Fővárosi Lapok 1871. november (251-275. szám)

1871-11-08 / 256. szám

256-dik 87. Szerda, november 8. Kiadó­hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 1871 Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. *8' Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. ei*. Hirdetési díj: Hatodhanábo* petit­tor.....................9 kt Bélyegdíj minden ig­tatáskor .... 30 kr. Az örök zsidó. (Schubart). A Karmel egy sötétes rejtekéből Vánszorg elő a vén Ahazverus . Két ezredéve majd, hogy messze földön Átostorozza őt a Nyugtalanság. Rég volt, midőn Jézus vállán emelte A súlyos, nagy keresztet, és pihenni Akart Ahazverusnak ajtajánál. S Ahazverus ezt meg nem engedé, S kimélytelen elrúgta ajtajától. Jézus megingott s a nehéz kereszttel Lehullt a földre némán, szótlanúl. Ahazverus elébe tűn egy angyal, A Végenyészet rémes angyala, És bősz, szilaj haraggal így szól hozzá : „Te megtagadtad im, könyörtelen, Az istenember pihenése percét; Legyen fenéked így, embertelen!, Az örök életen ! “ Egyik országból a másikba üldöz Ahazverus, im, gyötrő démonod ! S e démon oly vad, hogy nem hagy pihenned, így bujdokolsz te­át a nagy világon. És a Halál édes vigasztalása, A sír nyugalma megtagadva tőled. * A Karmel ormán egy sötét üregből Lépett elő Ahazverus, s kirázta Fehér szakállából a százados port. Mellette egy föltornyosult halom Emelkedik porló emberfejekből. És megragadva egygyét e fejeknek, Lehajította a magas oromról. Gurult a csont s repedve pattogott szét. „Ez volt atyám!“ kiált Ahazverus. Egy koponya még, s aztán hét utána Röpült le döngve Karmel ormiról. „Ez és imez, meg ez !“ ordít dühöngve, Vérbe borúlt szemekkel a zsidó. „Nem, feleségem volt hajh, mind a hét!“ S röpült le folyton a sok koponya. „Ezek, ezek, hah ! édes gyermekim ! Ők halni tudtak, oh ! de én fölöttem A legborzasztóbb átkok szörnye röpdös, Mely végetlenséget kacag fülembe! Jeruzsálem eltűnt. A csecsemőt Fogammal téptem szét ezer darabra. Tüzbe rohantam s szembe átkozám A rómait. De od! az átok Üstökömnél tart, s el nem pusztulok! Halomra dőlt az óriási Róma. Én oda álltam a dűlő alája, És lezuhant az óriás-alak, De engem nem zúzott agyon bukása. Sok nemzedék föl és letűnt előttem, De én maradtam s halni nem tudok. Felhőkben úszó hegytetőrül Vetem magam le a tenger vizébe. De a zajló hullámok partra dobtak, S a Lét nyila bejárta újra testem. Benéztem Aetna lángoló űrébe, S aztán levonték szörnyű rejtekébe. Tíz hóig bőgtem ott az óriással, Irtóztató volt félelmes jajom, És sohasim tíz hónapon át kinták A kénköves üregnek szellemit. De Retna forrt, és lávahányatával Gyomrából engem is kihányt a földre, A hamu közt vonaglék s mégis éltem ! Egy erdő égett. Én belérohantam E bősz pokolba. Tűz­eső zuhant Reám. De oh !­e lángok csontjaim Csak égeték, de nem emésztheték föl! És fölkerestem mind a Roszakat: Belevetem magam a harc tüzébe ; A gallusoknak gúnyt kiáltok, S a győzedelmes németet leszidtam. De rajtam széttört dárda, nyíl, gerely. A szaracénnak rám zuhintott kardja Ezer darabra tört fejcsontomon. Golyózápor csapott reám, Mint vasra pattanó borsószemek, S a harci düh villámai hiába Kígyóztak sértetlen testem körül, Miként a fellegárban úszó Bércormokon az égnek tűzkigyói. Az elefánt hiába tapodott, Hiába volt a harci ló rúgása. A lőporakna légbe robbant, És földobott az égig engemet. Kábultan estem újra vissza, És ott valók holt társaim alatt, Fürödve vérben, szétfröcscsent velőben ! Az óriásnak véres harci bárdja Szétpattant átok-óvta testemen. Rajtam merev lett a bakó keze, És tompa lett a bősz tigris foga. Halálra vittek. A szinkör porondján Nem birt széttépni tigris és oroszlán. Melléje dőltem a mérges kigyónak. A sárkány vérvörös taréját csipdesem. A kígyó szúrt, de nem gyilkolható, A sárkány kínzott, s meg nem ölhető. A tyrannokat mind megátkozom. „Te véreb !“ Így szóltam Néróhoz. „Te véreb !“ mondám Christiennek, „Te véreb!“ Izmáél Muleinnak. És kínozának csak e zsarnokok, De meg nem ölhetének, így élni, oh ! nyugtalan, örökké, Oly kínok s annyi fáradás után! Ez undorító porhüvelyt viselni Halálszinével és halálszagával! És látni annyi ezredéven át Az Egyhangúság ásitó alakját S az ólomlábú végtelen Időt, A mint folyvást uj ivadékokat szül, Hogy aztán újra elnyelhesse őket, így élni oh ! ily céltalan, örökké ! Haragvó ura a mennyeknek, Van-e még égi országodban Egy borzasztóbban kínzó büntetés ? Oh ! akkor hadd reám dörögni! Zúdítson engem a legszörnyebb orkán Le, innét a Karmelnek ormiról, Hogy annak alján szétterülve, Kinyögjem végre kínzott lelkemet!