Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-02 / 175. szám
Aratók itnepe. (Gácsországi vázlat.) Sacher-Masoch után. Köröskörtől peng a kasza, szól a sarló. Itt vidám dalok, mint pacsirta-ének, ott mélán busongók, mint a fülemiléé szállnak a rónáról föl az augusztusi égbolt sötétkék tengerébe. Az aratás javában foly. A messze elterülő podoliai síkság sárga tengerként hullámzik a könnyű nyári szellőben ; a dombok, mint nagy hullámok emelkedni és sülyedni látszanak, egyes apróbb sziget úgy nyüzsög a sok aratótól, mint a fölbolygatott hangyaboly. Közülem vagy is ama kelet-galiciai úri lak körül, melynek néhány hét óta vendége vagyok, egy határt nem ismerő róna terül el, melynek rozs és búza hullámai óriási kévékbe és keresztekbe vannak öszekötve, összerakva. Három-három kéve áll egymáshoz támasztva hosszú sorban, mint egy meszire elnyúlt tábor sátrai, a láthatáron egyfelől kisebbszerű erdőség sötétlik, másfelől Turowa falva szalmatetőjű viskói és kútgémei bontakoznak ki a távol kék ködéből. A földesúri lak hosszan elhasalt földszinti épület, istálók, fészerek és majorságtól körülvéve, egy dombon áll. A mezőkön keresztül, szeszélyes kanyarulatokban egy gyalog ösvény szalad a faluba. Ennek tőszomszédságában egy kopasz földhányás emelkedik. A nép tatárdombnak hívja, ezentúl rozsföldek terülnek el, hol az arató nép viganája hallik. Majd ismét búzaföldek jönnek, és igy tovább, tovább. Vádjamra veszem fegyveremet és kilépek a házból. A verandán ott ül az úri lak gazdája, Lesnovicz Wasyl barátom. Közép termetű, csontos alak, erős homlokkal, elpusztulatlan fehér hajjal, hosszú bajuszszal, vastag orral és kövér állal. Kék szemei, bozontos szemöldjei alól, élénk tűzben ragyognak. — Ne menj messzire, — mondá, a mint megpillantott. A parasztok nemsokára elvégzik az aratást, s akkor még ma megüljük az aratási ünnepélyt. Meglásd az egész falu itt lesz. Az én Wasyl barátom nagyon büszke volt ama népszerűségre, melylyel a föld népe között bírt. Parasztjaival mindig jól bánt, éppen ezért családja a forradalmi zavarok közepette is teljes biztosságban maradhatott falujában. Amint említettem, éppen az aratókhoz indulok. Búcsút vettem tehát barátomtól, és a falu felé vezető gyalog ösvénynek fordultam. A gyalog ösvényen egy karcsú parasztbánynyal találkoztam; feje úgy be volt csavarva egy tarka kendőbe, hogy egész turbánnak tetszett. — Dicsértessék a Jézus Krisztus! — mondá szemlesütve, midőn mellette elhaladtam. És előttem feküdt a kalászos róna, melyen az aratók sarlója szünetlenül csillog-villog a verőfényben. Durva vászon gatyában és ingben, mezítláb, széles karimájú szalmakalappal fejükön dolgoztak. Ingujjuk föl volt gyűrve, s karjukat s puszta nyakukat sötét pirosra sütötte az égő napsugár. A leányok tarka rokolyáikban, piros és sárga kendőkkel fejükön, mint nagy mákvirágok hajladoztak az aratásnál. Oldalt nagy vizes korsó állott , mely egy ketté szelt fekete kenyérrel volt letakarva. Jobbról és balról igazi orosz komolysággal néhány paraszt kévéket rakogatott,mint a fegyvereket szokás, pyramis-alakba, hogy az eső leszaladjon róluk. Kisfiúk aztán bujóskát játszottak ezek között. Egy elbújt a többiek keresték, s ha megtalálták, mindaddig kiabáltak, míg az illető deliquens elő nem jött. Két-három kéve ilyenkor rendesen megbomlott, s a többi aztán egész sorban kártyaházként dőlt utána. A domb mellől egy erőteljes férfihang hallik most, mire az apróság úgy ahogy összeállítja ismét a kévéket, és e munka után kiül az út meleg porába, s közülök valamelyik mesére gyújt. Szemközt egy aratónő állott. Csinos fiatal teremtés. Poros lábai, karcsú csípője és domború keble formásak voltak. Haja nagy fonatban feje körül, orra finom hajlású és szemei kékek, kifejezésteljesek. Bő inge ujjával letörölte homlokáról és képéről a verítéket, sarlóját beledugta a kötény kötőjébe, és besietett a búza közé. Kis