Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)
1872-02-23 / 43. szám
A lelkész és Margit imádoztak. Beatrix Móric keblére hajtá fejét. — Vége mindennek, — szólt, — ő meghalt, a nélkül, hogy minket leányaiul elfogadott volna. Menjünk. Fargiel asszony csöngetett. — Mondják meg a kocsisnak, hogy fogjon s hozza el rögtön a jegyzőt és a bírót. Ezzel a grófnő diadalittas tekintetet vetett Móricra s távozott. — Győzött! —gondold magában.. . . De ki tudja ? Az ablakhoz vonta Beatrixet. — Miért távoznánk mi innen el ? — kérdé a gróf. — Ha atyjuk nem ismerte is el, a törvény elismeri kegyeteket leányaiul. — A törvény! — szólt Beatrix méltósággal, — a törvény! Mit érek én azzal ? Ha én nem vagyok az ő leánya, örökölni sem akarok. Menjünk! Azzal oda sietett Margithoz, s inte neki, hogy kövesse őt. — Nem távozom, — szólt Margit. — Hát mitevő leszesz itt ? Imádkozol ? — Nem, — válaszolt Margit. — Talán elveszted az eszedet? — Nem! —— szólt Margit harmadszor is. Két órával később Beatrix és Orbessac gróf visszatértek Párisba, sehogy sem értvén Margitnak magatartását. — Most már kezdem a dolgot érteni, — szólt Beatrix. — Margit kerüli önt, mert szereti! Szegény leány! Mi lesz ő belőle ? De hát én belőlem mi lesz ? — szólt, búsan hajtva fejét a gróf vállára, — mert hiszen tudja ön, hogy nincs egyebem többé, mint szerelmem. — Annál jobb, — szólt Móric, ki nemeslelkü ifjú volt, — kegyed megkérte kezemet, im fogadja tehát, kegyedé az egész életen át, a sírig! Ezt mondva Móric, lelkesülten nyujtá kezét Beatrix felé. Midőn hazaértek, igy szólt a gróf: —■ Mennyire örülök, hogy e kis fészekbe vonúlt kegyed vissza, hol az ember szabadabban lélekzik, távol ama lealázó fényűzéstől, melyben ezelőtt élt! Mennyire örülök én, hogy kegyed szegény, ki mindama gazdagsággal rendelkezhetnek, amelyekkel a színházi királynők s a golcondei királynők! Kegyed visszaküldte lovait tulajdonosának: fogadja azok helyett az enyéimet... Mi boldogok leszünk Beatrix, mert a boldogsághoz kevés kell, csupán a kölcsönös szeretet. — Mily regényt éltünk át tíz nap alatt! — szólt Beatrix, elgondolkozva. — Igen, — válaszolt Móric, — e regény azonban inkább vígjátékhoz hasonlít, amennyiben házasságon végződik. Kegyed fölkéri színésztársait, azt a hat színészt, hogy e vígjátékot couplet-vel zárják be. Míg Móric és Beatrix jövő boldogságuk fölött eképp ábrándoztak, azalatt a Marvy-kastély a következő jelenet színhelye volt. A jegyző, a biró és egy fogalmazó megérkezett. A lelkész a halott szobájában imádkozott Margittal. Fargiel asszony háromszor is visszatért, hogy elküldje Margitot, de látva ennek nyugodt, szelíd s szép arcát, anyjára gondolt s megint kiment a szojbából. Midőn a jegyzőt meglátta, feléje sietett. — Ott bent, atyám ágyánál egy apáca imádkozik, kinek jelenléte bennem kellemetlen érzést kelt. Van-e joga e nőnek bent maradni ? — Nincs, asszonyom, majd átküldjük őt a mellékszobába imádkozni. Midőn a jegyző az apácát távozásra kérte föl, Margit így válaszolt: — Nekem jogom van ahhoz, hogy atyám ágya előtt imádkozhassam. — Megint másik leány ! — gondolt a jegyző, ki még élénken emlékezett Beatrixre. — Jól tudom, — szólt Margit, — hogy nővérem, Fargiel asszony pillanatra egyedül szeretne itt lenni, mert igen jól van értesülve, hogy abban a szekrényben ott körülbelül kilencszázezer frank van, melyből Beatrixnek is ki kell adni az őt illető részt. — Kilencszázezer! — kiálta föl Fargiel asszonyt zavarral. — Igen, úgy mondta azt nekem atyám. — De végrendeletet is hagyott atyám hátra, — szólt a grófnő boszúsan. — Atyám széttépte azt. — Ne higyyék neki uraim, ő nem atyámnak a leánya. A jegyző a végrendelet készítése alkalmával arról értesült, hogy Parfondval urnak, házasságban három leánya született nejétől. — Asszonyom, — szólt a jegyző, ünnepélyes arccal, ha egyszer végrendelet nincs, a törvény