Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-11 / 207. szám
núl örülök ám ittlétednek, de mit tehetek róla, ha viszonyaim oly sok aggodalommal gyötörnek. Igen izgatott és levert vagyok. Istenemre mondom, sokszor úgy érzem, mintha meg kellene bolondulnom.“ Ezután aludni mentem és igen jól aludtam. Az ősök kisértő szellemei alkalmasint ő ladységét látogatták meg, hozzám nem tértek be. Fel sem ébredtem, míg az inas meleg vizet nem hozott a borotválkozáshoz. A regg gyönyörű volt s a reggeli mellett gazdámat is jobb kedvben találtam, mint a megelőzött este. Nem bírtam eldönteni, hogy e változás oka nem abban keresendő-e, hogy lady Dunblane nem volt jelen az asztalnál. Később megtudtam, hogy a reggelihez soha sem szokott lejöni. Komornája, egy ijesztő tekintetű, vöröshajú, izmos asszony vitte fel számára a chocolate-ot. Ez a nő, amint később hallottam, itt született az uradalomban és nagyon ragaszkodott Dunblanehez. Mint lány, igen rosz hitben állott; azonban Dunblane anyja könyörült rajta s Elspiet szobalányává fogadta. Midőn Dunblane megnősült, kikötötte, hogy a nevezett szolgálatot nejénél is ő tegye, noha a ladynek legkevésbbé sem volt ínyére eme rendelkezés. Ő sokkal jobban szeretett volna Edinbourghból vagy Londonból hozatni valami divatos komornát. Én soha életemben nem szóltam hozzá egy szót sem, de azért valahányszor láttam, mindig igen kellemetlen benyomást tett rám. Reggeli után a lord körül vezetett a kastélyban, nagy büszkeséggel mutatta amaz ágyat, a melyben Stuart Mária aludt; azt a fát, amelyet még Bruce Róbert ültetett, és ama fegyvereket, amelyeket az első Dunblane lord a bannochseurni ütközetben vígért. Családja dicsőségéről sokkal és sokkal nagyobb lelkesültséggel beszélt, mintsem valaha láttam, de arca egyszerre elborult. „És nekem előre tudnom kell — így szólt — hogy mindez egy más ágra fog szállni, egy olyan ágra, amelyet üzleti foglalkozása elaljasított (ez nem volt éppen hízelgő rám nézve, hanem ő úgy látszik egészen megfeledkezett jelenlétemről) ; előre tudni, hogy oly nép fogja örökölni mindezt, a melyben nincs már egy csepp sem a régi vérből, a mely nemzedékről nemzedékre csupa Shmithekkel, Brown-okkal s más hasonló nevű plebejusokkal kötött házasságokat, a melynek nincs érzéke mindezekhez, nincs önérzete, hite , istenemre ! ez a gondolat elég arra, hogy az ember szíve szétrobbanjon!“ Társalgása minduntalan e körül forgott; panaszokra fakadt, hogy nincs örököse, és átkozta azt a balcsillagzatot, amely családja felett lebegett. Hiában biztattam azzal, hogy hiszen fiatal még, jó erőnek, egésségnek örvend s nincs oka a csüggedésre. Ő komoran csóválta rá fejét. „A jóslat ellenem szól — mondá. — Minden hiában van ! „Öt Dunblannek ha nem volt fia, A családnak ki kell halnia.“ Ez elég világosan szól, vagy nem ? El vagyok kárhozva. Előbb kellett volna ezt tudnom. Lehet-e rá eset, hogy ilyen jóslat igazat ne mondjon ? Milyen átkozott bolond voltam, hogy megházasodtam!