Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)
1872-01-14 / 10. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 10-dik sz. Vasárnap, január 14. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat a „Fővárosi Lapok“ kilencedik évi folyamára ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe.. Lapunkat jövőre is kitűnő erők támogatják. Ára évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 frt, egész évre 14 frt. Az összegek az „Athenaeum“ kiadóhivatalába küldendők. Az előfizetések postautalványnyal legcélszerűbben s legolcsóbban eszközölhetők. Burns dalaiból. 1. Senkinek! Van én nekem feleségem, Nem hagyom azt senkinek ! Szarvat nem rak senki nékem, Én se rakok senkinek ! Egy-két garaskám ha van még, Nem kaptam azt senkitől, Nekem sincs hogy kölcsön adnék, Én se’ kérek senkitől. Szolgának senkit se’ tartok, Nem szolgálok senkinek ! S mig elbírok egy jó kardot: Ki nem térek senkinek ! Világomat vígan élem, Ezt nem veszi senki el ; Ne törődjék senki vélem, De biz én se’ senkivel! II. Csak egyért! Fáj a szívem végtelen, Fáj szívem csak egyért! Nincs napom, sem éjjelem, Nincs azért az egyért! Hej az egyért — Haj az egyért, Megkerülném a világot, Meg azért az egyért! Szűz szerelmek védeség, Áldd meg azt az egyet! Ba ne érje s veszteség, Hozd hozzám ez egyet ! Ezt az egyet, Azt az egyet, Mit nem tennék érte, csak Bírnám azt az egyet! Szász Károly: Thea mellől bhea mellé. (Novellette-füzér). Irta: Györy Vilmos. (Folytatás). Ha valami elnyomorodott, elszegényült zenésztárs javára kenyör-adományokat kellett gyűjteni: senki sem vállalkozott rá oly készen, mint a jó Fuchs Péter, s tudott olyan szépen kérni, hogy még a choristák is kifordíták mellényzsebekből a Lajost. Mihelyt a színház személyzete Fuchs Pétert valami papirossal próba előtt vagy próba után sürgölődni látta, mindenki előre tudta, megint baj van valahol a szomszédban. S pedig Fuchs Péter a híres vendégművésznő ottlétének egyik napján a próba után megint ilyen papirossal forgolódott a zenésztársak között. De Fuchs Péter csalfa ember is tudott lenni. Ki leste most is, mig a legelőkelőbb művészek majd a hires primadonna körében lesznek s tőle búcsúznak , akkor annak jelenlétében kéri tőlük mostani pártfogoltja számára a könyör adományt; igy aztán már csupa szégyenből is, nemcsak hogy el nem utasitják, de talán még többel is állanak elő, mint rendesen. Ezen gondolattól indíttatva, ment tehát Fuchs Péter egyenesen a hős-tenor felé, ki néhányad magával éppen a távozni készülő primadonnával beszélgetett még. Mihelyt a művész a papírt és irónt meglátta a kis trombitás kezében, már messziről ezen nyájas szavakkal köszöntő: — Jön az adó-executor. Ki a beteg, tisztelt barátom ? — Szegény öreg Kahlmann —viszonzá a gyűjtögető. — Rudolf? — kiálta föl hirtelen a külföldi vendégművésznő, de oly harsányan, hogy Fuchs Péter kezéből ijedtében majd kiesett papírja,irónja,kalapja. — S . .. igen, Rudolf, az öreg Rudolf secundistánk — rebegő a legnagyobb meglepetés és zavar közt. — S beteg ? — kérdé a művésznő a megtestesült részvét hangján. — Nagyon beteg, s nagyon elhagyatott — folytatá a trombitás kissé magához térve — nagyon szomorú sorsa van annak. — Ön tudja, hol lakik? Elkísér engem hozzá rögtön? Kocsim vár. Menjünk! S Fuchs úrnak feleletére sem várva, meghajtá magát a művész urak előtt, s a kis trombitás tobokszinü kabátujjába akasztva kesztyűs pici kezecskéjét, minden jelenlevők bámulatára elsietett vele. Hogy ment, hogy ügetett a vörös orrú kis ember e junói szép alak mellett! Siettében még azt is elmulasztá, mit harminc év óta soha, hogy a zenekarban hagyott trombitáját legalább tokjába húzza. Mintegy tíz tizenkét percig tartó haladás után a művésznő bérkocsija megállt egy külvárosi alacsony ház előtt. — Itt vagyunk — mondá Fuchs úr s kigurult a kocsiból, s a fényes öltözetű hölgyet vezeté keresztül vizen-sáron a házikó udvarának legutósó ajtaja felé. Ezen ajtóban két asszony beszélgetett egymással. A trombitás az egyiket azonnal megszóktá, hogy hogyan van a beteg? — mire az asszony — hihetőleg ápolónője — egykedvűen vállat vonított s azt felelte: — Csak úgy, mint eddig, ha nem rosszabbul. — Vezessen hozzá bennünket, jó asszony — mondá a művésznő, s mikor az ápolónő e fényes öltönyt viselő alak parancs szavát meghallotta, mindjárt sokkal alázatosabb és szolgálatkészebb jön, mint Fuchs