Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)
1872-09-12 / 208. szám
*• 208-dik sz. Csütörtök, szeptember 12. Kiadólmai.U. Pest, barátok tere 7. reám. Kilencedik evidiam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjeleli az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatod hasábos petitsor ......................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési földmivást lapunk október - decemberi évnegyedére. külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautalványokkal való előfizetés szokása egészen fölöslegessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfizetéseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni érdekes eredeti leírásokat, frissbek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társaséletét. Fölkérjük tehát azokat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elégedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, ajánlani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „ A thenaeum “-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegyedekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes számokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjával. A legjutányosb előfizetési mód a postautalványok használata. Egy csodálatos ember. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Vége.. Az ifjú szerelmes rajong eszményképe után, még álma is az imádott lényt varázsolja elő, s boldog lelke egy kimondhatlan, érzelemteljes világban jár. A nap minden perce nagyobb izgatottságot kelt keblében, s örökké csak az eszménykép után vágyik, sóhaja hozzá száll. Fehérkövy érzelme erősebb volt a rajongásnál, szive hevesebben lüktetett, mint egy ifjú szerelmesé, s agya oly izzó volt, mintha meg akart volna gyuladni. Őt a szerelem magasztos, bűbájos ereje egész az örülésig ragadta. Mintha egy láthatlan erő vitte volna, úgy haladt tovább és tovább az éj csendben. Gyors lépteiből azt lehetett volna következtetni, hogy bizonyos irány felé, valamely kitűzött cél felé siet. Pedig neki nem volt egyéb célja, csak esti sétát tenni. E pillanatban magánkívül volt. Az ő szeme előtt Anikó gyönyörű képe lebegett, amint integetett neki édesen és bájosan, hogy csak kövesse, siessen a csillag útja után. A csillag mindig előtte lebegett, s Fehérkövy szíve minden lépésnél hangosabban dobogott. Égett egész teste, de ez az égés tompa, zsibbasztó gyönyörben olvadt fel. — Ah, minő boldogság fog el! — sóhajtott egyszerre, s kezét keblére tette. Mitől, honnan ez édes érzelem? — kérdezte, anélkül, hogy talán maga is tisztában lett volna azzal, hogy beszél magában, hogy kérdéseket intéz önmagához, melyre senki sem felel, csak egy forró, elérhetlen vágytól dagad keble, s minden vére. Egy percre megállott. Feltekintett a szép, ragyogó csillagokra, majd meg körülnézett az illattól terhes légben. — Mit is akarok tulajdonképp ? — szólt önkénytelenül . — birni, enyimmé tenni őt. Miért ? Enyimmé kell neki lenni ? Ah, mit fogok vele csinálni ? Elszállunk az égbe, vagy rózsalevelekből készített lugasban fogunk lakni, hol úgy fogjuk szeretni a világot, az embereket... Hiszen engem is szeret a világ, nem gyűlöl senki, szépen néz rám az ég, vidám és kedves irántam minden, amit látok. Ismét tovább sietett szótlan, némán. Észre sem vette, hogy az erdőt messze hagyta maga után, hogy a szép éjben egy kastély árnyéka látszik. Fejét lehajtva, mint aki mélyen gondolkozik, haladt egy rövid ideig, midőn egyszerre csak feltekint és megijed. A Sziklay-park előtt állott. — Hol vagyok? — kiáltott fel meglepetve. — Mint jöttem ide? — s ezzel visszafelé tekintett. Nem messze az erdő tűnt szemébe, mely mellett ő ide ért. Kissé habozott azon, hogy mit csináljon. A park hátulsó ajtócskája előtt állott. Gyöngén megérintette, az ajtócska nyitva volt. Fehérkövy csendesen belépett a parkba, s egy nagy fa alá húzódott. Végtelenül el volt fogaiva, szívverése rémesnek tetszett, s félt a gondolattól, ha valaki itt éjnek idején meglátná. Valami ellenállhatlanul visszatartotta, bár szándéka volt azonnal visszatérni. A kastély ablakai sötéten néztek az éjbe, csak egyetlen egy volt nyitva. Fehérkövy mereven tekintett az ablakokra, hosszan nézett a nyitott ablakra , senkit sem látott. — Ha most itt teremne, ha közelben látnám őt, megragadnám, erősen karjaimba ölelném ... mondta magában, s forró homlokáról félresimította az odatapadt fürtöket. — Mit mondanék neki ? — kérdezte tovább magában. Még egyszer bevallanám, hogy tőle függ életem, hogy meghalok nélküle... Oh, megkérdezném tőle, hogy szeret-e... Igen, ezt megkérdezném, s aztán keblemre ölelném, és hosszan, erősen csókolnám szép arcát. Elvinném mindjárt magammal, még ez éjjel kastélyomban lennénk együtt, hiszen ő már enyim, ő engem szeretetreméltó embernek tart. Mindenfelé ünnepélyes csend volt, csak