Fővárosi Lapok 1872. január (1-24. szám)

1872-01-26 / 20. szám

Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 20-dik sz. Péntek, január 26. Kilencedik évfolyam 1872.­­ Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Halva fekszik don Rodrigo, A Bivar, é­s szolgája, Diaz Sírva végzi jó urának Legvégső parancsait. Cid testét bebalzsamozza, Mely merev, hideg, de arca Változatlan színre, teltre, És szépségben ragyogó. Szemei még fényben égnek, Dús szakála elborítja Mellét, nem látszik halottnak. — Azt hinnéd, hogy mozdul ő. Hogy nyergében egyenesen Üljön, Gil Diaz nagy gonddal Megtámasztja: elül, hátul, Mellét, hátát vaslemezzel. S hogy keze se mozduljon, hát Leköté kétfelöl karját. Még egy vasrúd Cid fejét Támasztá hátul, s szakála jól lekötve volt elül. Úgy hogy test, fej mozdulatlan Volt, s egy oldalra se hajlott. Tíz napja már, hogy Rodrigo, A bátor Cid meghalt, —­ ép ttt ! Harcra készülnek a bátrak, — Megrendü­l belé föld és viz, — Mór Bucar, a mór király És pogány vad népe ellen. Sötét, csendes éjjelen A seregből most kivál Egy csapat, s Cidet lovára Helyezi — Babiecára: Emeli mind hősi váll, Jó lovára, s hősi kéz ; S a sereg csatára kész. A­ holt (Mutatványul a Mint a bérei fenyüszál Ül biztos nyergébe’ Cid, Megcsalja ő szemeid, Azt hinnéd, él a halál. Lábain fehér, s fekete Szilire kockázott nadrág van, Egyező a vaslemezzel, Melyet a csatákon hordott. Öltönyét úgy varrják rája, Bő köpenye kétfelül Dús ráncokkal fedi vértjét. Ősz fejére pergamenből készült föveget helyeznek . Azt hinnéd, hogy készült vasból, Vas sisakhoz oly hasonló. Jobb kezébe adják kardját, Jó acélját, a Tizanát, S­ah — csodák csodája — hinnéd, kardját emeli csapásra. Jobbfelül megy Jeronimo, Cid mellett, a hires püspök. Balfelül megy Gil Diaz, ki Babieccát vezeti. Cid zászlójával Bermundez Legelül vágtat, utána Négyszáz hős lovag, fidalga Mind a négyszáz, jól mögötte Hátvédképen szinte, négyszáz. Bátran vágtatnak előre Holt vezérükkel a hősök Száz közülök, a legbátrabb, Képezi a testőrséget. Leghátul dona Jimena Jő mély gyászban nőivel, Hatszáz kasztellán lovag Intéseire figyel. s lovag, íd-románcokból) Csendben mennek győzni, halni, — Mintha volna húsz mindannyi — Ajkukon egy hang se kel. Hajnalban Valencia már Messze elmarad mögöttük. Alvar Farnez első támad, Gyors rohanva, dühben égve, S ütközik ten­gernyi népbe, Mór Bucárnak seregébe. Egy mórnő áll legelül: Férfiakat múl felül Hősiségben, nyíllövésben, Nincsen párja seregében, Gyors lovára, ha felül. „Török ivek csillaga“ *) Néki ily nevet ada A vitézi tetth­ül Szárnyaló hir­­­e vitéznő Csap először össze, vérző Sebet osztva jobbra-balra, S száz vitéze — arcra barna Valamennyi, s mór fiú — Véle küzd, ámde hiú Küzdelem : a Cid vitézi Mórokat, hajd, visszadobják, S vagy felét halálnak adják. Mór Bucar csak nézi, nézi És sergének fővezéri Véle nézik és csudálják : A keresztény mint csatár, S hogy fut előle a száz, A mór nép nagy félelmében *) Az eredeti spanyol szöveg legtöbb va­riánsa is csak igy van : „Estrella de los arcos de Turquia.“ Véli, hogy hetvenezer hős Csap rá — karra mind erős, S mintha volna hófehérben. Magasabb mindannyinál egy, A ki a sorok előtt megy Halován, melyet ereszt Bő fékre, vörös kereszt Van mellén , kardja kezében, Mint villám cikázik épen, Mikor a mórra lecsap. Fut a mór, futása vad ; Egy sem mer helyt állni, nem ! Bucár mór fejedelem Fővezérivel szalad A tenger felé, hol várja Gyors hajója, s tenger árja Menti a halál elül. Vert serege megy utána, Gyors futása — mind hiába — A habokba elmerül Ép tízezer — egy se híja — Kitn marad, s kerül rabszíjra. Húsz a főnökök közül Elvész —■ Bucar m­enekül. Elpusztítva áll a tábor, Zsákmánynyá lesz min­den sátor, Aranynyal telik minden zseb, Gazdag lesz a legszegényebb Cid vitézinek sorába, S indulnak mind Cistillába, Mint jó Cid elrendeld, A vén Cardenna felé. Ott, szent Péter templomáb Helyezik Cidet sírjába. Ez óta e szent helyet környezi nagy tisztelet. Heksics Gusztáv: Thea mellől thea mellé. (No veil­ette-füzér). Irta: Győri­ Vilmos. (Vége). Az elbeszélők sorában szives házigazdánk volt az utósó. Ez pedig igy cimező elbeszélés: IX. A békebontó túró­s-g­ombóc. (A krónikásnak kötelessége itt megjegyezni, hogy a mikor e lapidaris stylusban készült cím ki­mondatott , a ház kedves asszonya fenyegetve emel­te ujjacskáját férje felé, s kacagva kiálta rá : „Hall­gass, hallgass!