Fővárosi Lapok 1872. április (75-98. szám)

1872-04-20 / 90. szám

90-dik sz. Szombat, április 20. Kiadó-hivatal: Pest,imrátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. ----- -------- --- ------ ----------­Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj. Hatodhasábos petit­sor ....... 9 Bélyegdíj minden ig­­tatáskor . . . . 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Hogyan ítél a világ. (Elbeszélés.) Irta: Beniczky-Bajza Lenke. (Folytatás.) — A mit testvéredről állítasz, az mindenesetre súlyos vád, — mondá gondolkozva, mialatt hangja reszketett, — s kétszer meg kellett volna gondolnod, mielőtt kimondtad, s mi téged éppen úgy sújt, mint őt magát. A nő, kinek férje másfélévi házasság után más oldalánál keres szórakozást, többnyire keveset ér és jelent házaséletében, s alig érdemes arra, hogy részvétet érezzünk iránta, különösen ha a férj oly kitűnő ember, mint Henrik. Mártha észrevehető részül érezte magát, s kü­lönösen Kornélia jelenléte látszik őt zavarni, ki éle­sen függesztő szemeit testvére arcára. — Nem szoktam szavaimat visszavonni, — mondá büszkén, — s a­mit mondtam, Laura előtt is merném ismételni. — És Henrik előtt is? — kérdé Kornélia fürkészve. Mártha megijedt. — Csak nem akarsz férjemmel összeveszíteni ? — kérdé hevesen. — A világért sem, csak tudni akarom felelete­det. Azonban, hogy Laura érdekében is mondjak néhány szót, tudatnom kell veled, hogy ő nem sze­­retetből ment férjhez Gyulához, hanem amaz egysze­rű okból, mert szegény volt, s mert anyánk nyug­díja oly csekély, hogy abból két nagy leányt eltar­tani lehetetlen lett volna. Gyula megkérte őt, s ha kosarat ad neki, nem tudta, leend-e még több ily vagyonos kérője, s egy pár év múlva te is felnőszsz és ekkor szegény anyánkat nélkülözések környezen­­dik és mindhárman szegénység elé néznek. Így gon­dolkozott Laura, s ezért ment férjhez oly emberhez, kit soha sem szeretett, de kit megcsalni nem fog, bár­kihez vonzaná is szive. Mártha kérdőleg, s észrevehető meglepetéssel fordult anyjához. — Igaz ez, mit Kornélia mond ? — Fáj­dalom, igaz ! — viszonzá az öreg nő, s könyek törtek elő szeméből, míg keblét nehéz sóhaj­tás hagyta el. — Én nem vagyok oka Laura e lépésé­nek, ő maga határozta el sorsát, mint Kornélia mond­ja, attól való félelmében, hogy miatta tőled kellene majd egyet-mást elvonnom, ha megneszsz és emberek közzé kell járnod. Azért, Mártha, újra figyelmeztet­lek, gondold meg, mit állítasz Lauráról, kinek jelle­mét én mint anya mindig a legnemesebb és legjobb oldalról ismerem. Mártha gondolkozni látszott, s vonásai habozást árultak el. — A­mit mondtam, nem vonhatom vissza! — mondá aztán sebesen. — De most beszéljünk más­ról! Szeretném tudni, eljön-e a mama velem a hol­napi bálra ? — Hallottad erre nézve véleményemet, — vi­szontá roszóló arccal Waldnerné, — valamint arra is figyelmeztettek, hogy ily fiatal nő, mint te vagy, megítéltetésnek teszi ki magát, ha egyedül, férje­­ nélkül megy társaságba. — Mindenkitől önmagától függ, hogy megítél-­­­tetésnek teszi-e ki magát, vagy nem! — viszonzá Mártha s helyét elhagyva, ruhája ráncait kellemmel , igazgató helyre.­­ — Az igaz, és te e tekintetben bizonynyal a leg­helyesb modort találod el! — viszonzá Kornélia ne­vetve. ] A fiatal nő sértődve fordúlt el, s anyjának kezet­­ csókolva, testvérét könnyed főhajtással köszönte és távozott. — Miért bántod őt mindig? — kérdé fájdalma­san az öreg nő, leányához fordulva. — Ha tudnád, mily roszul esik nekem e testvéri viszálkodás, bizo­nyára nem tennéd. — Nem érdemli-e meg? — kérdé élénk harag­gal Kornélia. — Minden, a­mit mond és tesz, a leg­nagyobb könnyelműségre és elbizakodottságra mu­tat, mi végre is semmivé fogja őt tenni. Ő meri Lau­rát gyanúsítani, kinek cipője szalagját sem oldhat­ná meg, és férje ellen beszél, ki egyike a legkitűnőbb férfiaknak. Valóban lehetetlen, hogy ne boszankod­­jék rá az ember. — Ez örökös gáncsolás csak dacra fogja őt in­gerelni, a­helyett, hogy engedékenységet idézne nála elő; s végre is még oly fiatal, hogy . . . — Kedves anyám, — vágott közbe Kornélia; ne beszéljünk e tárgyról; ez egyetlenegy dolog az, hol nem képes igazságosan ítélni, s talán jobb is, ha mindent más színekben lát, mint ahogy vannak. Adja isten, hogy Mártha jelleme felől soha se le­gyen kénytelen fölvilágosodni! Waldnerné felelni akart, de e pillanatban ven­dégek léptek a szobába, s a megkezdett társalgás félbeszakadt. X. Hűvös, de napfényes idő volt, midőn Henrik Tamásfán körüljárván gazdaságát és elvégezve dol­gait, Abáki felé hajtatott, hová megérkezvén, Laurát egyedül találta. Gyula