Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-02 / 175. szám

Aratók it­­­­n­epe. (Gácsországi vázlat.) Sacher-Masoch után. Kör­öskörtől peng a kasza, szól a sarló. Itt vi­dám dalok, mint pacsirta-ének, ott mélán busongók, mint a fülemiléé szállnak a rónáról föl az augusztusi égbolt sötétkék tengerébe. Az aratás javában foly. A messze elterülő podoliai síkság sárga tengerként hullámzik a könnyű nyári szellőben ; a dombok, mint nagy hullámok emelkedni és sülyedni látszanak, egyes apróbb sziget úgy nyüzsög a sok aratótól, mint a fölbolygatott hangyaboly. Közülem vagy is ama kelet-galiciai úri lak kö­rül, melynek néhány hét óta vendége vagyok, egy határt nem ismerő róna terül el, melynek rozs és búza hullámai óriási kévékbe és keresztekbe vannak öszekötve, összerakva. Három-három kéve áll egy­máshoz támasztva hosszú sorban, mint egy meszire elnyúlt tábor sátrai, a láthatáron egyfelől kisebb­­szerű erdőség sötétlik, másfelől Turowa falva szal­­matetőjű viskói és kútgémei bontakoznak ki a tá­vol kék ködéből. A földesúri lak hosszan elhasalt földszinti épület, istálók, fészerek és majorságtól körülvéve, egy dombon áll. A mezőkön keresztül, szeszélyes ka­­nyarulatokban egy gyalog ösvény szalad a faluba. Ennek tőszomszédságában egy kopasz földhányás emelkedik. A nép tatárdombnak hívja, ezentúl rozs­földek terülnek el, hol az arató nép vig­­anája hallik. Majd ismét búzaföldek jönnek, és igy tovább, tovább. Vádjamra veszem fegyveremet és kilépek a ház­ból. A verandán ott ül az úri lak gazdája, Lesnovicz Wasyl barátom. Közép termetű, csontos alak, erős homlokkal, elpusztu­latlan fehér hajjal, hosszú ba­­juszszal, vastag orral és kövér állal. Kék szemei, bo­zontos szemöldjei alól, élénk tűzben ragyognak. — Ne menj messzire, — mondá, a mint megpil­lantott. A parasztok nemsokára elvégzik az aratást, s akkor még ma megüljük az aratási ünnepélyt. Meglásd az egész falu itt lesz. Az én Wasyl barátom nagyon büszke volt ama népszerűségre, melylyel a föld népe között bírt. Pa­rasztjaival mindig jól bánt, éppen ezért családja a forradalmi zavarok közepette is teljes biztosságban maradhatott falujában. A­mint említettem, éppen az aratókhoz indulok. Búcsút vettem tehát barátomtól, és a falu felé vezető gyalog ösvénynek fordultam. A gyalog ösvényen egy karcsú parasztb­ánynyal találkoztam; feje úgy be volt csavarva egy tarka kendőbe, hogy egész tur­bánnak tetszett. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! — mondá szemlesütve, midőn mellette elhaladtam. És előttem feküdt a kalászos róna, melyen az aratók sarlója szünetlenül csillog-villog a verő­fényben. Durva vászon gatyában és ingben, mezít­láb, széles karimájú szalmakalappal fejükön dolgoz­tak. Ingujjuk föl volt gyűrve, s karjukat s puszta nyakukat sötét pirosra sütötte az égő napsugár. A leányok tarka rokolyáikban, piros és sárga kendők­kel fejükön, mint nagy mákvirágok hajladoztak az aratásnál. Oldalt nagy vizes korsó állott , mely egy ketté szelt fekete kenyérrel volt letakarva. Jobbról és balról igazi orosz komolysággal néhány paraszt kévéket rakogatott,mint a fegyvereket szokás, pyra­­mis-alakba, hogy az eső leszaladjon róluk. Kis­fiúk aztán bujóskát játszottak ezek között. Egy elbújt a többiek keresték, s ha megtalálták, mindaddig kia­báltak, míg az illető deliquens elő nem jött. Két-há­­rom kéve ilyenkor rendesen megbomlott, s a többi aztán egész sorban kártyaházként dőlt utána. A domb mellől egy erőteljes férfihang hallik most, mire az apróság úgy ahogy összeállítja ismét a ké­véket, és e munka után kiül az út meleg porába, s közülök valamelyik mesére gyújt. Szemközt egy aratónő állott. Csinos fiatal te­remtés. Poros lábai, karcsú csípője és domború keb­le formásak voltak. Haja nagy fonatban feje körül, orra finom hajlású és szemei kékek, kifejezéstelje­sek. Bő inge ujjával letörölte homlokáról és képéről a verítéket, sarlóját beledugta a kötény kötőjébe, és besietett a búza