Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)

1872-08-02 / 175. szám

Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. 175-dik sz. Péntek, augusztus 2. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9kr. Bélyegdij minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Virasztva. Alszol-e már? Késő az éj s én Virasztva reád gondolok. Pihen a toll,rihen a munka, Lásd, ilyenek a boldogok ! Szívem zajong, agyam betellik, S egy kérdő sóhaj reszket ajkamon : Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Szemed szép fényét A lágy álom lezárta-e ? És gondolál-e rám, midőn a Legelső szender meglepő ? — Én rád gondoltam akkor is, mert Hisz rád gondolok én mindenkoron ! . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Szépek-e álmid ? Vidám s szép volt-e nappalod ? Nem bánta-e az embereknek Rósz lelke ? — Nem, nem bánthatott! Ki bántna téged, a ki őket Úgy szereted, mint a leghűbb rokon . . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ?! Alszol-e már ? Oh nincs-e, a mi Tán háborgatja nyugtodat? Szerettidet nem érte-e baj ? Nem szült-e bút az alkonyat ? Békén van-e a drága kis ház? — Hála istennek ! nékem nincs bajom. . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol e már ? S ah ! tudod-e, hogy Én még virasztok egymagam ? S hogy nem soká elleshetem majd, Hogy telkednek mily álma van ? S csókolhatom a kis kezet, mely Munkál csak az én boldogságomon . . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Oh csak aludjál, S legyenek álmid édesek ! Álmodjál a mi szép jövőnkrül, S leljen vidáman majd a regg! Én még a munkát folytatom, s ha kifáradék, én is lenyugoszom . . . Jó éjt! szép álmot! én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ! Benedek Aladár: A regényes Írnok. (Víg beszélj.) Írta: Lanka Gusztáv. (Folytatás.) A tiszttartó rohamosan nyitott szobámba. — Tiszttartó úr! kérem, szíveskedjék máskor kopogtatni. — Nem rósz! saját épületemben. — Abban! mikor az én szobámba akar belépni­ Uram, ne vegye rósz néven, de ezt megkívánja a helyzet biztonsága. — Írnok úr! Ön megbocsáthatlan bűnt követett el gyöngéden nevelt nőm irányában. — Esküszöm uram, akaratlanul és véletlenül, tévedtem a lépésben, suhogásban, formában; azért ezer bocsánatot kérek. — Uram, ez megbocsáthatlan ! — Tiszttartó úr! gondoljon csak ifjú éveire... látta-e tiszttartó úr a „Tévedések vígjátékát“ ... hallott-e Steigerről, ki nagyanyját csókolta meg unokahuga helyett. Legyen szíves a ténsasszonyt kiengesztelni. Legalább mondja meg szerencsétlen ember, kivel tévesztette össze ? — Uram! Ily fölfedezést tilt lovagiasságom. — Amire! de azt csak bevallja: beli-e vagy kali ? — Túlkuli, amennyiben csaknem a falu végén lakik. Sonderling kissé megnyugodott. A kalkszburgi nevelés mellett is, Gabrielát féltette az akasztófa! — Uram! Egyszer s mindenkorra figyelmezte­tem, hogy abban az esetben, ha ön sziveválasztottjai­­val értekezni akar, miután vacsora után úgy is sza­bad, látogassa meg kedveltjét, de a tiszttartói lakot kímélje meg az ilyen botrányos qui pro quo-tól. Nagy ég; ha ezt Seraphine megtudná, képes volna elköltözni családunkból. Még egyet... — Kérem. — Őrizkedjék írnok víz domesztikáim legyez­­getéseitől is. Udvaromban utánam az uradalmi dekó­rumot ön képviseli. Nagyon sajnálnám, ha efféle ka­landok hátráltatnák előmenetelében. Szervusz! Örültem főnököm kibékitésének, nem állásom biztosításáért, hanem Gabrieláért. II. Hogy Gabrielát nagyobb áldozatokra is fogé­­konynyá tegyem, egy atyámtól nyert kohinpor-nagy­­ságú és ritka tüzü mármarosi gyémántot ezüstbe foglaltattam, az ezüst gyűrűt megaranyoztattam s azt névünnepén e szavakkal nyújtottam át: „E ritka kő tüze, valóságos semmi szerelmi tü­­zemhez képest.