Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-23 / 43. szám

A lelkész és Margit imádoztak. Beatrix Móric keblére hajtá fejét. — Vége mindennek, — szólt, — ő meghalt, a nélkül, hogy minket leányaiul elfogadott volna. Menjünk. Fargiel asszony csöngetett. — Mondják meg a kocsisnak, hogy fogjon s hozza el rögtön a jegyzőt és a bírót. Ezzel a grófnő diadalittas tekintetet vetett Mó­ricra s távozott. — Győzött! —gondold magában.. . . De ki tudja ? Az ablakhoz vonta Beatrixet. — Miért távoznánk mi innen el ? — kérdé a gróf. — Ha atyjuk nem ismerte is el, a törvény el­ismeri kegyeteket leányaiul. — A törvény! — szólt Beatrix méltósággal, — a törvény! Mit érek én azzal ? Ha én nem vagyok az ő leánya, örökölni sem akarok. Menjünk! Azzal oda sietett Margithoz, s inte neki, hogy kövesse őt. — Nem távozom, — szólt Margit. — Hát mitevő leszesz itt ? Imádkozol ? — Nem, — válaszolt Margit. — Talán elveszted az eszedet? — Nem! —— szólt Margit harmadszor is. Két órával később Beatrix és Orbessac gróf visszatértek Párisba, sehogy sem értvén Margitnak magatartását. — Most már kezdem a dolgot érteni, — szólt Beatrix. — Margit kerüli önt, mert szereti! Szegény leány! Mi lesz ő belőle ? De hát én belőlem mi lesz ? — szólt, búsan hajtva fejét a gróf vállára, — mert hiszen tudja ön, hogy nincs egyebem többé, mint szerelmem. — Annál jobb, — szólt Móric, ki nemeslelkü ifjú volt, — kegyed megkérte kezemet, im fogadja tehát, kegyedé az egész életen át, a sírig! Ezt mondva Móric, lelkesülten nyujtá kezét Beatrix felé. Midőn hazaértek, igy szólt a gróf: —■ Mennyire örülök, hogy e kis fészekbe vonúlt kegyed vissza, hol az ember szabadabban lélekzik, távol ama lealázó fényűzéstől, melyben ezelőtt élt! Mennyire örülök én, hogy kegyed szegény, ki mind­ama gazdagsággal rendelkezhetnek, a­melyekkel a színházi királynők s a golcondei királynők! Kegyed visszaküldte lovait tulajdonosának: fogadja azok he­lyett az enyéimet... Mi boldogok leszünk Beatrix, mert a boldogsághoz kevés kell, csupán a kölcsönös szeretet. — Mily regényt éltünk át tíz nap alatt! — szólt Beatrix, elgondolkozva. — Igen, — válaszolt Móric, — e regény azon­ban inkább vígjátékhoz hasonlít, a­mennyiben házas­ságon végződik. Kegyed fölkéri színésztársait, azt a hat színészt, hogy e vígjátékot couplet-vel zár­ják be. Míg Móric és Beatrix jövő boldogságuk fölött eképp ábrándoztak, azalatt a Marvy-kastély a kö­vetkező jelenet színhelye volt. A jegyző, a biró és egy fogalmazó megérkezett. A lelkész a halott szobájában imádkozott Margittal. Fargiel asszony háromszor is visszatért, hogy elküldje Margitot, de látva ennek nyugodt, szelíd s szép arcát, anyjára gondolt s megint kiment a szo­­j­bából. Midőn a jegyzőt meglátta, feléje sietett. — Ott bent, atyám ágyánál egy apáca imádko­zik, kinek jelenléte bennem kellemetlen érzést kelt. Van-e joga e nőnek bent maradni ? — Nincs, asszonyom, majd átküldjük őt a mel­lékszobába imádkozni. Midőn a jegyző az apácát távozásra kérte föl, Margit így válaszolt: — Nekem jogom van ahhoz, hogy atyám ágya előtt imádkozhassam. — Megint másik leány ! — gondolt a jegyző, ki még élénken emlékezett Beatrixre. — Jól tudom, — szólt Margit, — hogy nővé­rem, Fargiel asszony pillanatra egyedül szeretne itt lenni, mert igen jól van értesülve, hogy abban a szekrényben ott körülbelül kilencszázezer frank van, melyből Beatrixnek is ki kell adni az őt illető részt. — Kilencszázezer! — kiálta föl Fargiel asszonyt zavarral. — Igen, úgy mondta azt nekem atyám. — De végrendeletet is hagyott atyám hátra, — szólt a grófnő boszúsan. — Atyám széttépte azt. — Ne higyyék neki uraim, ő nem atyámnak a leánya. A jegyző a végrendelet készítése alkalmával arról értesült, hogy Parfondval urnak, házasságban­­ három leánya született nejétől. — Asszonyom, — szólt a jegyző, ünnepélyes arccal, ha egyszer végrendelet nincs, a törvény ke­gyednek nővéreit