Fővárosi Lapok 1872. augusztus (174-198. szám)
1872-08-04 / 177. szám
Kiadó-hivatal : Pest, barátok tere 7. szám. 177-dik sz. Vasárnap, augusztus 4. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát az emelkedő nyomdai terhek dacára nem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre 7 forint. Az előfizetések az „Athenaeum“ kiadó hivatalába küldendők. Rengetegben (Veszprém, jul. 13.) Csönd van. Oh, csak egy árva lomb se rezzen, Ijesztő, rémes csönd van mindenütt. Magány, borzalmas, mély és ismeretlen, Hol félve állunk s fáj lélegzetünk . A rengő árny, mint bágyadt síri szellem, Fáradva lebben s szárnyával megüt: Talán egy ismerős, egy álom árnya, Hazátlan lélek csöndes szárnycsapása ? ! Ki jár itt? Senki. Egyedül vagyok. Mélység, magasság sűrü boltozatban Két, száll előttem. Mégis, mintha ott A szirtfalak közt és a mozdulatlan Mélységben csengne, zúgna ! Borzadok. Mi zajlik ottan ? Szivem meg-megdobban És dobbanása jajgatásra vár, — Csak vérzik, szenved, nyugtot nem talál. Úgy érzem , itt a véghetetlen éjnek Zsibbadt világa sző bús álmokat , míg égő elmém útlan ködbe téved. Tüze megoszlik, szárnya összfagy ; Előttem áll, mint üldözött kisértet, Pusztán, némán a szétdúlt gondolat — Repülne, —■ nem tud s meglippel mogorván Az elsötétülő világok ormán. Tudom, hogy a rideg halál közelget S érzem : nagy lesz e néma percek ára. Kigyúló dicsvágy, átsuhan feletted S te, mint a sóhaj, eltűnsz sóhajára; Ragyogó álmok, üdvösség, szerelmek, Mik vagytok itten ? Nem több : könnyű pára S hogy büszke fényed’ kissé megláthassák — Gyermekkönyvkké bomlasz, férfinagyság! Ah, minden, amit szivem egykor átélt, Szépet, meséset, mily sötét az itt! A jobb akarat — hiú álomjáték! — Bevallja titkos árulásait, S minden, mi fölemelt vagy rámsugárzék, Most megrendíti bensőm’, eltaszít; Bár semmis , fáj reménye, baja, tette, Bár eltűnt, éget, mert még nincs feledve. Nincs elfeledve még. Fölrajzik itten Borultabb lázzal, dúltabb szenvedélylyel, Megoldásért küzd vad küzdelmeimben S nyugalmat kérve nyugtom s tépi széjjel ; A bús phantom s a láthatatlan isten Vívódva, mint két óriási kétely — Közöttük Acheronnak zúgó habja Sötét panaszát messze harsogtatja. Miért e bősz lázongás itt közöttem, Ez ájuló és nem szűnő keservek ? E siró vágy, mely fészkéből kiröppen, E hit, mely minden fuvalomnak enged ? Lebuknak a magasból szárny törötten, Reményeikkel ismét porba vesznek S mig a borongó kétség lesve áll ott: Kiégnek, mint a csöndes fáklyalángok. Miért ? Adj választ od ! e könnyű szóra Nagyság ! kibízva jársz és por leszesz; Szépség — virágid hamvát szerteszórva — Várj, amíg kérdésemre megfelelsz ; Te ködből hangzó, titkos szellemóra Ne verj, csak akkor, hogyha rejtve lesz; Szakítsátok le magva sürü leplét — Múlás ! születés ! álom ! végtelenség! Ti nem feleltek, csak zúgtok sötéten, Kuszájt sürgéssel száz alakra válva — S a távol kezdet látható művében Fölcsillan már a rejtély — folytatása, Ott reszket már az első hajnalfényen A bús időknek hullámtorlatába’, Ott ég a végső, lázas gondolatban, És akkor is mint most, megoldhatatlan. Lapunk mai Márához fél kr mallstelis, Kémlem viszfényit. Sejthető valóját Fennsőbb hatalmak rejtik el talán, Hogy hittel szálló elménket megóják Midőn mozdítni készül fátyolon ? Elzárják, mert a színre jött valóság Ijesztőbb lenne mint a volt talány ? Oh, tán őrültté tenne felfedése S borzadva várnak : tűnjön el a mélybe ? ! Vagy nem más csak szeszély, a végzet gúnyja, Mi velünk ilyen bús játékot űz ? Születünk és a tömkelegbe futva Nem hamvadunk el, mint az éji tűz ? Célhoz segít a kétség minden útja Ha erre térsz, vagy arra elkerülsz ? S rémítsen bár a titkos, néma fátyol — Mindegy ? Az elme felszáll és kigázol ? ! Jól, roszul, — így és úgy lehet. Ki látja ! De ép e vakság fáj az én szememnek . Kinézni a bizonytalan világba S nem látni, hogy ott hűbb célok lebegnek . Érezni, hogy a zaj — bár merre járva — Betölti lényem, üldöz, megremegtet S lehet, hogy álom, mely jön, tovaröppen .. . Ez fáj s loppal kicselj a tiszta könnyem. Szegény költő ! csak bolyongj bús sziveddel, Egyedül, árván, ismeretlenül; Bolyongj a mély vadonban , menj, keresd fel Homályát szived menedékéül; Egykor szakit a szív a sok keservvel, Kétsége, búja végkép elmerül S bár szélvész rázza fel a drága hamvat — Nem panaszol az, — mindörökre hallgat. Endrődi Sándor. A virágok közt. (Rajz.) irta: Berényi Gusztáv. Zimankós téli időben, midőn a késő est homályát csak a hó fehér színe mérsékli kissé, midőn a szél még a fedett kocsiba is beröpíti a sűrűn hulló hópelyheket, a kocsi csekély, tompa zörgést