Péter úrral szemben. Egy puszta, dísztelen, hideg, nyirkos szobába érkezének, melynek minden bútorzatát néhány rozzant szék, egy szúette asztal s egy ágy képezék. Az ágy fölé egy megfakult szinti órapárnácska volt akasztva. Az ágyban halvány, elgyengült beteg, öreg ember feküdt. — Ő az! — kiálta föl a művésznő örömmel és szánalommal s pillanat alatt ott volt a beteg ágyánál. Az bágyadt tekintetét rá emelé, nézte sokáig, de nem ismerő föl. — Kihez van szerencsém ? — kérdő gyönge, megtört hangon. — Kahlmann úr, nem ismer? — mondá a művésznő annyi bensőséggel, hogy Fuchs Péter úrnak egyszerre kicsordult rá a könnye, mint a víz gyöngyei a megnyomott spongyiából. A beteg tagadólag rázta fejét. A művésznő nem szólt aztán többet, hanem két kezében tartva az öregnek jobbját, halk, lágy, szivre ható édes hangon egy kis dalt kezde énekelni, melynek sorai így kezdődtek : „Van egy virág, csodás virág, S boldog ki ezt elülteti;“ végsora pedig ez : „Neve: — jótétemény.“ A beteg arca egyszerre kigyúlt az örömtől, szemeiben új életfény csillogott, rég nem érzett erővel fölemelkedők, másik kezét is kinyújtá a bájos tünemény felé s leírhatatlan örömmel rebegé : — Marie! Kedves, kedves Marie! — Az vagyok, kedves jó mesterem, szerencsém megalapítója ! — mondá a művésznő, ajkaihoz emelve tanítójának kezét. — S hogy jutott ide? — kérdő az öreg zenész, ki azt hivé hogy álmodik. — Sok volna most elmondani, — viszontá a kérdezett — de majd lesz időnk arra is még. Első az, hogy önnek orvosról, melegebb szobáról s jobb ellátásról gondoskodjunk; ez pedig az én tisztem lesz. Minek mondjam el sok szóval, mi kevés gondolkozással magától is kitalálható ! ? Marie, kinek fényes tehetségét először Kahlmann úr ismerte föl, s fejleszté igazán isten nevében, dijtalanúl: utóbb föltűnt más jóakaró embereknek is; szerencsés vala pártfogókat találni, kik tanittaták s az ő tulajdonaival valóban nem volt nehéz aztán fényes pályát vívnia a művészet terén. Mint hírneves, gazdagon fizetett énekesnő sokszor kerestette már első mesterét, de senki arról hírt nem tudott adni, senki nem utasítható, hol és merre van az. S így mindig bánta a hálás lelkű tanítványt, hogy szerencséje fénypontján mit sem tehet azért, kinek e szerencsét első helyen köszönheti. Végre most nyílt az alkalom, s ő egész örömmel megragadta azt. Az öreg zenész még mintegy két évig élt ezután, s élte utó30 napjainak kényelmét, boldogságát, jóllétét a hálás tanítványnak köszönhető, ki dús jövedelmeiből gazdag részt juttatott az első tanítónak. Utósó ajándéka egy gyönyörű sírkő volt, melyet a megboldogult sírja mellé Marie állíttatott, ezen fölirattal: „Áldott emlékű első mesterének a bálára kötelezett tanítvány.“ Hitte volna-e valaha Kahlmann úr, hogy saját életében fog megbizonyulni legigazabban ama dalnak tartalma, melyre ő tanitá a kedves leányt amaz ének-leckék alkalmával,melyeket isten nevében adott díjtalanul ? (Folyt. köv.) Lapunk mai számához félig van mellékelve. Éva leányai, lloussaye Arzén regénye. (Folytatás). Azonban nem szabad felednünk, hogy a cellát egy puszpángfa-feszület és egy évn szentelt víztartó, rózsafa-olvasó, vezeklési korbács díszíté, mert e szent leányoknál nem mindig elég a vezeklési ing, a természeti ösztön megfékezésére. Alig hogy végig futott szemével Móric e cellának sárgás falain, neki esett az ablakot elfedő függönynek és szent haraggal tépte azt le. Azt hitte, hogy ez ablakból megpillanthatja a hanyatló napnak sugarait, a zöldellő fákat és a város házainak födeleit ; de nem látott onnan egyebet, mint a zárda kőfala mellett levő keresztet a véres öltönyökkel. — Oh, istenem! — sóhajtott Móric, térdre esve, — te ki a világosságot adtad, eget és napot teremtettél, növénynek, virágnak adtál életet, ki megengeded szivünknek, hogy szeresen, megengedhetsz-e ily vezekléseket ? — így van az, — szólt Móric, midőn exaltatiójának perce elmúlt — ha az ember a theologiába ereszkedik. — No, de századunk költészetéért kár lenne eltörölni az ily örökös fogságot, mely, hogy úgy szóljak, a halál nyitánya. Visszatért a folyosóra, hol mindinkább sötétedett. Úgy gondolkozott, hogy most valamennyi nővér az imaházban gyűlt össze esti imára, s abban a hiedelemben, hogy ez imaterem nem lehet távol, tovább haladt, remélve, hogy ez ájtatos szertartásnál jelen lehet anélkül, hogy a nővéreket ezáltal buzgóságukban megzavarná.