Fővárosi Lapok 1872. február (25-48. szám)

1872-02-23 / 43. szám

43-dik sz. Péntek, február 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Félévre . . . 7 ft­e­kr. Negyedévre . S­őt 50 kr. Megjelen­és ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. Előfizetési dij:FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A sólyom és a szellervirág. (Román népköltemény.) Egykor a sólyom leszálla A havasi fenyőfára. Mezőn tekint fel a napba, Szárnyaival csattogtatva. Lenn a fenyőfa tövében Szedervirág nyílik szépen, Napvilágra nincs szüksége, Oda simul a fatőre. — Jó illatú virágocska ! Én vagyok az erdő sólyma , Ki az árnyból, napvilágra, Hadd tekintsek szép orcádra ! Szeretnélek szárnyra venni, S a világba elrepülni, Járni veled napsugárban, A nap körül, a fényárban. Virágozzál velem, nálam, A nap körül, a fényárban. — Sólyom madár, szép szólással! Mindenki bir hivatással. Te bírsz sebes röptű szárnynyal, Én enyelgek itt az árnynyal; Te felröpülsz a magasban, Én világom itt alant van ; Szárnyaiddal játszik a szél, Én virágzom a fűtőnél. Menj csak el, ne bolygasd álmom’. Elfér benne : nagy a világ — Egy sólyom s egy szedervirág ! J­oldován G. A tizenharmadik farsang. (Beszély). Deák Farkastól. (Vége). — Ne szóljon, kérem. Nem akarom fárasztani, a táncot elengedem, de tartsa meg a régi napok em­lékéül.­ Éppen felelni akartam, midőn egy úr hozzánk rohan, s beszéli, hogy a férfi-szobában rettentő ve­szekedés foly. Lenóra elsápadt. A táncteremből né­­hányan a zaj felé tartottunk. A férfi-szobába lépve, láttam, hogy Schwarz a központ. Ő kivörösült, zi­lált hajjal, veszekedő hangon beszélt egy szék mö­gül. Kezében egy pohár bor volt, mely a taglejtés következtében ide-oda locsogott. Nyakkendője ki­oldva. Senkire sem ügyelve hadonázott. — Miféle dolog az, hogy az úr velem egy óráig beszél és akkor kisül, hogy az úr nem tud semmit, és én az urat nem is ismerem, hallja maga, Csacsosi vagy miféle Abellinó. Még az a házi úr sem jobb ön­nél, a­ki önt meghívta. Hallgasson! Pincér vagy inas, bort, bort ide, nem kell a pezsgő, savanyú bor kell! Álljanak félre, én táncolni akarok! — Kérem uraim, legyünk csöndesen, ne rontsuk el a mulatságot, — esedezett a házi úr. — Nem leszek csöndesen, nem akarok csöndes lenni! — S azzal a földhöz csapott egy poharat. Nem­sokára egy karszékbe dőlt, én pedig intettem az ina­soknak, s nagy bajjal hazaszállítottuk Schwarz urat egy bérkocsin. S ez az ember az ő férje ! Mikor a terembe visszatértem, még Padlósi min­dig járta. Pedig már a táncosok nagy része is el­ment. Látni akartam még egyszer Lenórát, de sehol se találtam. Megnéztem mind a szobákat. Sehol. Mondák, hogy férje esetét meghallván, magán kívül volt szégyenletében, s a házi­asszony sem vette észre, mikor távozott. Végre a zene is elhallgatott, s Pad­lósi ott állt, egy vén gouvernante-tal karján, mint va­lami bánatos kérdőjel egy megzavart idyllben. Én is távozni akartam s a ruhatárban egyik szol­ga mondá, hogy gróf Czirpei lábzsákjait itt feledte, s karján egy fekete köpenyes nővel távozott, ki fá­tyollal volt elburkolva. Lesiettem a lépcsőn s egy ott ácsorgó inasnak mondom, hogy kiáltson bérkocsit... A fiú elment, de sokáig nem tért vissza. Fejem égett. Úgy találtam, hogy sokkal jobb lett volna nekem ide sem jönni. Köpenyembe jól behúzódva gyalog indul­tam haza. VII. — Szerettem volna hangosan nevetni. Szivem fájt és el akartam titkolni önmagam előtt. Tehát még mindig szeretem e nőt ? S tehát igaz, hogy a szív csak egyszer szeret ? Istenem! hát tizenkét év sem elég arra, hogy az ember feledjen ? És ki ez a nő ? Egy képmutató, kinek kacérsága mindent túlhalad, mit valaha képzeltem. Emlegeti első ifjúsága szép emlékeit, nem feledé el önzetlen szerelmem tisztasá­gát, s egész lénye azt mutatja, hogy engemet meg­pillantva, bánattal tekint múltjára, és szeretné vissza­idézni az elmúlt időket; sóhajt, kényezik s midőn férje leiszsza magát, egy vén rové karján távozik annyi ember szeme láttára. Fejem zúgott, szivem erő­sen dobogott, s észre se vettem, mily hideg szél fújja arcomat. A József-téren gróf Czirpes lakása előtt szokatlan járást-kelést vettem észre. A kapu már nyitva állt s a lámpák meggyujtva. A kapuban egy ijedt arcú inas nézegetett ki, a másik tovaszaladt ellenkező irányban. — Talán valami baj van ? — kérdem kissé fé­lénken. — Igen uram, a méltósága nagyon roszul van. Haragosan érkezett haza valami táncmulatságból, s a­mint szobájába lépett, egy-két szitkozódó szót mon­dott az ostoba asszonyok ellen, s azzal