hallat a puha, fris hórétegben, midőn vágyainkat kellemes fűtött szoba felé űzi a fergeteg: ilyen időben nem kellemes dolog utazni, még akkor sem, ha jó farkasbőr-bundába burkolózva, fejünkön meleg kucsmával fejünkben kellemes visszaemlékezésekkel dőlünk hátra a kocsi ruganyos ülésén s a zivatarnak szivarfüstgomolyokat füvünk oda, engesztelő áldozatut, így utaztam én is a múlt december utósó napjainak egyikén. Szivarom füstjét tovaragadta s helyébe hópelyheket röpített arcomba a gúnyolódó fergeteg. A legközelebbi faluba iparkodtam eljutni, azonban egy közbejött baleset, — t. i. befordultunk az út szélén levő, hóval telt árokba, — meggátolt abban, hogy korán kiérkezzem. Gondolataim a múlt és eseményein repkedtek és elég kellemes foglalkozást nyújtottak a visszaemlékezéssel. Az éj változatos képei, jelenetei tisztán lebegtek szemeim előtt Fényesen kivilágított teremben táncoló párok libegtek tova a sima parketen; az arcok elégülten tükrözék vissza a boldogságot. A terem hátterében a mamák, kényelmes pamlagokon és karszékeken ülve gyönyörködtek a fiatalság elveiben s emlegették a régi jó időket Az idősebb férfiak, a teremtől üvegfallal elkülönített szomszéd szobában kártyáztak, sakkoztak, beszélgettek, szóval: kergették az unalmat. A barna művészek, álmosan pislogva zengeték Strausz walzereit, én pedig, egyik sarokban, éppen az üvegfal mellett, összefont karokkal, elmélázva gyönyörködtem a bűbájos alakokban, kik közül nem egy intett felém félig tréfás, szemrehányó és roszaló tekintetével, amiért nem táncolok-Az andalító zene, lábcsoszogás, a beszélgetők zsongása, koronkint egy hangosabban kiejtett „schach“, vagy „ultimo“, különös hangvegyületet alkotott, mely még most is zengett füleimben, bár visszaemlékezéseimet a lovak prüszkölése, a patkók összekoppanása, vagy a kocsis biztatgató szava, ottan-ottan megzavarta. Merengve néztem az előttem lebegő bájos leánykákat. Mindnyájan szépek voltak s köztük Matild a legszebb, de meglehet, hogy e tekintetben ifjú barátaim véleménye nem egy irányban tért el saját véleményemtől. Merengésemből egy vállamat érintő kéz zavart fel. A leglelkesebb ifjú táncosok egyike állott mellettem. — Miért nem táncolsz? — kérdé, szavait egyenkint, nagy lélekzés közben ejtve ki. — Táncoltok ti helyettem is eleget; hagyj nyugton, hogy néhány percig valósággal élvezzem a mulatságot, — felelém. — Ej ! Hát neked nem élvezet, ha magad táncolsz ?... No, igazad lehet, mert — megvallom — nekem sem mindig az. — Hogyan ? Miért ? — kérdem. — Lásd barátom, ez a Hortense olyan szép, mint egy angyal, de nagyon roszul táncol. Ha az angyalok is oly nehezek volnának, szárnyuk aligha elbírná őket — igazad van, megvallom. — Nagyon szeret táncolni — folytató, fiatal barátom — és senki sem volna képes vele elhitetni, hogy nem jól táncol; gyermekkorában már nagyon büszke volt e tehetségére, főkint miután szülei is untalan dicsőítették. — Lásd — szóltam, könnyedén vállat vonva — én nem sokat táncolok vele. — No, egy-két tourt csak elkeringünk, de azzal aztán vége ám. A fiatal fecsegő elhagyott. Tovább merengtem az előttem levő képen. Jól esett a hallgatás, és a kellemes szemlélődés, mely különös élvezetben ringatá el kedélyemet, nem késztetett semmi, hogy helyemet odahagyjam. Ismét megtámaszkodtam a szögletbe s tovább gyönyörködtem. Néhány pillanat múlva egyik jó barátom jött hozzám, szomorú mosolylyal tekintve rám. — Nos, Kálmán, hát nem lelkesít többé Strauss keringője? — kérdem tőle tréfás hangon. — A zene lelkesített, de a tánc lehangolt, — felesé Kálmán. — Lehangolt, — miért ? — Oh, barátom, a gőg, e szörnyeteg mindenüvé befurakodik, hogy megölje a legőszintébb érzelmeket . . . Margit nagyon kíméletlenül bánt velem. Néha oly szívesnek mutatja magát irántam, hogy majdnem boldoggá tesz, — máskor meg a legcsekélyebb dolgokban is gúnyt űz velem, egyik túlságból a másikba. — Talán nem akar veled keringőzni ? — Ne kérdezz, csak sajnálkozzál fölöttem. Anynyit gondolhatsz, hogy csupán gőgössége fojta meg jókedvemet az egész estére. Néha a legbizodalmasabb irántam, máskor meg kigúnyol olyanok előtt, kik iránt magam ellenszenvet érzek. — Ah, úgy ? No, erre mindig készen lehetsz Margittal, mert ő a pillanat hatása alá hajtja szeszélyét , szivét is, — felelem. — Igazad van, — lásd, én ezt már régen átláttam, de szivemnek nem tudok parancsolni — felelt Kálmán és ismét a táncolók közé vegyült, hanem a zene e percben elhallgatott. A zaj ismét más alakot öltött; a zene elhallgatott ugyan, de e helyett az ifjúság csevegése törte be a termet. Én is a társaságba vegyültem. (Folyt., köv.)