“ Legsajátságosabb volt az egészben, hogy a­mit én magam sem értettem, ő megértette. Szemeiből ol­­vashatom, hogy örök hívemül esküdött. Mióta akaratlanul és véletlenül megcsókoltam, Emerenza is szívélyesebb és kegyesebb volt irá­nyomban. A történtek után következő legközelebbi vasárnapon Gabrielát, ki az egyházból a prédikáció előtt kijött, magányosan találva, szabadságot vettem magamnak, egy negyedórácskáig csevegni vele. Ajándékom ott ragyogott a középujján. — Gabrielkám! Csak azt módolhatnánk ki va­lamiképpen, hogy pár negyedórácskát értekez­hetnénk. — Urfi! az nagyon nehezen fog menni. A nagy­ságos asszony, a ténsasszony, de maga a tekintetes úr is őrszemekkel kisérnek, sőt tudtomra is adták, hogy ha az urfi turbékolásait meghallgatom, haza­küldenek Zólyom­ várm­egyébe. — Ez nagy baj. Azaz csak rám nézve baj, amennyiben Szinfalu és Zólyom között sem gőzkocsi, sem gőzhajók nenij, közlekednek. Hát kabinetjében nem értekezhetnénk. — Mi az a kabinet ? — Úgy tudom, magánszoba, de biz én se mer­nék rá megesküdni. Gabriela összeráncolta szép sima homlokát. Al­kalmasint gondolkozott. Ily­eszes lény csak okosat gondolhatott. Gabriela valóban nemcsak okosat gon­dolt, hanem merészelt is. — Szobámban csak egy úton és módon értekez­hetnénk. — Egészen fül vagyok! — A feltakarítás után, a ténsasszony parancsá­hoz híven, a konyhaajtót s azzal a mi szobáinkat is a szakácsné szokta bezárni, s minthogy a kulcson kivül a right is előretolja, ez után generális kulcscsal sem lehetne behatolni. Egyetlen mód mégis volna. — Siessen angyalom, mert mindjárt vége a pré­dikációnak és isten tudja mikor találkozhatunk me­gint. S az egyetlen mód ? — A konyhaajtótól jobbra egy alacsony, de széles ablak van, a melyen az urfi alkalmasint átférne, az ablak alatt azonban egy magas edény- és üvegtartó kredenc áll, ha tehát az urfi az ablakon átbújva, elő­ször ügyesen a kredencre s onnét még ügyesebben és csöndesebben a földre ereszkedhetnék, lábujjhe­gyen könnyen és észrevétlenül eljuthatna szobám aj­tajáig, melyet én a kitűzött napon csak félig hajta­nék be, hogy nesz nélkül felnyithassa. Gabriela ezeket mondva elosont, mert a nép már kifelé tartott az egyházból. Boldog voltam egy szebb jövő reményében. Délután örömemben a tiszttartólak kertjének erős illatú kőrösfái között a következő versezetet rögtönöztem s csempésztem be Amátámnak rostélyo­­zott ablakán: A mily drága volt Henriknek Gabriela de la Estres, Oly drága vagy te szívemnek Gábrielém­, és oly kedves! Midőn vacsorámról a szobámba tértem, ablakom párkányán egy piros rózsát találtam. Mint gyöngéd, figyelem tárgyát ajkaimhoz emeltem, azután egy po­hár vízbe helyezve, a poharat asztalkám közepére tettem, s a virággal kokettírozva aludtam el. Reggel a lépcsőzeten cabrielát kisírt szemekkel találtam. — Mi történt cicuskám ? — Oh ha tudná, mit mondott az a csúf tekin­tetes úr! — Szóljon csak. — Most lehetlen, holnap szobámban. Most világos, majd ismét sötét gondolatok között nyitottam az irodába. Sötét gondolatok üldöztek fő­nököm rejtélyes magaviselete miatt, világosak ama tudatra, hogy holnap határozunk szívünk felett. A kitűzött napon nem leltem helyemet, s gon­dolataim száz különböző irányban tévelyegtek. Még hivatalos teendőimben is összezavarodtam. A birká­kat a sertések, a béreseket az ökrök rovatába írtam. A számtartónak négy font szalonna helyett négy font faggyúgyertyát utalványoztam. Mindent kétszer, háromszor kellett újra le­másolnom. — Írnok úr! ma úgy látom zavart lelki álla­potban van. — Borzasztó szerencsétlenség­ért! — Mi az ? — kérdé főnököm, nem minden za­var nélkül. — Egyetlen vizslám az utasokban fekszik szo­pornyicában. Sonderling hirtelenében nem tudta, nevessen-e vagy haragudjék ? Ő is tréfálni kezdett. — Insiciáltasson neki morphiumot. — Elébb próbát teszek a gorgonzolával. Nehogy még fidélisebb találjak lenni, magam­ra hagyott. A vacsoránál kicsibe múlt, hogy el nem árul­­tam magamat. Amint ugyanis Gabriela egy ízben a szobában megjelent, szemlátomást megrázkódtam. Seraphine alkalmasint észre is vette, mert meg­csóválta fejét. Diót és mogyorót is adtak fel, de érin­tetlenül hagytam e kedves csemegéimet, nehogy tor­komat felingerelvén a merénylet alatt elköhögjem s igy eláruljam magamat A szokottnál hamarabb siettem le szobámba. Pontban tizenegy órakor, midőn már az egész épületben nyugodtak és síri csend jön, lassan kinyi­tottam ajtómat, és egy székkel kezemben csöndesen hatoltam a Gabriela által kijelölt ablak alá. A szé­ket elhelyezve, vigyázva toltam magamat az ablak mélyedésébe, s mindenelőtt a rámákat próbáltam meg. Nyomásomra mind a két szárny föltárult. Jól össze kellett zsugorodnom, hogy az ablakon átfér­hessek. Végre ez is sikerült. Még nagyobb elő­vigyá­zattal ereszkedtem a kredencre. (Vége köv.)

Next