közé. Kis gyermeke feküdt itt. Föl­vette, leült egy cseregalagonya alá, s ennek árnyá­ban, édes, hizelgő szavak kíséretében megszoptatta. Egy kiváncsi vörösbegy ezalatt a cseregalagonya legmagasabb ágára szállott, és fekete, okos kis sze­mével komolyan kandikált le. Mindnyájan köszöntöttek, azután szemügyre vettek. Most az utón keresztül egy öreg paraszt tar­tott felém. Övé volt a szomszédos föld, utána nézett munkásainak, s a mint megpillantott, átjött hozzám. Már tiz lépésnyiről megemelte kalapját és szerencsét kivánt még unokáim unokáinak is. A­mint kalapját levette, erélyes metszetű arca, domború homloka, rö­vid, nyírott, szürkés haja és ősz bajusza egyúttal szép és rokonszenves képet nyújtott. Szűzszövetből készült kabátján egy nagy csuklya lógott le há­tulról, a varrás helyét mindenütt kék zsinór takarta. Ekközben járkáltunk a kévék között, beszélgettünk az aratásról, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy nem messze vagyok a tatárhalomtól, mely a­mint mögötte az alkonyodó nap eltűnt, olyan volt, mint egy fekete koporsó. Letettem fegyveremet s az ár­nyékban helyet foglaltam. Az öreg paraszt gondol­kodott egy ideig, körülnézett, s azután némi távol­ságban szintén leheveredett. Minél kevesebbet beszéltem én, annál inkább buzgólkodott mulattatni az öreg. — Ma készen leszünk, — mondá — az uraság aratói is végeznek, s akkor együttesen megüljük az aratási ünnepet. — Úgy látszik jó viszonyban vagytok az ura­sággal ? ! — És miért ,ne lennénk jó viszonyban ? Hisz — Ezalatt a cseregalagonya körül csoportosultak a nők és fiatalok, és egyszerre hangos sivitás ütötte meg fülemet. Az öreg paraszt fölállott, körülnézett. Egy mezítlábas gyerkőce tartott felénk lélekszakad­va. Kondor szőke haját megborzolta futtában az esti szellő. — Már messziről kiabált : — Öreg apám! öreg apám! Az öregasszonyok — nem akarják — Jenának adni az aratási ko­szorút ! — És mért nem ? — kérdé az öreg.— Jöjjön uram. Határozza meg uraságod, ki tegye fejére az aratási koszorút. Sok a szép lány. Nem könnyű a vá­lasztás ! A tatárhalmot odahagyva, a megrakott takaroló kocsik mellett, az aratók felé tartottunk, kik éppen sarlóikat élesítették. A nap apró felhők között szállt alá, piros tűz­­fényt árasztva szerteszét. — Enyhe esti szellő kó­borolt a tarló földeken. A szalmakazal csúcsán egy rigó fütyörészett, a verebek port verve röpködtek szerteszét a bokrokon, és tömegesen belekiabáltak a rigó énekébe. A cseregalagonya alatt öt fiatal asszony ült. Az aratási koszorút kötötték.­­ Kettejük ölében sárga kalászok hevertek, a harmadiknak tele volt köténye búzavirággal, és időnkint át-átnyújtott egy-egy cso­mót a koszorúkötőnek. A negyedik dalolt, és barna kezeiben rózsaszínű szalagot lobogtatott. Még egy ült oldalt, fejét két kezére támasztva, s mintegy magába mélyedve. Hosszú szempillái fe­kete árnyékot vetettek arcába. Egy csapat fiatal asszony, leány és legény nép ugrált, kiabált és ne­vetgélt körülötte. De ő nem néztett föl. Oda lép­tünk. Egyszerre mély csönd állott be. Erre sem mozdult. Az öreg paraszt, tenyerével térdeire támasz­kodva, lehajlott hozzája. — Nos Jena, nem akarják neked adni a ko­szorút. Erre fölnézett. A legnemesebb szabású toj­ásdad arcot láttam magam előtt. Valóságos görög fej. Ha­­lovány, igen halovány volt, szemei tűzben égtek, s kebele úgy hullámzott,­mint mikor egy alvó hattyú fehér szárnyait emelgeti. Még egyszer szemébe néztem, és csaknem elra­gadtatással mondom : — A koszorú őt illeti. Az öreg intett, és az aratók mind oda futottak, kalapjaikat fölhajigálták a levegőbe és kiabáltak : — Jenáé a koszorú ! — Erre fölkelt, rám nézett, de nem mondhat­nám, hogy valami hálásan. Büszke fejmozdulattal a hosszú hajfonatokat előre vetette vállán, és föl kezdte bontani. (Vége köv.) Petőfi születéshelyén. Meglátogattam nem rég ama homályban rej­tőző ismeretlen helyét, melynek szülöttje fényt áraszt örökké a magyar nemzet nevére: Kis-Kőröst, Petőfi