“ A férj azonban rendületlen nyugalom­mal ismétlé a címet, s így kezdé elbeszélését :) Egy hónapos házasok voltak. Éppen elegendő idő arra, hogy a szerelem első mámorából kissé ki­józanodva, a férj megint gazdasága s egyéb félben­­hagyott ügyei, a nő pedig háztartása után nézzen s maga kezdjen intézkedni. És igy tettek. Hanem a férj egyszerre észrevett valamit. Az ő imádott nejecskéje sokkal komolyabbá lett, mint azelőtt. Mi bántja, mi bánthatja? Hah, megvan, ki­ábrándult, már nem szeret! A férj, mint számtalan fiatal házas ember, egy ugrással volt a csüggedés, a féltékenység, a valósá­gos desperatio gradus superlativusán Nem szeret, oh, már­is nem szeret! De azért — a boldogtalan — egy világért sem szólt volna nejének, csak magában tűnődött, búson­­got­t, evődött. Erről az utósó szóról jut eszembe, hogy annyira evődött magában, hogy az asztalnál felesége társaságában napról-napra kevesebbet evett aztán. S pedig majd minden harmadnap túrós-gombóc párolgott az asztalon, a­mit a férj hajdan — a­ haj­dan, bú tál­an fiatal ember korában —oly nagyon sze­retett ! Most még ez sem kellett neki. Főzték azt puhábbnak, keményebbnek, szaggatták kisebbre, nagyobbra, de mit annak a túrós gombóc, a­kit a felesége már nem szeret ?! . . S pedig nem szerette, — mert ha szeretné, nem lenne búsabb napról-napra. A csüggedő férj szomorúsága azonban nemso­kára még fokozódott. Észrevette, hogy neje titkon levelezést folytat. A postára küld, — a postáról vár, — a postáról vesz küldeményeket, akkor aztán elzárkózik szobájába, és aztán egy pillanatra vidámabb, hogy utóbb még tízszerte búsabb legyen. — Már bizonyos! — kiálta fel egykor a férj saját szobájában — nemcsak hogy engem nem sze­ret, de világos hogy mást szeret! Irtózatos lelki állapot! Imádni egy nőt, feleség gyanánt bírni, és azt tudni róla, hogy hittelen! A leg­­gyötrőbb pokol a legfényesebb menyország mellett. De a férj csak nem szólt, vidámságot tettetett, derültséget színlelt, de ez olyan volt, mint a Vulkán : kívül zöld gyep és tarka virágok, belől forr a vészes elem, mely kitörni kész. Ezt az elemet pedig két át­kozott ördög szántotta: a gyanú és a féltékenység. Oh, mennyi, mennyi felvilágosítást nyújtottak neje magaviselete felől ezek egy-két pillanat alatt a férjnek. Most értette már ezt, meg amazt, most állott előtte a maga valóságában száz és száz olyas, mikről azelőtt még csak álmodni sem mert volna. A titkos levelezés egyre folyt. — Ám folyton, — mondá a férfiú büszkeség — nem alacsonyítom le magamat annyira, hogy utána lessek. — De nem szabad folynia, — hangzott fel a ka­ján féltékenység — dőljön az ügy jobbra vagy bal­ra : tudnod kell hogy becsületed, nyugalmad, boldog­ságod ellen mik történnek ?! . . Ez a két hatalom küzdött a férj szivében, s vég­re is az utóbbiké lett a diadal. Ő leselkedni fog neje után, s a legelső alkalommal számon kéri tetteit. Ak­kor aztán, legyen a mint a sors akarja. E pillanattól kezdve a férj gyakran hallgatózott neje ajtajánál. Nem hallja e sóhajtozni magában, nem hall-e nevet elröppenni ajkairól, mely egyszerre föllebbentse a gyötrelmes fátyolt s talán még gyötrelmesebb be­pillantást nyújtson a rettenetes valóba ?! Egy ilyen alkalommal történt, hogy a férj toll­­percegést hallott neje szobájából. — Ismét levelet ir . — suttogá, miközben sz­ive dobogott és mellé emelkedék, hullámzott — vége a türelemnek, tudnom kell kivel levelez ?! . . S benyitott neje szobájába. S ott ült a bájos, titkos levelező, kezében a toll, előtte a papír, és szemében könnyek. . . Könnyek ! S mily rettenve szökött fel, mily ármányos ügyes­séggel akarta elrejteni levelét! De hiába, a férj sze­me észrevette már. — Szinte megrettentem, oly hevesen nyitottad be az ajtót, — mondá a nő remegve, miközben saját testével akart védfalat vonni férje és a levél közt — nem is hallottam lépteidet. Oh, mily szép volt e zavarában! A férj jobban szerette, mint valaha. — Mivel foglalkozol, édesem ? — kérdé a férj nyá­jasság leplét borítva a keblében viharzó fergetegre. — Semmivel, csak irkáltam, régen nem írtam már — mondá a nő mindig nagyobb zavarral. — Hagyjuk a színlelést, asszonyom — hangzott ekkor a férj szava egész komolysággal — kegyed irt, kegyed levelet irt ismét, s én tudni kivánom, hogy kinek ? Gyötrelmes egy kis jelenet fejlődött ki közöt­tük. A nő semmi áron sem akarta megmutatni a le­velet, a férj pedig folyton növekvő szigorúsággal követelte. — Nem ? — kérdé. — Nem! — S még egyszer és utójára nem ? — Nem!

Next