Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-02 / 175. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. 175-dik sz. Péntek, augusztus 2. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9kr. Bélyegdij minden igtatáskor .... 30 kr. Virasztva. Alszol-e már? Késő az éj s én Virasztva reád gondolok. Pihen a toll,rihen a munka, Lásd, ilyenek a boldogok ! Szívem zajong, agyam betellik, S egy kérdő sóhaj reszket ajkamon : Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Szemed szép fényét A lágy álom lezárta-e ? És gondolál-e rám, midőn a Legelső szender meglepő ? — Én rád gondoltam akkor is, mert Hisz rád gondolok én mindenkoron ! . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Szépek-e álmid ? Vidám s szép volt-e nappalod ? Nem bánta-e az embereknek Rósz lelke ? — Nem, nem bánthatott! Ki bántna téged, a ki őket Úgy szereted, mint a leghűbb rokon . . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ?! Alszol-e már ? Oh nincs-e, a mi Tán háborgatja nyugtodat? Szerettidet nem érte-e baj ? Nem szült-e bút az alkonyat ? Békén van-e a drága kis ház? — Hála istennek ! nékem nincs bajom. . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol e már ? S ah ! tudod-e, hogy Én még virasztok egymagam ? S hogy nem soká elleshetem majd, Hogy telkednek mily álma van ? S csókolhatom a kis kezet, mely Munkál csak az én boldogságomon . . . Alszol-e már, oh én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ? ! Alszol-e már ? Oh csak aludjál, S legyenek álmid édesek ! Álmodjál a mi szép jövőnkrül, S leljen vidáman majd a regg! Én még a munkát folytatom, s ha kifáradék, én is lenyugoszom . . . Jó éjt! szép álmot! én szerelmem, Én édes, kedves, jó menyasszonyom ! Benedek Aladár: A regényes Írnok. (Víg beszélj.) Írta: Lanka Gusztáv. (Folytatás.) A tiszttartó rohamosan nyitott szobámba. — Tiszttartó úr! kérem, szíveskedjék máskor kopogtatni. — Nem rósz! saját épületemben. — Abban! mikor az én szobámba akar belépni Uram, ne vegye rósz néven, de ezt megkívánja a helyzet biztonsága. — Írnok úr! Ön megbocsáthatlan bűnt követett el gyöngéden nevelt nőm irányában. — Esküszöm uram, akaratlanul és véletlenül, tévedtem a lépésben, suhogásban, formában; azért ezer bocsánatot kérek. — Uram, ez megbocsáthatlan ! — Tiszttartó úr! gondoljon csak ifjú éveire... látta-e tiszttartó úr a „Tévedések vígjátékát“ ... hallott-e Steigerről, ki nagyanyját csókolta meg unokahuga helyett. Legyen szíves a ténsasszonyt kiengesztelni. Legalább mondja meg szerencsétlen ember, kivel tévesztette össze ? — Uram! Ily fölfedezést tilt lovagiasságom. — Amire! de azt csak bevallja: beli-e vagy kali ? — Túlkuli, amennyiben csaknem a falu végén lakik. Sonderling kissé megnyugodott. A kalkszburgi nevelés mellett is, Gabrielát féltette az akasztófa! — Uram! Egyszer s mindenkorra figyelmeztetem, hogy abban az esetben, ha ön sziveválasztottjaival értekezni akar, miután vacsora után úgy is szabad, látogassa meg kedveltjét, de a tiszttartói lakot kímélje meg az ilyen botrányos qui pro quo-tól. Nagy ég; ha ezt Seraphine megtudná, képes volna elköltözni családunkból. Még egyet... — Kérem. — Őrizkedjék írnok víz domesztikáim legyezgetéseitől is. Udvaromban utánam az uradalmi dekórumot ön képviseli. Nagyon sajnálnám, ha efféle kalandok hátráltatnák előmenetelében. Szervusz! Örültem főnököm kibékitésének, nem állásom biztosításáért, hanem Gabrieláért. II. Hogy Gabrielát nagyobb áldozatokra is fogékonynyá tegyem, egy atyámtól nyert kohinpor-nagyságú és ritka tüzü mármarosi gyémántot ezüstbe foglaltattam, az ezüst gyűrűt megaranyoztattam s azt névünnepén e szavakkal nyújtottam át: „E ritka kő tüze, valóságos semmi szerelmi tüzemhez képest.