“ Magam is azt gondoltam, nagy bolondság volt megházasodnia, legalább úgy ahogy ő házasodott. De nem szóltam egy szót sem. A lord nem sokára magához szólította mr. Pilsont, ügyüket végezni. Ezzel több óráig voltak elfoglalva. Én egészen magamra maradtam s merenghettem a kastélyról, kint bent kényem-kedvem szerint. Eszembe jutván az az elbeszélés, amelyet ama bizonyos titkos szobáról hallottam, megszámláltam kívülről az ablakokat, s azután visszatérvén a kastélyba, bejártam minden folyosót, megmásztam minden tornyot, benyitottam minden ajtón, ahol csak lehetett, hogy láthassam, vájjon a külső ablakok megfelelnek-e a belsőknek. Egy házi cseléd segítségével, a kivel a lépcsőjáraton találkoztam, s a ki a házban minden szobát ismert, pontosan összehasonlíthattam az ablakokat. S miután két álló óra hosszat fáradtam e rejtély megoldásában, arra az eredményre kellett jutnom, hogy az egész titkos szoba-história nem egyéb a humbugnál. Az igaz, hogy épp abban az életkorban valók, midőn a túlzott önbizalom, könnyen vezetheti hamis következtetésre az embert. A villásreggelire lady Dunblane is megjelent s ez alkalommal oly szomorú jelenetnek voltam tanúja, amely kedélyemre igen mély és fájdalmas benyomást tett. Dunblane különös ellenszenvvel viseltetett neje ebecskéje iránt. Szigorúan meg is volt parancsolva, hogy a kutyának a lady lakosztályában kell maradni s azon kívül semmi szin alatt sem szabad más helyen mutatkoznia. Azonban valamelyik ajtó véletlenségből nyitva maradt, s mialatt mi reggeliztünk, a kutya berohant a szobába, körbe-körbe futott az asztal körül s végre a lord lábai közé szaladt, a ki éppen neje élcei miatt dühöngött. Dörgő hangon igy ordított: „Hányszor megmondtam már önnek, asszonyom, hogy tartsa ezt a pokolbeli dögöt saját lakosztályában?“ — s ezzel olyat rúgott a kutyán, hogy a szegény pára a szoba túlsó oldalára repült, s ott vonitva hentergett. A nő felszökött helyéről, karjaiba vette kedves ebecskéjét Szegénynek egyik lába eltört. Ő ladysége sírt, kiabált, roppantgatott, a lord pedig káromkodott; én, a jelenet által lehangolva, oda hagytam a szobát. Pilson utánam jött, s az előteremben utólért. „Mi lesz ennek a vége?“ — kérdem tőle. Az ő felelete ez volt : „Félek rá gondolni is.“ »Lord Dunblane — mondom én — úgy látszik minden uralmát elvesztette szenvedélyei fölött. Ha így halad tovább, mi lesz belőle?“ Pilson maga körül tekintett, aztán hozzám hajolt s ezt súgta fülembe: „Az őrültek házába fog kerülni.“ Dunblane a nap hátralévő részét szobájába zárkózva tölté. Ő ladysége pedig nem sokkal a történtek után kikocsizott négyes fogatán, kutyája ott hevert ölében, azt vitte a közel városban lakó sebészhez. Az ebédnél már megint oly jó kedve volt, igazi-e nem tudom, valamint azt sem, hogy ha színlelte, nem azért tette-e ezt, hogy férjét boszantsa ? Ha ez volt a célja, akkor el is érte azt. A lord komorságát csak fokozták az ékeskedések. A társalgás Franciaországról folyt, s jól emlékszem rá, éppen arról volt szó, hogy az első konzul mily könnyen tehetné magát császárrá. Ez a kérdés sokat foglalkoztatta az embereket „Mennyire bámulom én ezt a kis embert!“ — szólt a lady. — Mennyivel nagyobb dolog egy dynasztiát alapítani, amit ő fog tenni, mint Európa valamennyi koronáját örökölni. Csak azt az egyet sajnálom, hogy nem vagyok francia nő!