gyermeke feküdt itt. Fölvette, leült egy cseregalagonya alá, s ennek árnyában, édes, hizelgő szavak kíséretében megszoptatta. Egy kiváncsi vörösbegy ezalatt a cseregalagonya legmagasabb ágára szállott, és fekete, okos kis szemével komolyan kandikált le. Mindnyájan köszöntöttek, azután szemügyre vettek. Most az utón keresztül egy öreg paraszt tartott felém. Övé volt a szomszédos föld, utána nézett munkásainak, s a mint megpillantott, átjött hozzám. Már tiz lépésnyiről megemelte kalapját és szerencsét kivánt még unokáim unokáinak is. Amint kalapját levette, erélyes metszetű arca, domború homloka, rövid, nyírott, szürkés haja és ősz bajusza egyúttal szép és rokonszenves képet nyújtott. Szűzszövetből készült kabátján egy nagy csuklya lógott le hátulról, a varrás helyét mindenütt kék zsinór takarta. Ekközben járkáltunk a kévék között, beszélgettünk az aratásról, s egyszerre csak azt vettem észre, hogy nem messze vagyok a tatárhalomtól, mely amint mögötte az alkonyodó nap eltűnt, olyan volt, mint egy fekete koporsó. Letettem fegyveremet s az árnyékban helyet foglaltam. Az öreg paraszt gondolkodott egy ideig, körülnézett, s azután némi távolságban szintén leheveredett. Minél kevesebbet beszéltem én, annál inkább buzgólkodott mulattatni az öreg. — Ma készen leszünk, — mondá — az uraság aratói is végeznek, s akkor együttesen megüljük az aratási ünnepet. — Úgy látszik jó viszonyban vagytok az urasággal ? ! — És miért ,ne lennénk jó viszonyban ? Hisz — Ezalatt a cseregalagonya körül csoportosultak a nők és fiatalok, és egyszerre hangos sivitás ütötte meg fülemet. Az öreg paraszt fölállott, körülnézett. Egy mezítlábas gyerkőce tartott felénk lélekszakadva. Kondor szőke haját megborzolta futtában az esti szellő. — Már messziről kiabált : — Öreg apám! öreg apám! Az öregasszonyok — nem akarják — Jenának adni az aratási koszorút ! — És mért nem ? — kérdé az öreg.— Jöjjön uram. Határozza meg uraságod, ki tegye fejére az aratási koszorút. Sok a szép lány. Nem könnyű a választás ! A tatárhalmot odahagyva, a megrakott takaroló kocsik mellett, az aratók felé tartottunk, kik éppen sarlóikat élesítették. A nap apró felhők között szállt alá, piros tűzfényt árasztva szerteszét. — Enyhe esti szellő kóborolt a tarló földeken. A szalmakazal csúcsán egy rigó fütyörészett, a verebek port verve röpködtek szerteszét a bokrokon, és tömegesen belekiabáltak a rigó énekébe. A cseregalagonya alatt öt fiatal asszony ült. Az aratási koszorút kötötték. Kettejük ölében sárga kalászok hevertek, a harmadiknak tele volt köténye búzavirággal, és időnkint át-átnyújtott egy-egy csomót a koszorúkötőnek. A negyedik dalolt, és barna kezeiben rózsaszínű szalagot lobogtatott. Még egy ült oldalt, fejét két kezére támasztva, s mintegy magába mélyedve. Hosszú szempillái fekete árnyékot vetettek arcába. Egy csapat fiatal asszony, leány és legény nép ugrált, kiabált és nevetgélt körülötte. De ő nem néztett föl. Oda léptünk. Egyszerre mély csönd állott be. Erre sem mozdult. Az öreg paraszt, tenyerével térdeire támaszkodva, lehajlott hozzája. — Nos Jena, nem akarják neked adni a koszorút. Erre fölnézett. A legnemesebb szabású tojásdad arcot láttam magam előtt. Valóságos görög fej. Halovány, igen halovány volt, szemei tűzben égtek, s kebele úgy hullámzott,mint mikor egy alvó hattyú fehér szárnyait emelgeti. Még egyszer szemébe néztem, és csaknem elragadtatással mondom : — A koszorú őt illeti. Az öreg intett, és az aratók mind oda futottak, kalapjaikat fölhajigálták a levegőbe és kiabáltak : — Jenáé a koszorú ! — Erre fölkelt, rám nézett, de nem mondhatnám, hogy valami hálásan. Büszke fejmozdulattal a hosszú hajfonatokat előre vetette vállán, és föl kezdte bontani. (Vége köv.) Petőfi születéshelyén. Meglátogattam nem rég ama homályban rejtőző ismeretlen helyét, melynek szülöttje fényt áraszt örökké a magyar nemzet nevére: Kis-Kőröst, Petőfi