Fővárosi Lapok 1871. október (225-250. szám)
1871-10-18 / 239. szám
239-dik 87. Szerda, október 18. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 2kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábot petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Lapunkra előfizetni folyvást lehet, mivel teljes számú példányokkal még rendelkezik a kiadóhivatal. Eszembe jut szerelmed olykor.. Eszembe jut szerelmed olykor, Szép, édes, elszállt angyalom, . A mint szemembe nézve, mondád: „Oh! mennyi bűbáj s hatalom !“ Eszembe jut, miként szeretted A csillagterhes éjszakát, . Ölemben a mint rajt’ merengve, ’ Szóltál„Mily fényes, szép világ!“ Eszembe jut, mint hallgatók a Fák suttogását csendesen. . . Egy lágy mosoly volt a beszéd, mely Boldogságodról szólt nekem. Eszembe jut, mint égett arcod A hír s dicsőség hallatán, Melyekről én előtted olykor Oly forró vágygyal álmodom ! Aludjál békén! Oh! e vágy mert Eltűnt. . . A fák sem súgnak úgy. . . Aludjál békén! ... Az éjek sem Oly fényesek már. Oh ! aludj’! Megváltozott itt minden ! Én sem Vagyok, ki voltam egykoron, Szememben nincs már az a bűbáj, Sem az az édes hatalom. Megváltozott itt minden! ... Oh ! csak Lényed varázsa lett dicsőbb ! Mely dalok szárnyán jár e földön, Midőn sírfánk is rég kidőlt! Benedek Aladár: Regény cím nélkül. Irta : Sz. Madarassi/ Klotild. I. A papné és fia. Meleg júniusi est volt Nagy-Egres városkának csinosabb utcáin — ha a takaros kinézésű, rövid piros szoknyás szolgálói csak az imént végezék el az ünnep és vasárnap oka megelőző szokásos felöntözést és söprést a házai előtt — vidám beszélgetések közt sétáltak föl s ak a házaikból eléjött szomszédok és jó ismerősök s élvezék a portól némileg megtisztult enyhe levegőt mely a közeli kertekből elészálló virágillat ála volt fűszerezve. A főutca egyik oldalán, keskeny mellékutcácskából, hol a föld alá sétálók többször elhaladtak zenehangok áradoztak szét a csöndes estben, melyekre a vidám csevegést olykor félbeszakítva s megmegállva figyeltek a járókelők. — A papné fia zongorázik! — mondák egymás között. — Meg kell adni neki, hogy jól játszik. — Bizony, ha el fogja hagyni városunkat, nem egyhamar fogunk hallani ilyen szép zongorázást. — Hát csakugyan el fog menni innét ? — El, mégpedig úgy hallik, hogy már holnap — És hova megy, mihez kezd a fiatal gyerek ! — Elmegy Pestre, vagy tán Bécsbe, hogy ott jobban kiképezhesse magát a zenében, mert ama hegedűművész, aki néhány hó előtt itt hangversenyeket adott s vele megismerkedett, nagyon buzdította, bátorította őt a további törekvésre a zeneművészeti pályán. S azt jósolta neki, hogy tehetségének kellő kiképeztetése mellett elsőrendű zongoraművész válhatik belőle. — Hogyan fog tőle megválni anyja, ki annyira bálványozza őt ? — Fia megígérte neki, hogy mihelyt némi keresete lesz a fővárosban (zeneórákat fog majd ada mint itt egykor anyja és nagyatyja tevék), azonns elviszi őt magához. — No, azt ugyan jól tenné ! Legalább megtisttlna városunk ezen botránykőtől, ettől a „papné“-tól beszélgetés egy hölgyekből álló kis sétás társaság közt folyt, s az utóbbi megjegyzést egy csős nyelvéről ismeretes koros kisasszony tévé. — Szegény Stiller Lujza! — szólalt meg eg szelíd női hang a többiek közül. — Én szivembe kívánom, hogy fia, ki életének egyedüli öröme e vigasza, szerencsés sikert érjen az általa választot pályán. — Elhiszem, hogy Kövesdyné sok Szerencse kíván a fiatal ember eltávozásához a városból, máris veszélyes kezdett lenni leányára nézve ! — Múga a vén kiasszony szomszédnőjének, egy épp percben jóizüen tubákoló öreg asszonyságnak, kire karöltve sétált s kissé hátrább maradt a többiektől — Ugye ? — kérdé ez szipákolása közben. — Hát az a rabgyerek vagy mi csakugyan merte volna szemeit a „gazdag ügyvéd“ lányára emelni? — Merte bizony, amig az apa, Kövesdy ügyvéd figyelmeztetve nem lett a múltkori majálison fiatal gróf. Andornaky által, kit a leány a papma fia miatt egészen mellőzött. S azóta el van tiltva a háztól a gyermekkori játszótárs. — No tudja, lelkem Birikém, — szólt az öreg asszonyság, — ez a szép kis fruska, ez a Kövesdi Szeréna kissé el van kaparva a fiatal emberek által kik folytonos hódolással környezik őt, a hol csak megjelen, hogy már csak egy kis szeszélyből is boszantani akarta tán azokat, a Stiller Lujza fiának kitüntetése által. — Nem besz az ! Hanem higyje el, hogy ennek a leánynak valóban tetszik az az ügyes, szép fiú, az a Jenő. Tudja, nénike, —• folytatá a vén kisasszony ravasz mosolylyal, az alma nem messze esik fájától, s Szeréna