Fővárosi Lapok 1871. december (276-299. szám)

1871-12-03 / 278. szám

278-dik az. Vasárnap, december 3. Kiadó-Mvatar: Pest, barátok­ tere 7. szám. Nyolcadik évfolyam 187. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft —­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. óra. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáska? .... 30 kr. A „Tücsökdalok“-ból. IV. „Legyünk okosak!“ szólnak hozzám A te szép, okos szemeid. Ki állna ellen­e szemeknek ? Ah ! én is engedek nekik. Pedig lásd, elsuhan az élet, El a bú, öröm, szerelem. . . És ez a nagy okosság minket A sírba visz majd, kedvesem. .. Oh! mily varázsa van egy percnek Kedvesem, a te lábad mellett! Előbb még olyan szomorú volt Szememnek ez a szép világ, S most szeretettel nézem azt, mert Reád nézek, leányka, rád. Azt hittem, hogy sohasem derül fel, Kietlen lesz örökre életem. . . S oly édes most előttem, oh! mert Csókodnak édességét érezem VI. Ködös, borongós, hideg őszi nap, Kuszátt vidékek, csüggedt tájak. Ha te nem melengetnél, angyalom, Lelkem szárnyai megfagynának. Itt ülsz ölemben, ajkad ajkamon,, Fölöttünk tiszta menny kékellik. . . Mily boldog élet! Semmi baja, gondja: Én azt hiszem, a jó ég védni fogja, És a költők majd — megénekelik. VII. Oh! hidd: a világ hiú fénye Mulandóbb, mint a szerelem ! Vesd el magadról gyöngyös éked’, ■ Egyedül szived kell nekem. Őrizd meg ennek tisztaságát, így az becséből soha sem veszit, És árnyba hagyja, túlragyogja Az uszályos nők drága gyöngyeit. VIII. Halld, halld! Az estharangok szólnak, Minden érzésnek szárnya támad; A messze föld pihenni készül, Oly csüggedt, néma, csöndes, fáradt. A szellő álom-mézet hint el, A késő alkony éjre válik: Csak a szelid, bús estharangok Viszhangzanak szivünkbe’ váltig. . . IX. Az erdő mélyen késő éjen Csábitó daltól rezdül meg a jég; A bágyadt árnyak halkan járnak, A vándor csillag is figyelve lép; Minden, minden ez édes dalra hallgat, De forrását nem sejti senki sem, Csak én, ki fájó könynyel járok itten, S eltűnt alakod’ visszaképzelem. . . X. Cserébe annyi égő vágyért Csak hideg, fájó könyeket veszünk , Álmok vezetnek útainkon, Örök lemondást hirdet életünk. A szebb napoknak tündérképe Megjön, fölcsillan, aztán ellebeg, S mi halvány arccal, néma szivvel Állunk a drága omladék felett. Endrődi Sándor: Egy ünnepelt férfi. (Beszély). Irta: Deák, Far­kas. (Folytatás). Tamási szó nélkül meghajtotta magát s a szom­széd­ szobácskába vonulva, íróasztalához ült s levele­ket bontogatva föl, azok kivonatát egy naplóba je­­­gyezgette. Az öreg Herendi lopva tekintgetett reá s­­ föl s alá sétálgatva, meg-megállott s nézte, a mint a fiatal ember írogatott. — Milyen nyugodt s milyen boldog a becsüle­tes ember! — mondá magában,s aztán megfordulva, a szoba másik végéhez sétált s ott egy tükörbe so­káig tekintve, folytatá: „És mily szerencsétlen, ki a becsületességnek csak látszatával bir!“ Nehány perc múlva egy oldalajtón Szerafine kisasszony pompásan für­tőzött feje hajlott a szobába. — Édes papa, jer csak, itt van Vilmos! És az édes papa csaknem rohanva ment az új vőlegényhez, s az asszonyokat elküldve, komoly ta­nácskozást kezdtek. Alig telt azonban félóra, és He­rendi az írnokot szól­ta: — Menjen, barátom, és e három váltóra vegyen föl pénzt a X. pénztáránál! Tamási vette kalapját és nyúlt a váltók után, s azokra pillantva, elsápadva lépett Herendi mellé. — Tekintetes úr ! — szólt reszkető hangon. — Én önt e napig munkás, szorgalmatos, becsületes em­bernek ismertem, de e pillanatban hitem ingadozik s lelkemet kínos érzés járja át. Uram, az ég nevére kérem, ha még nem késő, szabaduljon ez embertől, ki itt még jegy­váltási komédiát is akar játszani. — De mi lelte önt ? — Nézze, uram, ez a tízezer forintos váltó hamis! — Hogy merészel ön olyat mondani ? — E váltó három nap előtt van kiállítva, holott a kiállító, Fejér János, tíz nap óta nincs Pesten. — Azt be is kellene bizonyítani, azonban ez teljességgel nem tartozik önre! — szólt Herendi szi­lárd hangon, a váltót elvéve Tamási kezéből. — Tes­sék a másik kettővel azonnal a pénztárhoz menni, s ez az utósó szolgálata, mit házamnál végez. Ezentúl nem kívánom igénybe venni az ön szolgálatait. Tamási szó nélkül távozott. A pénztárnál sok ember volt. Egymásra vártak az üzérkedők, de Ta­mási azonnal észrevette, hogy nagy izgatottság ural­kodik. — Hihetetlen az egész! — szólt egy kövér arcú terézvárosi üzér. — No de a tény világos, csak az eladó nem tu­­datik. — Ha szabad kérdenem ? — Úgy ?... Ön még nem is tudja ? Hát itt a pénz­tárnál három hó előtt beváltották a NI.