“ „ — Bizony nagy kár, hogy nem az! — kiáltott Dunblane. — Alig hiszem, hogy találkoznék angol lady, aki ennyire lealjasítaná magát ily nézetekkel. Neje hangosan felkacagott s igy felelt : „Oh ! mert a többiek nem oly őszinték, mint én. Titokban minden asszony imádja azt a kis káplárt. Milyen pompás tréfa is lesz az, ha átjön hozzánk és mindenestül együtt meghódít minket ! Bizony szebb dolog is egy ily nagy hős alattvalóinak lenni, mint egy vén bolond királynak, aki —• „ — Fogja be a száját asszonyom!“ — ordított Dunblane s oly erővel csapott az asztalra, hogy a poharak össze-vissza ütődtek — vagy ha éppenséggel túl akar adni piszkos érzelmein, menjen ki s tegye azt a konyhában. Itt nem fog beszélni ! “ A nő, felelet helyett egyre kacagott. Neki gyönyöre telt abban, ha férjét ingerelhette, s mivel jól ismerte gyengéit, ez nem is volt neki nehéz. Később volt alkalmam tőle megkérdezni, hogy mért cselekszi ezt Kétségkívül nagy merészség volt ez tőlem, tekintve rövid ismeretségünket, de úgy éreztem, mintha nem maradhatnék a házban a nélkül, hogy meg ne kíséreljem a baj orvoslását. (Folyt. köv.) Országgyűlési csevegés. Alakulás előtt. Az ókor egyik népénél minden hetedik évben egy napon, „megfordult világ“ volt. Ekkor a szolgákat uraik szolgálták, a nők kormányozták férjeiket, az ökrök ültek a szekérre és a többi. Ilyenforma választásaink megfordított világa is, míg be nem köszönt a pillanat, hogy Pestre megy a képviselő. Ekkor mindenki biztosíttatik hol protegáló, hol fenyegető hangon, majd lesz gondunk reá. Na, mert a képviselő úr a ház nevében többeskedik. Itt Pesten a képviselők érkezésének hírére a vendéglők pincéjében árviz támad, a szakácsok ínye megromlik s az étlap drágasági versenyre kel a háziurak házbérköveteléseivel. Minden uj ülésszak a jövő búvára előtt a régi jó olcsó világ egy rétegzetét temeti el. Az országgyűlés nemcsak a háziuraknak és vendéglősöknek alkot korszakot, hanem a számos fiatal képviselőhöz kötött remények után az országnak is. Csak nem rég lecsüggesztett fővel kérdé Kossuth: hát van-e Magyarországon fiatalság? Majd az események fogják megmutatni, hogy van-e, vagy csak úgy látszik, mintha volna. Ha hitelt érdemelnek a lélektanászok, ékesszóló országgyűlésnek nézünk elébe, mert az ifjúságnál a nemes hév lángol s a tiszta érzelem pezseg. Annyi a fiatalnál fiatalabb körjegyző-jelölt, hogy keresztelőlevélre került volna a verseny, ha több Molnár Antal is lett volna. Maga Deák is, ha nem humbug (pedig nem a „Reform“ írja) így kiáltott fel: ha Deák Ferenc nem volnék, körjegyző óhajtanék lenni! Az arany ifjúság nemcsak ékesszóló házzal, még beszédes karzattal is kecsegtet. Az első ülések legalább ezt ígérik. Kölcsey „tiszteljétek az őszhajakat“ mondását nem feledjük a fiatalság mellett, hisz az ezüstfehér Grubody Sándor elnöklése ellen csak az a kifogásunk lehet, hogy nagyon hozzá szokott, megállni a helyét. A képviselők boldogsága sem fenékig tejföl. Minden jókedv sarkán előbukkan a petíció tengeri kígyója, föltűnnek lakmározásaik, kortesadomáik s Picwickbe illő választásaik közepett szem előtt lebegnek a mane,tekel, phares-szerű B. C. D. betűk boszorkány-alakjai is. Az igazolás három vészjele, a képviselőség kimúlásának háromfokú betegsége. Kifogásolt jegyzőkönyv B, megkérvényezett C, kifogásos és megkérvényezett D. — Aki B, azt csak boszantják, a C-t rémítgetik és meghurcolják, a D-t csak mosolylyal fogadják, mintha mondanák : ,,Eljátszottad kis játékidat, hamar játszottad el.