születéshelyét. Kevesen nézték meg eddig ez igénytelen városkát tisztán a költő iránti kegyeletből. A magyar ember nem igen szokott elzarándokolni jeleseinek emlékeihez, műveik iránt is eléggé közönyös. Ha Petőfi, nem mondom francia vagy angol, hanem csak portugál vagy holland költőnek születik; művei azóta legalább is húszszor annyi példányban forognának közkézen. Utóbbi időkben nem olvasunk mást, mint politikát. Pedig nemcsak politikai kenyérrel él az ember. Petőfi legalább is tett annyit a magyar név becsületéért, mint mindannyi párttusaink Kupától kezdve a legutóbbi követválasztásig. Látni kell a kultuszt, melyet a külföld út költőinek emlékeivel! Egész tourista csapatok keresik föl évenkint Gretbe, Heine, Burns, Byron szülőházait. Múlt nyáron lemaradtam egy ízben valamelyik nyugatnémetországi vasútvonalról. Utólagosan nem bántam meg, mert nem messze egy kedves kis várost láttam a szelíd hajlású hegyek aljában, egy zengő folyó partján. Wetzlar volt a Lahn mellett. Amint a víz mentében az árnyas nyárfák alatt tova bolyongtam tarka gondolataimmal: egy ifjú szegődött hozzám, ki a vörös táblás útikönyv helyett „Werther keserveit” tartá kezében. Eszembe jutott, hogy Grőthe itt írta s e vidékről nyerte e szomorú történetet. Beszélgetés közben észrevettem, hogy az ifjú abban a lelki hangulatban van, melyben Göthe lehetett e regény megírásakor. Később megvallá, hogy tisztán a költő iránti rokonszenvből jött el Hamburgból — Wetzlarba. Nekem nem kellett annyi utat tennem, hogy Kis-Kőrösön meglássam a költő születéshelyét. Verőfényes júliusi nap volt. Hogy úti társam legyen, elvittem magammal egyik ismerősömet az érdekes kirándulásra. — Dolgod van Kis-Kőrösön ? — kérdé barátom útközben. — I dolgom éppen nincs. — Úgy hát látogatóba megyünk ? — Igen, látogatóba, egy nagy ember szülőházához. — Nagy ember Kis-Kőrösről ? — Tudod tán, hogy Petőfi Kis-Kőrösön született ? — A költő ? — Igen, a költő. Az én derék barátom sokkal boldogabb ember ugyan nálamnál, de azért Petőfit sohasem olvasta, s még kevesebbet törte a fejét azon, hogy hol termett e lángelme. Uram Halom, Csertő, Csorna nevű sárközi pusztákon vitt keresztül, s a tisztára meszelt házak kedvező véleményt keltettek bennem a tanyai nép takarossága iránt. Letarolt mezők, sárgás búzakeresztek s tányérnagyságú napraforgókkal tarkított rengeteg tengeri földek borították be a kerek láthatárt. Távolabb az örjeg ingoványaiban a sötétzöld sás és káka csápjait lengette a nesztelen déli szellő-E hoszszan terjedő mocsár egykor az „öreg“ Duna medre volt. Mutatja ezt a partszerü dombos emelkedés is, melyről a vádéi csárda tekint le csöndes melancholiával a mély síkú Sárközbe. E csárdától belebb mindegyre magasodik a talaj s más hangulatot ölt a pusztai tájkép. A fekete lápföldet porhanyós, sárga homok s a hamvas szinü fűzfákat világos zöld akácok váltják föl az utszéli árkok mentében. Néhány finom fodrú bárányfelleg szállt csöndesen tova a kék égboltozaton, nem sokára ez is szétfoszlott s a nyári nap egész sugárözönével világitá meg az egyhangú rónaságot. Valami üres csend volt a természetben, melyben hiába kerestem a nyugalmat. Gondoltam Petőfi költészetére, mely arany hímet tudott varrni, e vidék meztelenségére. Semmi élet, semmi madárhang nem volt a rekkenő légben, csak ott fen lengett kiterjesztett szárnyakkal egy sas, magasan, merészen, mint a természet repülő hymnusza. Még a rétek közt bujkáló homoródi malomér s a betyár történeteiről híres dömötöri csárda nyújtott egy kis változást a táj mértani merevségében. Egyebet nem láttam Kis-Kőrösig. Kis-Kőrös csak olyan, mint minden „homokon“ levő alföldi helység. Aki egyet látott , látta mindannyit. A szűkre összetolt utcák, egyablakos nádfedelű házikók azt látszanak mutatni, hogy népe a vízparti hódnál nem sokkal több hajlamot érez a csinos építkezés iránt. A háztetők barna színeit enyhítik a