születéshelyét. Kevesen nézték meg eddig ez igénytelen város­kát tisztán a költő iránti kegyeletből. A magyar em­ber nem igen szokott elzarándokolni jeleseinek emlé­keihez, műveik iránt is eléggé közönyös. Ha Petőfi, nem mondom francia vagy angol, hanem csak portu­gál vagy holland költőnek születik; művei azóta legalább is húszszor annyi példányban forognának közkézen. Utóbbi időkben nem olvasunk mást, mint­­ politikát. Pedig nemcsak politikai kenyérrel él az ember. Petőfi legalább is tett annyit a magyar név becsületéért, mint mindannyi párttusaink Kupától kezdve a legutóbbi követválasztásig. Látni kell a kultuszt, melyet a külföld út köl­tőinek emlékeivel! Egész tourista csapatok kere­sik föl évenkint Gretbe, Heine, Burns, Byron szülő­házait. Múlt nyáron lemaradtam egy ízben valamelyik nyugatnémetországi vasútvonalról. Utólagosan nem bántam meg, mert nem messze egy kedves kis várost láttam a szelíd hajlású hegyek aljában, egy zengő folyó partján. Wetzlar volt a Lahn mellett. A­mint a víz mentében az árnyas nyárfák alatt tova bo­lyongtam tarka gondolataimmal: egy ifjú szegődött hozzám, ki a vörös táblás útikönyv helyett „Wer­­ther keserveit” tartá kezében. Eszembe jutott, hogy Grőthe itt írta s e vidékről nyerte e szomorú történe­tet. Beszélgetés közben észrevettem, hogy az ifjú abban a lelki hangulatban van, melyben Göthe lehe­tett e regény megírásakor. Később megvallá, hogy tisztán a költő iránti rokonszenvből jött el Hamburg­ból — Wetzlarba. Nekem nem kellett annyi utat tennem, hogy Kis-Kőrösön meglássam a költő születéshelyét. Verőfényes júliusi nap volt. Hogy úti társam le­gyen, elvittem magammal egyik ismerősömet az ér­dekes kirándulásra. — Dolgod van Kis-Kőrösön ? — kérdé barátom útközben. — I dolgom éppen nincs. — Úgy hát látogatóba megyünk ? — Igen, látogatóba, egy nagy ember szülőhá­zához. — Nagy ember Kis-Kőrösről ? — Tudod tán, hogy Petőfi Kis-Kőrösön szü­letett ? — A költő ? — Igen, a költő. Az én derék barátom sokkal boldogabb ember ugyan nálamnál, de azért Petőfit sohasem olvasta, s még kevesebbet törte a fejét azon, hogy hol termett e lángelme. Uram Halom, Csertő, Csorna nevű sárközi pusz­tákon vitt keresztül, s a tisztára meszelt házak ked­vező véleményt keltettek bennem a tanyai nép ta­karossága iránt. Letarolt mezők, sárgás búzakeresz­tek s tányérnagyságú napraforgókkal tarkított ren­geteg tengeri földek borították be a kerek láthatárt. Távolabb az örjeg ingoványaiban a sötétzöld sás és káka csápjait lengette a nesztelen déli szellő-E hosz­­szan terjedő mocsár egykor az „öreg“ Duna medre­­ volt. Mutatja ezt a partszerü dombos emelkedés is, melyről a vádé­i csárda tekint le csöndes melancho­­­­liával a mély síkú Sárközbe. E csárdától belebb­­ mindegyre magasodik a talaj s más hangulatot ölt a­­ pusztai tájkép. A fekete lápföldet porhanyós, sárga­­ homok s a hamvas szinü fűzfákat világos zöld aká­­cok váltják föl az utszéli árkok mentében. Néhány finom fodrú bárányfelleg szállt csöndesen tova a kék égboltozaton, nem sokára ez is szétfoszlott s a nyári nap egész sugárözönével világitá meg az egy­hangú rónaságot. Valami üres csend volt a termé­szetben, melyben hiába kerestem a nyugalmat. Gon­doltam Petőfi költészetére, mely arany hímet tudott varrni, e vidék meztelenségére. Semmi élet, semmi madárhang nem volt a rekkenő légben, csak ott fen lengett kiterjesztett szárnyakkal egy sas, maga­san, merészen, mint a természet repülő hymnusza. Még a rétek közt bujkáló homoródi malomér s a be­tyár történeteiről híres dömötöri csárda nyújtott egy kis változást a táj mértani merevségében. Egyebet nem láttam Kis-Kőrösig. Kis-Kőrös csak olyan, mint minden „homokon“ levő alföldi helység. A­ki egyet látott , látta mind­annyit. A szűkre összetolt utcák, egyablakos nádfe­­delű házikók azt látszanak mutatni, hogy népe a víz­­parti hódnál nem sokkal több­ hajlamot érez a csinos építkezés iránt. A háztetők barna színeit enyhítik a

Next