kegyednek nővéreit az örökségből nem zárhatja ki, mert ők törvényes házasságból született gyermekek s egyenlő osztályrészt kapnak. Fargiel asszony meg volt semmisülve. XXVI. Beatrix. Este tíz óra tájban Móric búcsút vett Beatrixtől. — Móric ne hagyjon ön engem egyedül. — El kell mennem a dalszínházba, hol néhány ismerősömmel akarok találkozni. Holnap tíz órakor ismét visszatérek kegyedhez, és nem fogom többé elhagyni. Móric hévvel ölelte meg Beatrixet. Aztán egyenesen a dalszínházba ment. — Holnap párbajom lesz, — szólt két barátjához, — legyetek tanúim. Hazaérkezve végrendeletet készített, amely szerint fivérét és Beatrixet jelölte ki örököseiül. Volt még egy nővére is, ki dúsgazdag emberhez, milliomoshoz ment nőül. Ennek csak családi emlékeket hagyományozott. — Mily bohóság! — szólt szivarra gyújtva, midőn a végrendelet elkészült. — Mintha bizony az a buta német herceg képes lenne a szellem emberét legyőzni ? Beatrixnek nyugtalan éje volt, de álmában tündéri látványai voltak: Móric húszszor is felkereste őt, szerelemteljesen mosolygva rá. Csak akkor ébredt föl, midőn ajtaját hevesen kopogtatók. (Folyt, köv.) A spiritistákról. (V. V.) Ama ferde irányú hóbortról fogok értekezni, melynek körébe a sokszor hallott, „lélekidézések,“ „asztaltáncoltatások,“ „ajtónyikorgások“ s hasonló, a spiritisták által nagy horderejűeknek tekintett „nonsense“-ok tartoznak. Bevezetésül azonban elmondom azt az esetleget, melynek következtében, mint Pilatus a „Credóba“, belefutottam a spritismus tudományába Még mint „gonosz csontú diák,“ tanúja voltam egy spiritisztikus kísérletnek, melyet egy díszes társaság akart kivinni, táncra vágyván penderíteni egy nem igen táncra termett, vaskos lábú asztalt. Később szerencsém volt szemlélhetni a jövendölő „asztalkát“ is, mely egy „kellem-, jellem- és szellemdús“ hölgy apró kacsója alatt mutatta be „illési tehetségét,“ nagy „ákombákomokat“ firkantva az alája tett papírra. Mindezeket „nagyon“ megbámultam, de százszor is elfelejtettem, s talán soha sem is njúlt volna föl nálam e bohóságok emléke, ha a véletlen újra föl nem idézi. Hazánkban kevés spiritisztikus van, s a kevesek közé leginkább azok tartoznak, kik önvallomásuk szerint „szigorú vallásos neveltetésben“ részesültek. Nemzetünk sokkal egészségesebb észszel is van megáldva, semhogy itt ily tévedés számos követőre találhatna. De itt-ott mégis fordulnak elő, például a lapok csak az imént hozták szőnyegre a ferencvárosi szatócs-spiritista gyülhelyét. Sőt főúri körökben is létezik egy úgynevezett spiritisztikus társulat, melynek „sol-disant“ médiumait nem akarom megnevezni, vagyis nem akarom őket a hahota tárgyaivá tenni. Ma egy éve a sors kezembe játszott egy, éppen a magyar főúri médiumok által német nyelven szerkesztett könyvet, s szerencsés természetemnek köszönhetem, hogy nem kaptam „görcsöket“ az abban mondottaktól. Továbbá az angol folyóiratok között böngészvén, olcsósága és gyönyörű tudományos programmja folytán nagyon szemembe ötlött a „Human Nature“ címü havi közlöny, mely az összes természettudományt magában foglalni ígérte. Megkisérlettem tehát s előfizettem e folyóiratra, szerencsémre nem sok időre, mert ime természettudományi értekezések helyett spiritisztikus előadásokat és csodás tények leírásait kaptam. De épp ennek következtében szolgálhatok most néhány újkori csodával a magyar közönségnek. A Spiritismus igen el van terjedve Angolországban és Amerikában. Hívei között a társadalom minden rétege bit képviselőkkel s spiritisták között találjuk a „szabad szerelem apostolnőjét,“ Mrs Woodhullt, a híres természetbúvárt Wallace-t, Tuttle Hudsont, Jackson Davis-t, Burnst, egyik előkelő londoni könyvárust, a mormonokat, továbbá a számos vallásfelekezet magas- és alsórendű papjait, .