az örökségből nem zárhatja ki, mert ők törvényes házasságból született gyermekek s egyenlő osztályrészt kapnak. Fargiel asszony meg volt semmisülve. XXVI. Beatrix. Este tíz óra tájban Móric búcsút vett Beatrixtől. — Móric ne hagyjon ön engem egyedül. — El kell mennem a dalszínházba, hol néhány ismerősömmel akarok találkozni. Holnap tíz órakor ismét visszatérek kegyedhez, és nem fogom többé elhagyni. Móric hévvel ölelte meg Beatrixet. Aztán egye­nesen a dalszínházba ment. — Holnap párbajom lesz, — szólt két barát­jához, — legyetek tanúim. Hazaérkezve végrendeletet készített, a­mely szerint fivérét és Beatrixet jelölte ki örököseiül. Volt még egy nővére is, ki dúsgazdag emberhez, milliomoshoz ment nőül. Ennek csak családi emlé­keket hagyományozott. — Mily bohóság! — szólt szivarra gyújtva, midőn a végrendelet elkészült. — Mintha bizony az a buta német herceg képes lenne a szellem emberét legyőzni ? Beatrixnek nyugtalan éje volt, de álmában tün­­déri látványai voltak: Móric húszszor is felkereste őt, szerelemteljesen mosolygva rá. Csak akkor ébredt föl, midőn ajtaját hevesen kopogtatók. (Folyt, köv.) A spiritistákról. (V. V.) Ama ferde irányú hóbortról fogok ér­tekezni, melynek körébe a sokszor hallott, „lélek­­idézések,“ „asztaltáncoltatások,“ „ajtónyikorgások“ s hasonló, a spiritisták által nagy horderejűeknek te­kintett „nonsense“-ok tartoznak. Bevezetésül azonban elmondom azt az esetleget, melynek következtében, mint Pilatus a „Credóba“, belefutottam a spritismus tudományába Még mint „gonosz csontú diák,“ tanúja voltam egy spiritisztikus kísérletnek, melyet egy díszes tár­saság akart kivinni, táncra vágyván penderíteni egy nem igen táncra termett, vaskos lábú asztalt. Később szerencsém volt szemlélhetni a jövendölő „asztalkát“ is, mely egy „kellem-, jellem- és szellem­dús“ hölgy apró kacsója alatt mutatta be „illési tehetségét,“ nagy „ákombákomokat“ firkantva az alája tett papírra. Mindezeket „nagyon“ megbá­­multam, de százszor is elfelejtettem, s talán soha sem is njúlt volna föl nálam e bohóságok emléke, ha a véletlen újra föl nem idézi. Hazánkban kevés spiritisztikus van, s a kevesek közé leginkább azok tartoznak, kik önvallomásuk szerint „szigorú vallásos neveltetésben“ részesültek. Nemzetünk sokkal egészségesebb észszel is van megáldva, semhogy itt ily tévedés számos követőre találhatna. De itt-ott mégis fordulnak elő, például a lapok csak az imént hozták szőnyegre a ferencvá­rosi szatócs-spiritista gyülhelyét. Sőt főúri körökben is létezik egy úgynevezett spiritisztikus társulat, melynek „sol-disant“ médiumait nem akarom meg­nevezni, vagyis nem akarom őket a hahota tárgyai­vá tenni. Ma egy éve a sors kezembe játszott egy, éppen a magyar főúri médiumok által német nyelven szer­kesztett könyvet, s szerencsés természetemnek kö­szönhetem, hogy nem kaptam „görcsöket“ az abban mondottaktól. Továbbá az angol folyóiratok között böngész­vén, olcsósága és gyönyörű tudományos programmja folytán nagyon szemembe ötlött a „Human Nature“ címü havi közlöny, mely az összes természettudo­mányt magában foglalni ígérte. Megkisérlettem te­hát s előfizettem e folyóiratra, szerencsémre nem sok időre, mert ime természettudományi értekezések helyett spiritisztikus előadásokat és csodás tények leírásait kaptam. De épp ennek következtében szolgálhatok most néhány újkori csodával a magyar közönségnek. A Spiritismus igen el van terjedve Angolország­ban és Amerikában. Hívei között a társadalom min­den rétege bit képviselőkkel s spiritisták között ta­láljuk a „szabad szerelem apostolnőjét,“ Mrs Wood­­hullt, a híres természetbúvárt Wallace-t, Tuttle Hudsont, Jackson Davis-t, Burnst, egyik előkelő londoni könyvárust, a mormonokat, továbbá a szá­mos vallásfelekezet magas- és alsórendű papjait, .