-gyár hatezer forintos váltóját, tegnap volt a lejárat, de a gyártól senki sem jelentkezett. Tizenkét órakor egy pénztári hivatalnok kiment a váltóval a gyárhoz, gondolván, hogy tán a lejárati nap följegyzésében valami téve­dés van, s akkor kitűnt, hogy az egész váltó hamis. — De nem tudják, hogy ki adta el ? — szólt köz­be valaki. — Nem tudják, csak gyanítják, de az effélét nem is jó mondani. — Már miért ne lehetne kimondani a gyanút, mikor egy pénztári írnok úgy emlékszik ? Hisz nekik kell megfizetni a kárt, a szegény hivatalnokoknak, s az a másik csak lopja a szép időt, és . . . — De uram, egy köztiszteletben álló egyéniség! — Már bocsásson meg, uram, de én sem Adonyi urat, sem mást nem tisztelek, a ki ily módon károsít­ja meg a szegény embert. — És ma újra báró­m. üzente föl, hogy ő semmi­féle váltót ki nem bocsátott s az értesítés őt nem il­leti, mert tegnap óta mindenkit értesítenek, hogy ennyi meg ennyiről szóló váltója elfogadtatott. Most aztán az elnök megkérte, hogy a báró legyen szives ide jőni és a váltót megtekinteni, de úgy látom, már jőnek az urak. Báró Y. vagyonos és jóhitelű ember volt, ki jövedelménél többet soha sem költött s barátai­nak is csak annyi szívességet tett egy-két ellen­­jegyzéssel, forgatással, a­mit a legroszabb esetben mindig kifizethetett maga; kellemetlenül érinté te­hát a levél, hogy egy ötezeres váltója van forgalom­ban, miről semmit sem tud. Kissé komor lett, a mint a papírt kezébe vette, mely alatt neve állott, mint elfogadóé. Az első pillanatra látta, a­mint hogy biz­tosan tudta is, hogy aláírása hamisítva van, de ré­mülve vette észre, hogy a kibocsátó Adonyi Vilmos, egyike legjobb barátainak. Kissé tétovázott s finom zsebkendőjével homlokát megtérülve, tompa hangon szólt: — Bocsánatot kérek, uraim, hogy önöknek kel­lemetlenséget okoztam, de most már emlékszem, igen, emlékszem, hogy e váltót én fogadtam el s lejárat­kor fizetni fogom. E szavak után magát meghajtva, gyorsan távo­zott. A pénztár hivatalnokai némán néztek egymás szemébe s aztán vállat vonva, dolgukhoz láttak. Az egész jelenet ott folyt le a sok várakozó előtt, kik a nyitott szárny aj­tókon át mindent láttak és hallot­tak. Az üzlet folyt, Tamási végzett, s a kapott pénzt letette Herendi asztalára. A pénzvilág érzékeny természete szerint azon­ban e nap óta a pénztáraknál minden váltót gyanús szemmel néztek, ha azon Adonyi Vilmos neve for­dult elő. V. A fény árnyai. Csak az első lépés nehéz, mondják a bűn útjá­ról, a többi önkényt következik. S mit mondjunk arról, ki már a kezdetnél oly gondtalan, könnyelmű, sőt vidám, hogy őrültnek lehetne tartani, ha nem volna e mellett a kegyeletlenségig önző ? Hány nő és hány leány van, ki soha legkisebb aggodalmat sem érez, midőn férje vagy atyja sok időbe kerülő keres­ményét egy-két órai csillogásért könnyelműen elpaza­rolja? Jut-e eszébe a jövő, gondol-e arra, hogy mind­ezért egykor számolnia kell?; hogy csak egy hajszálon függ hitelük, becsületük, hogy szívtelen uzsorások kezébe van letéve sorsuk és egész életük ?; hogy e gondtalan, csillogó fenyelgés után jön a szegénység, jön a nevetségesség, és jön igen sokszor a gyalázat ? Csodálatos lények ezek a fényűzők! Náluk min­den csak a látszatért van, a valóra soha sem gondol­nak. Képes éhezni, fázni fűtetlen szobában, képes hazudni, hamisan ígérni, esküdni, veszekedni a hite­lezőkkel, szóval mindenre képes, mi a való élet nyo­morúságait képezi, csak azért, hogy minden megje­lenéskor suhogjon rajta az új selyem­ruha, s a kö­zönség lássa, hogy ez s ez ő nagyságaik és leányaik milyen divatosak, milyen föltűnők. Sokan azt hi­szik, hogy mind­ennek komoly célja van: meg­fogni egy-egy gazdag házasuló ifjút. A világért sem, ez csak a csillogási, föltűnési vágynak, a lát­szat imádásának hóbortja. S ennek a hóbortnak nem csak a nők között vannak rabjai, a férfiak közt is igen sok ily tarka madár van. Nézd csak, olvasom, azt a karcsú, magas fiatal embert, hivatalnoka egyik vagy másik intézetnek, van tán ezerkétszáz forint évi jövedelme, s ruházatára évenkint ezer forintot költ. Újdonatúj párisi kalapja, a la marquis de Lorme­­gallérjai, Lavalette-nyakkendői, Bismarck - cipői, Havelock-felöltője, mousselin haskenője, everspring illatos zsebkendője, brüsszeli ingjei és prágai keztyűi vannak, szóval mindene tündöklő, s azt hiszi a tömeg, a­mint a váci­ utcán végigsétál, hogy ez az egyén hat vármegyében első „virilis,“ és jó olvasóm, tudd meg, hogy e férfi éhezik, mert már tegnap dél óta semmit sem evett, a pincér nem hitelez többé neki. (Folyt, köv.) Lapunk mai számához féliv van mellékelve.

Next