nem volt otthon, s neje nem tudta meg­mondani, hol jár. Pár hét előtt ment el hazulról, és azóta nem tu­datta hollétét. Laura észrevehető örömmel fogadta Henriket, s ama komoly lekötelező nyájassággal ad­ta ezt tudtára, mi oly kevés asszonynak tulajdona, de épp azért feledhetetlen hatással van a férfira. Nem volt ez örömzajos, de őszinte. A pár halk, de szíve mélyéből eredő szó hangsúlyozása, a kéz­nyújtás, a tekintet, s azután a rögtöni hallgatás, mi legtöbbet mond, egészen boldoggá tették Henriket, ki házassága óta otthon csak dac, neheztelés és föl sem vevéssel találkozott. — Köszönöm e fogadtatást, Laura! — mondá a férfi mindkét kezét kezébe fogva, s önkénytelen föl­indulással tekintett szeme közzé, — e nyájasság két­szeresen boldoggá tesz, mert tőled ered, és mert azt Mártha részéről teljesen nélkülözöm. Laura elvonta tőle kezeit, s leültek. — Hogy találod gazdaságodat, — kérdé a nő, nem akarva az utósó szavakra felelni. — Elég jól, s ha tehetném, jobb szeretnék itt­hon maradni. Az idő tavaszra fordul, s nemsokára megkezdődik a falu élénksége is. De mondd csak Laura, hogy töltöd a telet ? — Meglehetősen jól, csakhogy sok nyugtalan­ságot álltam ki, fiaim betegeskedtek, s a vidéken ke­vés ügyes orvos van. Henriknek csak most tűnt föl a fiatal nő rend­kívüli hal­ványsága s bizonyos kimerültség, mi sze­meiből visszatükröző magát. — De most már jobban vannak? —kérdé részvéttel. — Hála istennek, egészen jobban, s újra elkezd­hetik tanulmányaikat. — Azonban úgy látszik, most te vagy beteg. Alkalmasint a sok várasztás. Miért nem váltatod föl olykor az ápolást a tanítóval. Laura élénken elpirult. — A tanító már nincs nálam többé, elküldtem, mert mostani jövedelmünkből nem telik, hogy neve­lőt tartsak. — És ki tanítja most a fiúkat? — Én magam! — viszontá derülten Laura. — Fiaim még kicsinyek, s én annyit foglalkoztam ko­moly tanulmányokkal, hogy néhány évig képes le­­endők őket oktatni. Henrik szemeiből részvét és meghatottság volt olvasható. — Ez nem megy, Laura, — mondá élénken, — neked nem szabad ily módon fárasztani magadat! Mindentől meg vagy fosztva, a mi élvezetet vagy szórakozást adhatna, s gondjaid és elfoglaltságod napról-napra szaporodik. — Ez élvezet nekem! — viszonzá Laura nevet­ve. — Tudod hogy az irók nagy képzelődőtehetség­gel bírnak, s én a tanítás alatt elképzelem, mily nagy eredményre jut fiaimnál egykor ez oktatás, s boldog vagyok, mert előre is már nagy és kitűnő fér­fiaknak látom őket. Henrik fejét rázta. — Engem nem csalsz meg! — mondá szomo­rúan. — Éppen mert a természet élénk képzelődő­tehetséggel áldott meg, esik nehezedre a rendszeres munka. Napról-napra több kötelességet vállalsz ma­gadra, s aránylag ugyanannyi szigorúsággal vonsz meg magadtól minden szórakozást. Gondold meg, mire fog ez vezetni, s mi vége lesz annak, ha egy­szer a természet föllázad e folytonos gátak és küzdés ellen, s megbetegszel. — Isten őrizzen ettől, fiaim akkor egészen egye­dül maradnának!— mondá ijedten a fiatal nő.— De ez nem fog történni. Lelkünk ereje mindig na­gyobb, mint a testi gyöngeség, s oly szilárdságot ér­zek magamban egy-egy eltökélt dolognál, hogy gyön­geség nem vehet rajtam erőt. Henrik hallgatva szemlélte a beszélőt, kinek arca e pillanatban kimondhatatlan szép volt. Szemei­nek lelkes, komoly kifejezése, homlokán a hit ma­gasztossága, s ajkai körül az erő kinyomata ne­mes eszmét látszottak képviselni. — Oh! Laura, — mondá önkénytelen kitörés­sel, — miért nem ismertelek én, mielőtt asszony let­tél ? Éltet, üdvöt adnék a múltért, ha visszahozhat­nám azt az időt, midőn szabad lett volna szerelmedért küzdenem. A fiatal nő arca perc alatt átváltozott, s nyu­godt, komoly jön, és majdnem levert. (Folyt, köv.) A repülő posta. (Dán beszély). Goldschmiedt M.-tel. (Vége.) — Úgy van, szabály szerint is van. De én kivé­tel vagyok, mert én most nem tudom, miért kellene nekem elmennem. Ingeborg nem felelt, szünet állott be. — Én szabadságot akartam venni magamnak, kocsim egyik ülésével megkínálni nagysádat. — Azt hiszem már említettem a tanácsos úrnak, hogy ma nem szándékom a városba menni, — vi­szont­ Ingeborg hidegen. — Igaz, — mond Baggert, — de hisz nekem sincs szándékomban bemenni. Ingeborg fölemelte nagy szemeit, és a tanácsos­ra nézett, mintha azt akarta volna értésére adni, hogy ebből az egészből egy betűt sem art. Bagger látva a csaknem aggódó részvétet, mely­­lyel a leányka iránta viseltetett, fölhagyott az inqui­­zicióval melyet mint gyakorlott biró megindítani akart hogy Ingeborgot ellenmondásokba keverje és vallomásra birja. Ő maga kezdett vallani.

Next