynak s nem legnagyobb szívélyességnek tulajdonitom csak, melylyel eddig nagyanyám iránt viseltetek. Ebéd után, melyet elég jó hangulatban töltünk el, szobámba kisért, hogy míg kedves nagyanyám szokott délutáni álmát aluszsza, egyedül beszélhessen velem. Nem tagadhatom, hogy kissé megdöbbenve állok vele szemközt, midőn némi ünnepélyességgel s szokatlan komolysággal igy szólt hozzám: — Kedves leányom! Boldogért jó anyád halála után egyedüli gondviselőd, gyámod én vagyok, s mint ilyen, kötelességemnek érzem jövődről gondoskodni. Felejthetlen édes jó anyám említésére szivem elszorult, s szemeim könyökkel telenek meg. Nem szólhatok, az indulat erőt von rajtam, s zokogva dőltem atyám kebelére. — Ne sírj, édes jó Ilonkám! — vígasztala atyám, maga is könyezésig ellágyulva. — Isten akarata volt az, meg kell rajt nyugodnunk. Azonban életünk föladatát e mellett felejtenünk nem szabad. Az idő eljár; jó nagyanyád magas kora s betegeskedése nem sok évvel kecsegtethet már, s ha még én is kidűlök mellőled, egyedül fogsz állni az életben. Saját eszélyességed parancsolja hát, hogy jövődről magad is gondoskodjál. Részemről legnagyobb boldogságnak tartanám, ha életemben még egy becsületes, szerető férj oldala mellett láthatnálak. Szóval, nagyon óhajtanám minél előbbi férjhezmeneteledet. Lelkemnek egész erejét össze kelle szednem, hogy e váratlanul bekövetkezett komoly órában észszerűen, okosan, minden habozás nélkül szólhassak e fontos tárgyhoz. — Ez nem megy oly könnyen, oly hamar! — mondom halk hangon, vontatva atyámnak, ki megkönnyebbülve látszék, hogy a bevezetés nehézségein legalább már szerencsésen áteshetett. — Éppen azért — folytató növekedő érdekkel — kezdenünk kell most már, hogy az időből ki ne fogyjunk! Megvallom, e percben Berkényire gondoltam, de mily homály, mily kétely fedi ezen kis „ismeretséget,ami még csak „viszonynak“ sem mondható? Ki tudja, dacára a múltnak, dacára tegnapi szívélyes első találkozásunknak, nincs-e ő már lekötve máshoz ? Hisz ő engem még nem is ismer. Az a kis visszaemlékezés lehet-e más, mint az ifjúkor ábrándjainak tünékeny délibábja ? Atyám hallgatagságomat fontolgatásnak vévé, s úgy látszék, jóra magyarázó azt. — Nincs-e már szived elfoglalva ? — akara szóhoz segiteni; — szólj tartózkodás nélkül. — Nincsen, atyám! — felelek határozottan, alig nyomhatva el egy fojtó sóhajt, mely önsúlylyal nehezedek most szivemre. — Annál jobb, —örli le nyilatkozatomnak atyám, — igy legalább bátran ajánlhatom most férjedül azt, kit viszonyaidhoz mérve legillőbbnek, legméltóbbnak tartok erre. — Ki az ? —■ kérdém élénken, leirhatlan kíváncsisággal, mialatt nehány másodpercre szivem megszűntető dobbanásait. — Hátha ? ... . gondolom, s egy egész mennyország tárult föl előttem e gondolatnál. De illúziómnak e percben vége jön. — Még ma látandod őt! — vala atyám határozott rövid válasza, s ezzel magamra hagy a szobámban. Érett megfontolásra, határozottságra vala szükségem, életemnek e várpontján. Jobbra, balra tartsak-e, vagy maradjak középen, koros hajadonnak, cél nélkül ? várjon ki adand minderre nekem elfogadható, célhoz segítő jó tanácsot? „Az ész sugalata után szivem!“ hallata belső szózata lelkemnek, s most már nyugodtan, mindenre készen várom, ami következni fog. Szobaleányom jelenté nem sokára, hogy a társalgóban atyám vár reám egy idegen úrral. Egykedvűen, mintha csak szabóm elé mennék, egy ruhára mértéket vétetni minden előérzet, s aggály nélkül engedek a fölhívásnak, s nagyanyámnál ott lelem csakugyan atyámat egy idegen úrral. Csinos fiatal ember volt, nem sokat mondó, de nyájas, vidor arckifejezéssel. Szerencsétlenségére azonban igen szőke volt, s pelyhedző szakásét alig lehete észrevenni bőrének hasonló tejfölös színe miatt. Anélkül, hogy más jó barátnőim ízlését e tekintetben rosznak tartanám, én e határozatlan szinnek bámulója soha sem valók, s igy e csinos szőke fiúra is rögtön kimondom magamban az ítéletet, hogy férjem nem leend soha. Atyám magunkra hagyott egy kis vásárlás ürügye alatt, s a társalgás köztünk igen nehézkesen indult meg. Nagyanyám, ki az ifjúnak családját ismerni látszék, atyja s mamája után kérdezősködök, s ő a szokásos „jól van, hála isten!“ után egész szeretetreméltósággal mondá mindig a „tiszteli ássan“t is. Aztán elakadtunk. Nagyon nehéz is az: ismeretlen emberrel fönakadás nélkül beszélgetni két óráig, úgy, hogy mi legyünk a „tanár,“ vendégül pedig a rosz „diák,a ki kérdéseinkre alig tud felelni középszerű kalkulusra. Utóbb bátorságot von magának vendégem mégis, kérdezni: — Maga talán zongorás is, Ilon kisasszony ? (Folyt. köv.) A méreg. — Egy különös történet. — ThilidéJohins~tól. (Folytatás). Doktor Waldstein úgy fogadott, mint meghívott és várt vendégét. Mily jótékony hatással volt a kiállott gyötrelmek után a lelki nyugalom, melyet barátságos lénye bennem előidézett, sőt még lelkiismeretem ellen is képes lettem volna harcra kelni, ha az intő szavat akart volna fülembe súgni. Miután szobámat megmutatta, a készen váró estekhez hitt meg, melyre — mint mondá — az út fáradalmai után a késő óra dacára is szükségem lesz. Én szívesen elfogadtam. Ezután eltávozott, hogy öltönyt cseréljen, de csakhamar visszatért, és az étterembe mentünk. Álnok démon! Ismét azon gonosz, lidércszerű mosolyt véltem arcán észrevehetni, de karomat már karjába öltöm, és követtem őt. Rettenetesen ravasz démon! Ha még egy nap vár, talán késő lett volna. Ha ekkor fölismerem pokoli gonoszságát, nem veszem figyelembe öreg voltát és megfojtom. Az alsó csarnokban egy folyosón mentünk keresztül, melynek hátsó részében a kellemetlen, félelmes arcú, feketébe öltözött szolga egy ajtót nyitott föl. E pillanatban éppen nem voltam figyelő és vizsgálódó hangulatban, de a szoba berendezése, melybe léptünk, mégis föltűnt. A falak sötétzöld kárpitokkal voltak beakgatva, melyeknek aranyrajzolatai kabalistikus jellemmel bírtak. A padozatot puha, bíborvörös szőnyeg boríta, és a terem egyik végét zöld bársonyfüggöny takarta el. A szoba közepén kerek asztal állott, választékos estebéddel ellátva. A tér-