Írókat, kézműveseket és mindenek fölött számos nőt. Judge Edmonds az amerikai spiritisták számát 11.000,000-ra teszi, Töbk Vilmos ellenben csak 660,000-re , de tekintve a „monstruosus tant,“ még ez is roppant szám. Irodalmuk igen kiterjedt. Amerika és Angliában számos közlönynyel bírnak, melyek között nevezetesebbek: a „Medium,“ „Freelight,“ „Human Nature,“ „American Spiritualist“ és a legújabban keletkezett: „The Shaker.“ Nevesebb spiritisztikus művek: Tuttle Hudson-tól „The Arcana of Spiritualism“, James Peeblestől „Spiritual Pilgrim,“ Jackson Davistól „The Temple“ stb. Ily roppant mérvet öltött a spiritisztikus elmélet Amerika és Angliában. Senki sem hitte, nem is gyanította, hogy az „asztaltáncoltatás,“ „lélekidézés“ s több efféle nevetségesség oly számos hívőre és követőre akadjanak. A tudományos világ lenézte e téveteg tant, a józanabb közönség kikacagta, s legtöbben oly valaminek tartották, miről önkényt fognak lemondani az emberek, s mit azonnal el fognak temetni, mihelyt alapjain a csalás és rászedés kiderülnek. De úgy látszik, hogy a kifürkészhetlen emberi természet sokkal kitartóbbnak mutatkozik ez esetben, mint ahogy hitték, s a spiritisták száma, ahelyett, hogy kevesednek, napról-napra gyarapodik, s ma már teljes orcátlansággal csodák végbevitelével kérkednek, prófétai tehetséget tulajdonítanak maguknak. Sokan fogják kérdezni, hogy min alapszik tulajdonképp a Spiritismus elmélete? Röviden ide jegyzem. A spiritisták csakis a lelket ismerik el, mint minden létezőnek okát, forrását, alpháját és ómegáját, mint a világ teremtőjét. Szerintük az anyag puszta buborék, phantom, egyedül a szellem bírván örökkévalóság és igazi léttel. Ami a lelken kívül szemlélhető és érezhető, az a lélek eszköze csupán. A Spiritismus eredeti forrása ez s e tekintetben ellentéte a materialismusnak, s megegyezik majdnem minden vallással, de leginkább a mozaismussal, melyben a mindent igazgató nagy szellem a központ. Nem csoda, ha ez az alaptan kész hívőkre talál a különféle vallásúaknál, mert e nézlet a lélek fölényét, öröktől fogva való létezését és halhatlanságát állapítja meg. De a tulajdonképpi spiritisták korántsem elégedtek meg ez elmélettel, hanem ők „ad absurdum“ vitték a szellemről szóló tant s igy keletkezett ama hiedelem, hogy a szellemek még mai nap is művelhetnek csodákat. Az emberi lélek lázas állapotaiból, az álmokból, melyekben a képzelem az átélt benyomásokat, jeleneteket és nagyobb horderejű eseményeket mintegy újra letükrözi, azt következtetik a spiritisták, hogy a lelkek a testi elenyészés után is folytonos összeköttetésben maradnak, és így azoknak megidézése, s azok felsőbb tehetségeivel valamely emberi erőt túlhaladó mű végbevitele lehetséges. Hogy a lelkek csakugyan összeköttetésben állanak egymással, az által vélik bebizonyítani, hogy például a megölt ember szelleme folyton üldözi a gyilkost, s hogy itt nem visszaemlékezés, a megbánás és javulás dajkája, hanem a megölt szelleme hat összeköttetése és üldözése által a gyilkosnak még testben levő lelkére. De a szellemek nem mindenkit szolgálnak egyaránt, hanem e nagy megtiszteltetéshez bizonyos érdem kell; azért a kegyelt egyént megkülönböztetésül „ medium “-nak nevezik. Ily médiumok, midőn a szellemekkel érintkeznek, magánkivüli állapotba esnek s elválva mintegy a földiektől, a láthatlanokkal társalognak, hangjok túlvilági lesz, a láthatlan szellemek pedig e „médiumok“ kedvéért csodadolgokat művelnek , jövendölnek, egy új világba vezetik a halandót, megmondják neki, hogy mivé lesz, mitől és kitől féljen, kivel barátkozzék ; tudományossá avatják néhány perc alatt a legbutább és legtudatlanabbat. Midőn vége van a „szellemi tanácsülésnek,“ melyből a néző közönség mitsem hall és lát, a „medium“ elbeszéli az átélteket; előmutatja a persa, arab és görög írást, a rajzolatokat, miket a szellemek fél perc alatt végeztek el. Ez a spiritisztikus hitvallás, de még ezen kívül más melléktanok is léteznek. 184