összeroskadt. Most várjuk az orvosokat. Megdöbbenve siettem tovább. Nem volt bátor­ságom megkérdeni, hogy a gróf egyedül jött-e haza. Gyorsan haladtam át a színháztéren, a váci­ ut­cán, a Kristóf-téren és úriutcán. Gondolatimat nem tudtam összeszedni. Éppen ütötte a hat órát. Még teljesen sötét volt, de a jókor ébredő kis­iparosok már jártak-keltek az utcákon s egyik-másik keres­kedést nyitogatni kezdték. A ferenciek terén orgona­hangokat hallok. Ellenállhatlan vágy ragadt meg, hogy az egyházba lépjek. Bál után templomba! Za­jos lakoma után, víg­­áncestély után, jókedvű embe­rek társasága után hirtelen, egyenesen a szent helyre, hol egyszerű hívek imádkoznak s az orgona komoly zenéje mélabús hatásával megtisztitja és éghez emeli a szivet. A templom előtt egy bérkocsi állt, benn pe­dig alig volt húsz ember, többnyire szegény asszo­nyok ! A templom csak félig volt világítva. Egyik oldaloltárnál egy pap misézett. Köpenyem összehúz­va közeledtem az oltárhoz, a­mennyire csak lehetett, és néhány percig buzgó szívvel imádkoztam. Ekkor vettem észre, hogy pár lépésre tőlem egy fekete kö­penybe és fekete fátyolba burkolt alak — fejét az oltár lépcsőjére hajtva — keservesen zokog. .. Lenóra volt! Alig valék képes a templomból kivánszorogni. Szivem mindig vissza­vont a szép Magdolna felé. De az utcára érve, ismét összeszedtem magamat, s tudja isten miért, de könnyebbült szívvel siettem szállásom felé. Ő nem romlott el és nem is bukott el. Csak sze­rencsétlen. Milyen furcsa az élet! — gondolom magam­ban, — ha én még egyszer élném át ifj­úságomat, csak úgy tennék, a­mint már egyszer tettem. * Már virradt, midőn kimerülve szállásomhoz értem. A kapu ki volt nyitva s messzire hallatszott Binderné hangja, a mint a tejáruló asszonyokkal ve­szekedett. Szépen meg volt fésülködve s haja fehér kendővel hátrakötve, úgy állott ott, mint a józanság szigorú személyesítőj­e. Midőn jó reggelt mondtam, alig méltóztatott válaszolni. Csak elsurrantam mel­lette. Szolgálója, Lidi, ki szobámban már tüzet gyúj­tott, dalolva tisztogatta a lépcsőzetet. Éva leányai. Houssaye Arzén regénye. (Folytatás). — Péter, én meghalok, — folytató nőm. — Úgy­e halvány vagyok ? Nemde a sírból kiszállott kisértethez hasonlítok? Én sírom szélén álllok. — Én nem fogom kegyedet túlélni, — válaszolt Péter. — Nem, nem, éljen ön és gondoljon rám, ha meghaltam.... És aztán, ki lenne, a­ki azokat a szegény leányokat szeretni fogná ? — Ha kegyed meghal, akkor én sem élek to­vább. Hát nem tudja, hogy én csak erre vártam? Amélie még inkább elhaloványodott. — Péter, őrködjék fölöttem, — szólt gyöngült hangon, — én úgy érzem, mintha a halál zsibbadtsága venne rajtam erőt. Marbault Péter közeledett hozzá s föltartó kar­jai között. — Barátom, — susogá — én nagyon vétkes vagyok; úgy szeretnék most mindjárt itt meg­halni. E pillanatban megjelentem az ajtónál. — A gróf! — sikolta föl ijedten nem, s elájult Péternek karjai között. Én mit sem szóltam, csak fegyveremet emeltem vállamhoz. — Uram, — szólt Marbault Péter, — öljön meg, ha úgy tetszik, de ne érintse a haldokló nőt. A lövés eldördült. Parfondval asszony hirtelen kiocsúdott. Péter nem élt többé. A gróf pillanatra elhallgatott, s aztán keserűen kiáltott föl: — A halál! a halál! mindenki meghalt, csak én... Aztán mintha önmagához beszélne, folytatá: — Egy szót sem szóltam többé nőmhez. Visz­­szatértem az erdei ösvényen át kastélyomba, a nél­kül, hogy aggódtam volna azon, mi lett Amélieből. Midőn hazaérkeztem, még nem tért vissza. Végre hazaérkezve, úti kocsimat látta a kapu alatt. Bejött hozzám. Én néma maradtam. Reginán már rajta volt köpenye, utazásra volt felöltöztetve. — Hát ő is elutazik ? — kérdé Amélie két­­­ségbeesve. — Igen, — szólt Regina — mert kegyed nem anyám többé. — Nem vagyok többé anyád ! ? Félig tébolyodott állapotban s félholtan vitték ágyába. Fél órával később Reginával lementem a lép­csőkön. Egy ajtó megnyilt s én Améliet láttam ki­lépni, kézen vezetve Clotilde-ot s ölében tartva Mar­­gitot. Ah! mily sokáig gyötört e látvány ! Egyetlen szót nem szólt hozzám. Egy héttel később értesültem, hogy még az nap este meghalt. Ennyi az egész. . . Margit, jöjjön közelebb hozzám ! A leányka odament a beteghez. — Kegyed leginkább hasonlít anyjához. Majd Beatrixra tekintett. — De ő, az ő zöld szemével... Fölemelkedett ágyában, de nyögve hanyatlott ismét vissza. Rettentő szünet következett be. Par­fondval úr fuldoklott. Az orvos oda futott s föle­melte fejét. — Nyissák ki az ablakokat! — kiáltott. Parfondvai úr kiszenvedett.

Next