anyjának, Kövesdynének is voltak leánykorában efféle... hogy is mondjam csak ?... efféle nem rendes ízlései. Emlékezik-e még kegyed ezelőtt tizennyolc évvel arra a csinos lengyel gavallérra a párkándi fürdőben ? — No, no, hagyjuk el azt, lelkem! — mond az öreg asszonyság kitérőleg. Az már oly régi dolog, hogy tán igaz sem volt. — S a többiek után sietteté Biri kisasszonyt. És most tekintsünk be abban a keskeny utcácskában levő csinos kis házba, melynek levont redőnyei mögül rezgő világosság és bájos zenehangok áradoztak szét. Az egyszerűen, de a jó ízlés és tisztaság csínjával rendezett s egy moderateur-lámpa által világított tágas szobában a zongora előtt egy alig húsz éves ifjú ült. Ezen ifjút arcvonásainak gyöngéd szépsége, az azokat körüllengő aranyszőke dús fürtök, valamint karcsú, hajlékony alakja s szép idomú hosszúkás finom, fehér kezei első percben félig gyermeknek, vagy inkább fiatal leánynak tüntették elé, s csak ha hosszabb ideig és figyelemmel nézte őt valaki, vette észre, miképp a gyönyörű metszetű mély kék szemekben föl-fölcsillámlik az ébredő férfiasság lelkes tüze, s a tiszta derub-homlokon kezd már rajzolódni az öntudatos akarat kifejezése. Így nézhetett ki Apollo, a zene istene, a múzsák vezére, vagy Mihály arkangyal, mielőtt ez megtanult volna a gonoszság ellen küzdeni. Közel hozzá a pamlagon, kezére nyugtatott fővel őt szemlélve, egy hölgy ült, kinek hasonlatossága az ifjúval mind alakra, mind arcvonásokra és hajnéze ki, hogy mindenki ikernővérének tartani , egész lénye e pillanatban oly híven vissza nemrette volna mindazt a benső forró szeretetet, min a megrendítő mély fájdalmat, melyekre csak az£ szíve képes. Fiáéihoz hasonló szép nagy kék szemői lassan peregtek alá a könyök halvány arcs erősen hullámzó keble eléggé elárulta, mily megerőltetésébe került neki a fájdalom hevesebb törését leküzdeni. Ki volt e nő, kit a katholikus kis városban gúny gyanánt hangzó „papné“ címmel illettek? Stiller Lujza, történetünk idejétől visszafelé állva, a mintegy húsz év előtt meghalt Stiller biásnak, a nagy-egresi egyház zenekarigazgatója leánya volt, s egyike a város legcsinosabb fiatal gyeinek. Anyját korán elveszítvén, nevelését ma nem egyedül atyja vezette, ki nem mindennapi ki ismeretekkel birván, leányát a zene- és énekben jól kiképezte, úgy hogy ez nem csak a templomi az ünnepélyes nagymisék alkalmával bájolta el ájtatos hallgató közönséget jól iskolázott szép, hangjával, hanem maga is képes volt több úri első gyermekeinek zene- és énekleckéket adni, ami is csekély járulék volt az apa által gondosan megtantott kis vagyon gyarapításához. A kis városban mindenki ismerte, szerette el az apát mint egy becsületességben megőszült tiss ■ öreget, a leányt, mint egy szépségben és ártatlansban viruló fiatal szüzet. így találták őket az 1848 — 49*diki forrada évek, a melyek a kis város nyugalmát és az it cse életüket is csakhamar földúlták. Később az öreg zenész a városban kiütött klera áldozata lett; az árván maradt szép leány pe egy derék fiatal honvéd-főhadnagy neje, akit az híven elkísért minden veszélybe. A két fiatal már régebben ismerte egymást, pedig a székesegyház chorusáról, a hol Makláry nő — ez volt neve az ifjúnak — mint fiatal pap vendék, jó hanggal birván, szintén részt szól venni a nagymisék kardalaiban, s ki — állása tilalmnak dacára — titkon beleszeretett a szép Lujza Nem csoda tehát, ha az ifjú, kinek szive a ha szeretet és a szerelem kettős tüzében lángolt, használva a forradalmi napokat, több lelkes társal együtt odahagyta a szemináriumot, s a haza szakságáért küzdő hadfiak sorába lépett. Ezután nem sokára azon csapat, a melyben izált, átvonult Nagy-Egresen, s az ifjú azonnal fölt veste régi imádottját. (Folyt. köv.) Páter Julián: Vacano elbeszélése. I. Dombravica kastély a Kárpátok egy regény rejtekszögletében fekszik. Még nemeslaknak is igódon, mert még a nagy Boleszlausz és a tatárok i jéből való. A falakat akkor háromszor oly vastag építették, mint azelőtt vagy azután. Először a tatár falkosai s vastárcsái, azután meg a dögvész ragál ellen, mely zöldes méreg csöppekben, mint harm hullott alá a légből, s a legszűkebb falhasadékok áthatolt. A kastély négy szüglettornya különböző .( Mindeniket más időben s más modorban épített. Az egyik kerek, a másik tojásdad, a harmadik nég szögű s a negyedik nyolcszögü volt. Épp oly szabálytalan volt a négy homlok, melyeknek ablakai egymástól a lehetőleg különbötek. Nem voltak ott határozott emeletek, hanem cs szeszély-rendezte étage-ok, óriás nagy corridor ab