“ Legsajátságosabb volt az egészben, hogy amit én magam sem értettem, ő megértette. Szemeiből olvashatom, hogy örök hívemül esküdött. Mióta akaratlanul és véletlenül megcsókoltam, Emerenza is szívélyesebb és kegyesebb volt irányomban. A történtek után következő legközelebbi vasárnapon Gabrielát, ki az egyházból a prédikáció előtt kijött, magányosan találva, szabadságot vettem magamnak, egy negyedórácskáig csevegni vele. Ajándékom ott ragyogott a középujján. — Gabrielkám! Csak azt módolhatnánk ki valamiképpen, hogy pár negyedórácskát értekezhetnénk. — Urfi! az nagyon nehezen fog menni. A nagyságos asszony, a ténsasszony, de maga a tekintetes úr is őrszemekkel kisérnek, sőt tudtomra is adták, hogy ha az urfi turbékolásait meghallgatom, hazaküldenek Zólyom vármegyébe. — Ez nagy baj. Azaz csak rám nézve baj, amennyiben Szinfalu és Zólyom között sem gőzkocsi, sem gőzhajók nenij, közlekednek. Hát kabinetjében nem értekezhetnénk. — Mi az a kabinet ? — Úgy tudom, magánszoba, de biz én se mernék rá megesküdni. Gabriela összeráncolta szép sima homlokát. Alkalmasint gondolkozott. Ilyeszes lény csak okosat gondolhatott. Gabriela valóban nemcsak okosat gondolt, hanem merészelt is. — Szobámban csak egy úton és módon értekezhetnénk. — Egészen fül vagyok! — A feltakarítás után, a ténsasszony parancsához híven, a konyhaajtót s azzal a mi szobáinkat is a szakácsné szokta bezárni, s minthogy a kulcson kivül a right is előretolja, ez után generális kulcscsal sem lehetne behatolni. Egyetlen mód mégis volna. — Siessen angyalom, mert mindjárt vége a prédikációnak és isten tudja mikor találkozhatunk megint. S az egyetlen mód ? — A konyhaajtótól jobbra egy alacsony, de széles ablak van, a melyen az urfi alkalmasint átférne, az ablak alatt azonban egy magas edény- és üvegtartó kredenc áll, ha tehát az urfi az ablakon átbújva, először ügyesen a kredencre s onnét még ügyesebben és csöndesebben a földre ereszkedhetnék, lábujjhegyen könnyen és észrevétlenül eljuthatna szobám ajtajáig, melyet én a kitűzött napon csak félig hajtanék be, hogy nesz nélkül felnyithassa. Gabriela ezeket mondva elosont, mert a nép már kifelé tartott az egyházból. Boldog voltam egy szebb jövő reményében. Délután örömemben a tiszttartólak kertjének erős illatú kőrösfái között a következő versezetet rögtönöztem s csempésztem be Amátámnak rostélyozott ablakán: A mily drága volt Henriknek Gabriela de la Estres, Oly drága vagy te szívemnek Gábrielém, és oly kedves! Midőn vacsorámról a szobámba tértem, ablakom párkányán egy piros rózsát találtam. Mint gyöngéd, figyelem tárgyát ajkaimhoz emeltem, azután egy pohár vízbe helyezve, a poharat asztalkám közepére tettem, s a virággal kokettírozva aludtam el. Reggel a lépcsőzeten cabrielát kisírt szemekkel találtam. — Mi történt cicuskám ? — Oh ha tudná, mit mondott az a csúf tekintetes úr! — Szóljon csak. — Most lehetlen, holnap szobámban. Most világos, majd ismét sötét gondolatok között nyitottam az irodába. Sötét gondolatok üldöztek főnököm rejtélyes magaviselete miatt, világosak ama tudatra, hogy holnap határozunk szívünk felett. A kitűzött napon nem leltem helyemet, s gondolataim száz különböző irányban tévelyegtek. Még hivatalos teendőimben is összezavarodtam. A birkákat a sertések, a béreseket az ökrök rovatába írtam. A számtartónak négy font szalonna helyett négy font faggyúgyertyát utalványoztam. Mindent kétszer, háromszor kellett újra lemásolnom. — Írnok úr! ma úgy látom zavart lelki állapotban van. — Borzasztó szerencsétlenségért! — Mi az ? — kérdé főnököm, nem minden zavar nélkül. — Egyetlen vizslám az utasokban fekszik szopornyicában. Sonderling hirtelenében nem tudta, nevessen-e vagy haragudjék ? Ő is tréfálni kezdett. — Insiciáltasson neki morphiumot. — Elébb próbát teszek a gorgonzolával. Nehogy még fidélisebb találjak lenni, magamra hagyott. A vacsoránál kicsibe múlt, hogy el nem árultam magamat. Amint ugyanis Gabriela egy ízben a szobában megjelent, szemlátomást megrázkódtam. Seraphine alkalmasint észre is vette, mert megcsóválta fejét. Diót és mogyorót is adtak fel, de érintetlenül hagytam e kedves csemegéimet, nehogy torkomat felingerelvén a merénylet alatt elköhögjem s igy eláruljam magamat A szokottnál hamarabb siettem le szobámba. Pontban tizenegy órakor, midőn már az egész épületben nyugodtak és síri csend jön, lassan kinyitottam ajtómat, és egy székkel kezemben csöndesen hatoltam a Gabriela által kijelölt ablak alá. A széket elhelyezve, vigyázva toltam magamat az ablak mélyedésébe, s mindenelőtt a rámákat próbáltam meg. Nyomásomra mind a két szárny föltárult. Jól össze kellett zsugorodnom, hogy az ablakon átférhessek. Végre ez is sikerült. Még nagyobb elővigyázattal ereszkedtem a kredencre. (Vége köv.)