aligalig rezzent meg egy-egy falevél, vagy valamely bokor ágacskája. Fehérkövyt reszketés fogta el a nagy forróságra, mi most rajta erőt vett. Eszébe jutott, hogy Anikó említette, hányszor tesz sétát a parkban szép estéken, sőt egyszer-kétszer már éjjel is sétált a parkban, midőn álom nem jött szemére. Fehérkövy arra gondolt, ha most előtte teremne Anikó, ha egészen egyedül lenne vele . . . milyen bátor lenne most, neki szerelméről beszélni... E pillanatban a park keskeny útján egy fehér alak közeledett. Olyan nesztelenül lépdelt, hogy legcsekélyebb zajt sem lehetett hallani. Fehérkövy épp e percben tekintett a kastély felé, s a fehér alak szemébe ötlött. Erős remegés fogta el. — Ő az, ő az ! — susogta lassan, s ajka reszketett. A fehér alak a fához ért, s a nélkül, hogy észrevette volna Fehérkövyt, a padnak tartott. Egyszerre csak megrezzent, s ajkáról halk sikoltás hangzott. Felismerte a csodálatos embert. Fehérkövy, mielőtt a leány visszafordulhatott volna, hozzá ugrott s karjaiba ölelte. Anikót a legnagyobb félelem fogta el. Még kiáltani sem tudott. Fehérkövy karjaiban tartá Anikót, ki hideg volt, mint a szobor. A félelem, a váratlan meglepetés megfagyasztá ereiben a vért, megdermeszté hegeit. Szólni akart, de ajka merev volt, s karjai megtagadták az ellenállást. Az iszonyat rémitő főelemmel egyesült benne. Itt találni ezt az alakot, kitől félt s borzadott. Fehérkövy reszketve megszólalt : — Tőled függ életem, ugye szeretsz engem ? • A leány kissé visszanyerte bátorságát, haragos akart lenni, de félt az őrült kitörésétől. Hanem attól sem félt, arra valami erő sarkalta, hogy feleljen Fehérkövynek. — Mit keres ön ily későn itt ? Bocsásson, — mondta halkan s gyengéden kibontakozott karjaiból. — Hát nem akarsz velem élni, nem szeretsz ? — kérdezte megrémülve Fehérkövy s homloka nehéz v emtékcseppektől gyöngyözött. Agyában a rém ismét előtérbe lépett. — Mire gondol ? Mi jut eszébe ?.. én erre soha sem bátorítottam fel önt, — felelt Anikó, s perc alat eltűnt, magára hagyva Fehérkövyt, ki megrázkódott szavakra, s kétségbeesve látta, hogy a leány elfutott előle. — Jaj, mint üldöz a gonosz világ, hogy gyűlölnek az emberek ! — kiáltott ijedten, s kisietett a parkból. VIII. Fehérkövy sápadtan, mint őrült futott az érdi felé. Mindenütt csak embereket látott, kik félnek tőle, kik utjából kitérnek. Rögeszméje sohasem ragadta meg oly erősen, mint most. Meg nem állót egy percig sem. Mintha csak a szél vitte volna, öly sebesen futott, közben-közben iszonyú, rémes hangokat hallatva. — Nem szeret! — kiáltott futtában, s lélekzet felszorult. Mire a kastélyba ért, csupa viz volt. Mint egy kisértet osont be a kastélyba, s egyenesen ama terembe ment, hol a fegyverek függtek. Megállott, s körültekintett. — Nem mondtam ezerszer is, hogy gyűlöl a világ, félnek az emberek tőlem! — szólt kétségbeesett hangon. — Miért is bíztam abban az egyben is ? Elhagytam a magányt, a régi barátot, meggyűlöltelek téged csendes lakhelyem. Most nincs többé maradás Még te is gyűlölsz, ugye vén kastélyom ? Futnom kell a világtól, de futnom tőled is. Össze van tiporva csendes nyugalmam, megzavarva életem, mely azelőtt lassan folyt e falak közt... Ti megvédtetek azelőtt a világtól, de most magányom, te sem védsz meg, félsz, gyűlölsz engem!.. Haj, iszonyú élet!!! — kiáltott fel s iszonyodva nézett az ódon falakra. Kényezni kezdett; arcán végtelen fájdalom látszott, s kezével görcsösen kapott szivéhez, mintha ki akarta volna szakítani. Szeme be volt esve, s üregéből mint lidércfény ijesztőleg világított ki. — Elhagytalak magányom, s most többé nem bírhatlak téged ... még csak percekig vagyok veled .. addig szánj meg, s ne gyűlölj ... ne, mert félek ,öled is... Amint ezeket mondta, lázasan kapott egy piszolyhoz, melylyel éppen előtte való nap lövöldözött a kertben. A pisztoly még meg volt töltve. Reszketve szorította kezébe, s egy őrült elhatározásával szegezte mellének. Egy másodperc alatt vérében hevert. Többé nem kellett félni a világtól sem az emberektől. A rögeszme sírba vitte. A Fehérkövyek kastélyáról ez eset óta rémestél rémesebb mesék járnak a nép száján. Pisztolyövéseket hallanak az elhagyott kastély sötétlő romai között, majd még egy őrült embert látnak futni, s mint üldöz egy fiatal leányt, s a fonóházakbanzintén a „csodálatos ember“-ről szól a mese. Dunblane legendája, Aide Hamilton „Morals and Mysteries“ című beszélyfüzetéből.) (Folytatás.) „Oh! — így szólt DunManené — csupán csakzórakoztatásért, hiszen másképp oly borzasztó egyhangú lenne életünk. Meg kellene halnom csupa unaomból, ha ez a kis mulatságom nem lenne a lorddal.“ Megmondtam neki, hogy nem is sejti, mily borzasztó szerencsétlenséget idézhet elő eme magaviselt által, s kérdeztem hogy nem fél-e egy oly szenvedélyes embert ingerelni, mint Dunblane?