Írókat, kézműveseket é­s mindenek fölött számos nőt. Judge Edmonds az amerikai spiritisták számát 11.000,000-ra teszi, Töbk Vilmos ellenben csak 660,000-re , de tekintve a „monstruosus tant,“ még ez is roppant szám. Irodalmuk igen kiterjedt. Amerika­ és Angliá­ban számos közlönynyel bírnak, melyek között neve­zetesebbek: a „Medium,“ „Freelight,“ „Human Na­ture,“ „American Spiritualist“ és a legújabban ke­letkezett: „The Shaker.“ Nevesebb spiritisztikus művek: Tuttle Hudson-tól „The Arcana of Spiritua­lism“, James Peeblestől „Spiritual Pilgrim,“ Jackson Davistól „The Temple“ stb. Ily roppant mérvet öltött a spiritisztikus elmé­let Amerika­ és Angliában. Senki sem hitte, nem is gyanította, hogy az „asztaltáncoltatás,“ „lélekidé­­zés“ s több efféle nevetségesség oly számos hívőre és követőre akadjanak. A tudományos világ lenézte e téveteg tant, a józanabb közönség kikacagta, s legtöbben oly valaminek tartották, miről önkényt fognak lemondani az emberek, s mit azonnal el fog­nak temetni, mihelyt alapjai­n a csalás és rászedés kiderülnek. De úgy látszik, hogy a kifürkészhetlen emberi természet sokkal kitartóbbnak mutatkozik ez esetben, mint a­hogy hitték, s a spiritisták száma, a­helyett, hogy kevesednek, napról-napra gyarapodik, s ma már teljes orcátlansággal csodák végbevitelével kér­kednek, prófétai tehetséget tulajdonítanak maguknak. Sokan fogják kérdezni, hogy min alapszik tulaj­donképp a Spiritismus elmélete? Röviden ide jegyzem. A spiritisták csakis a lelket ismerik el, mint minden létezőnek okát, forrását, alpháját és ómegá­ját, mint a világ teremtőjét. Szerintük az anyag puszta buborék, phantom, egyedül a szellem bírván örökkévalóság és igazi léttel. A­mi a lelken kívül szemlélhető és érezhető, az a lélek eszköze csupán. A Spiritismus eredeti forrása ez s e tekintetben el­lentéte a materialismusnak, s megegyezik majdnem minden vallással, de leginkább a mozaismussal, melyben a mindent igazgató nagy szellem a központ. Nem csoda, ha ez az alaptan kész hívőkre talál a különféle vallásúaknál, mert e nézlet a lélek fölé­nyét, öröktől fogva való létezését és halhatlanságát állapítja meg. De a tulaj­donképpi spiritisták korántsem eléged­tek meg ez elmélettel, hanem ők „ad absurdum“ vitték a szellemről szóló tant s igy keletkezett ama hiedelem, hogy a szellemek még mai nap is művel­hetnek csodákat. Az emberi lélek lázas állapotaiból, az álmok­ból, melyekben a képzelem az átélt benyomásokat, jeleneteket és nagyobb horderejű eseményeket mint­egy újra letükrözi, azt következtetik a spiritisták, hogy a lelkek a testi elenyészés után is folytonos összeköttetésben maradnak, és így azoknak meg­­idézése, s azok felsőbb tehetségeivel valamely em­beri erőt túlhaladó mű végbevitele lehetséges. Hogy a lelkek csakugyan összeköttetésben ál­lanak egymással, az által vélik bebizonyítani, hogy például a megölt ember szelleme folyton üldözi a gyilkost, s hogy itt nem visszaemlékezés, a megbá­nás és javulás dajkája, hanem a megölt szelleme hat összeköttetése és üldözése által a gyilkosnak még testben levő lelkére. De a szellemek nem mindenkit szolgálnak egyaránt, hanem e nagy megtiszteltetéshez bizonyos érdem kell; azért a kegyelt egyént megkülönbözte­tésül „ medium “-nak nevezik. Ily médiumok, midőn a szellemekkel érintkez­nek, magánkivüli állapotba esnek s elválva mintegy a földiektől, a láthatlanokkal társalognak, hangjok túlvilági lesz, a láthatlan szellemek pedig e „médiu­mok“ kedvéért csodadolgokat művelnek , jövendöl­nek, egy új világba vezetik a halandót, megmondják neki, hogy mivé lesz, mitől és kitől féljen, kivel barát­kozzék ; tudományossá avatják néhány perc alatt a legbutább és legtudatlanabbat. Midőn vége van a „szellemi tanácsülésnek,“ melyből a néző közönség mitsem hall és lát, a „me­dium“ elbeszéli az átélteket; előmutatja a persa, arab és görög írást, a rajzolatokat, miket a szelle­mek fél perc alatt végeztek el. Ez a spiritisztikus hitvallás, de még ezen kívül más melléktanok is léteznek. 184

Next