“ * S lehullt a földre vén Ahazverus, Szemére sötét éjjel szállá le; Egy angyal vitte be barlanglakába, Fülében zengtek égies szavak : „Aludj’ tehát, aludj’, Ahazverus! Álmodj’ szelíden, csöndesen, Isten haragja nem örök. Ha ébredezsz, ő itt leszen, Kinek vérét kifolyni láttad A Golgothán, s ki néked is ím, megbocsát!“ Kompolthy Tivadar: Regény cím nélkül. Irta : Sz. Madarassy Klotild. (Folytatás). A ki ismeri a nagy világ embereinek bizonyos osztályát, a „divat-embereket“ teli erszénynyel, s legtöbbször üres fejjel és szívvel, kik minden idejü­ket és pénzüket csak gyönyörvadászatban fecsérlik el s az élet becsét a szerint mérlegelik, a mennyi él­vezetet még az nekik nyújtani képes, s blazirtságuk­­ban kapkodnak minden után, a mi előttük még új, szokatlan és bizarr: az érteni fogja, mily föltűnést, mily „sensatiót“ idézett elő ilyeneknél Szeréna tüne­­ményszerű szépsége. E hölgy megjelenése, mint már egyszer említet­tük, sajátszerű vegyülete volt az ellentétes bájaknak. Teljesen bírta az ártatlanság és szűzies büszkeség imádás- és hódolatra inditó kinyomatát, csodásan egyesítve azt a legcsábitóbb kecsek észzavaró bu­bájával. S mindennek nála a legsajátszerübb varázst az kölcsönző, hogy ő maga a rendkívüli hatásról, mit megjelenése mindenkire gyakorolt, legkisebb tudo­mással sem látszott bírni. Hidegen, közönyösen, sőt olykor bizonyos baljóslatú kifejezéssel gyönyörű sze­mében, fogadta bámulóinak rajongó hódolatát, s min­dig más egyébre látszott gondolni azoknak a sokfé­leképp kifejezett elragadtatásuk alatt. Ha még aztán olykor az is megtörtént, hogy míg a játék javában folyt, Barénszky fölhívására a zon­gorához kelle ülnie, gyönyörű csengésű althangján el­énekelnie egy-egy operarészt vagy mélabús népdalt, ilyenkor a jelenlévők elbűvölése teljes volt. Ilyenkor aztán a legvakmerőbb tételeket kockáztatták, Ba­rénszky nagy megelégedésére, ki rendesen elnyerte minden pénzeiket a syréni ének által megzavarodott kártyázóknak. Ha az elmondottakon kívül még megemlítjük, miképp Szeréna szépségének végzetszerű hatásáról azt is mesélte a fáma, hogy miatta már vagy két angol, egy orosz és egy német lettek öngyilkossá re­ménytelen szerelemből, elképzelhetni a rendkívüli ünnepeltetést, a­melyben őt a nagy világ divathősei részesítették. A szép hölgy számtalan imádói, bámulói közt különösen kettő tűnt ki az által, hogy már majd egy év óta minden helyre követték, a­hová őt férje ma­gával vitte. Az egyik lord Arthur Bomston volt, egy harmincnyolc éves gazdag angol, sár­ga hajjal, víz­­színű szemekkel, de nem egészen érdektelen arcvo­násokkal, melyeken az életuntság és sarcasmus mel­lett némi szivjóság is volt kifejezve. Az angol, ki hosszabb időn át spleenben szen­vedi, magát éppen főbe lőni készült Wiesbadenben, midőn Barénszky is odaérkezett nejével. A mylord meglátva a csodás tüneményt, megváltoztatta előbbi szándékát, s elhatározta még egy évig élni csupán azért, hogy e hölgyet mindenüvé követve s annak sajátságos lényét tanulmányozva, meggyőződjék:­­ várjon cinkosa avagy áldozata-e ez ama finom semm­i mirekellőnek, ki férjének nevezi magát? Ez okból minden este megjelent Barénszky sza­lonjában s elveszített bizonyos, e célra szánt összeget­­ a kártyán, s ezzel megfizetvén az „entréet,“ félre- s vonult a játékasztaltól s egy szögletbe ülve figye­lemmel kisérte a hölgy minden szavát, minden moz­dulatát. S ő mindezt azon érdekkel téve, mint a mely­­lyel a csillagász egy újonnan fölfedezett bolygót szokott észlelni, vizsgálni. Másik kisérő „holdja“ a fiatal nőnek gróf An­­dornaky Emil volt, ki Bécsben véletlenül Barénszky játékszalonjába jutva s annak hires szépségű nejé­ben régibb ideáljára, a bájos Kövesdy Szerénára ismerve, abba csakhamar újra egész az őrítlésig sze­relmes lett; s hogy azt láthassa, naponta eljárt Ba­­ronszkyhoz kártyázni, s nagy összegeket vesztett. így történt, hogy Emil, nem törődve atyjának határozott tilalmával, mind jobban elmerült adóssá­gokba; s később, hogy a hölgyet és annak férjét ka­landos utazásaikban követhesse s ott folyton kár­tyázhasson, nem rettent vissza a legaljasabb mód­tól magának pénzt szerezni, mely­ fölfedeztetés ese­tében saját és atyja nevére eltörülhetlen szégyen­foltot volt hozandó. XI. A mentő angyal. Gróf Andornaky Leó több nap óta beteg volt. Szilaj fiatal lovai elragadták kocsiját, midőn a szom­széd faluból, hol dolga volt, hazafelé hajtatott, s­­ ki akarván ugrani a kocsiból,jelentékenyen megsérült.

Next