“ S azok az osztályok oly skrupulózusok is, mint egy angol komité, amely mindenen fenakad. Amint nem utaló a sorban a nagy Hogarth-tól ama jelenet előállítása, hol a szavazatok törvényességét megállapító bizottság a legagyrázóbb aggodalmakat szenvedi, hogy egyik választónak csinált karja lévén, várjon sajátkezüleg adta-e ez be szavazatát? Persze nem ide számítandók ama jegyzőkönyvek, melyekben meg van írva, hogy Urváry Lajos a „P. N.“ szerkesztője s jó katholikus egyhangúlag megválasztatott; hogy Kendeffy „árpádice ambulavit“, mit a választók háromszoros éljen kiáltással üdvözöltek, a mit is a mélyen tisztelt jelölt meghajlással viszonozván (beszéd helyett) ismét éljen, éljen, éljen- kiáltottak. Van olyan is, mely igy kezdődik, ennek következtében, minekutána----------.A versed pláne kőnyomat, mely a múlt országgyűlés alkalmára készült stb. A forró napok heve élénk társaságokat hozott össze a ház folyosóján. Ismerkednek. Barátságosan kezet szorítanak, egy pár szót váltanak, aztán a sok ismeretlen arccal telt szem láthártyáján a vonások összefolynak s fél óra múlva nem ismerik fel egymást. Sok név szerinti szavazás kell, míg a képviselők társaikat ismerni megtanulják, ha nem birnak kannibáli emlékező-tehetséggel. S hogy birnak-e ilyennel, majd megmondják programmjaik az országgyűlési folyam végén. Petyre borotváltak conservativ társaságán kell utat törnünk. Z.— bizonyosan gróf — beszéli el közmegütközésre, hogy hilibi Gál János kúriai biró lakását feltörték s ellopták ruháit. Mire N. N. azt válaszolja : — Az a tolvaj bizonyosan szappanfőző volt. A hahota raja a fúzió vitatásába vesz el. Egyik bízik a fúzióban, a másik nevetségesnek tartja. Amaz mindent vár tőle, ez Lamourette csókjának mondja. Lamourette a törvényhozó gyűlésben érzékeny beszédben hívta fel a képviselőket kölcsönös kiengesztelődésre és fúzióra. A házat elragadta a szónok. Condorcet leghevesebb ellenfele Pastoret karjába dőlt, a hegypárti a monarchistával együtt könyezett és — — és másnap a régi szenvedélylyel, a megelőző szilárd elhatározással léptek a házba és nem is emlékeztek tegnapra Az egészből csak a Lamourette csókjáról, mint a jelenetet nevezték, támadtak dalok s a párisiak mindig kedves élcei maradtak fen az utókorra. Ha a folyosón vagyunk, bizonyosan Kaas Ivorral, a „Reform“ lámpagyujtogatójával is találkozunk. A híreknyomán jár, melyeknek mindig a nyománál marad. Ő a vadászat minden leleményes módjával igyekszik valami vadat a bokorból kiugratni, mi a becsületére legyen mondva — köztudomás szerint igen gyakran nagyon sikerül neki. Ő mindig komoly, mindig gondolkodó, de különösen, ha Urváryt, azt a „P. Naplót“ látja a félkör ajtaján eltűnni. Ilyenkor mindig ez ajtó fölé képzeli Plátó e sorát, melyet s iskolájának ajtaja fölé irt volt: „Ne lépjen be, ki s nem geometrus.“ — 902 —