Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-12 / 208. szám

*• 208-dik sz. Csütörtök, szeptember 12. Kiadó­lmai.­U. Pest, barátok­ tere 7. reám. Kilencedik evidiam 1872. Előfizetési dij: Félévre 7 ft­­ kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjeleli az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatod hasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizetési föl­dmivást lapunk október - decemberi évnegyedére. külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautal­ványokkal való előfizetés szokása egészen fölös­legessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfize­téseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni ér­dekes eredeti leírásokat, fris­sb­ek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társas­életét. Fölkérjük tehát azo­kat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elé­gedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, aján­lani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. V­a­d­n­a­i Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, lap­tulajdonos. Az „ A th­en­aeu­m­ “-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegye­dekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes szá­mokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjá­val. A legjutányosb előfizetési mód a postautalvá­nyok használata. Egy csodálatos ember. (Elbeszélés.) Írta: Jeney Lajos. (Vége.. Az ifjú szerelmes rajong eszményképe után, még álma is az imádott lényt varázsolja elő, s boldog lelke egy kimondhatlan, érzelemteljes világban jár. A nap minden perce nagyobb izgatottságot kelt keblé­ben, s örökké csak az eszménykép után vágyik, só­haja hozzá száll. Fehérkövy érzelme erősebb volt a rajongásnál, szive hevesebben lüktetett, mint egy ifjú szerelmesé, s agya oly izzó volt, mintha meg akart volna gyuladni. Őt a szerelem magasztos, bűbájos ereje egész az örülésig ragadta. Mintha egy láthat­­lan erő vitte volna, úgy haladt tovább és tovább az éj csendben. Gyors lépteiből azt lehetett volna kö­vetkeztetni, hogy bizonyos irány felé, valamely ki­tűzött cél felé siet. Pedig neki nem volt egyéb célja, csak esti sétát tenni. E pillanatban magánkívül volt. Az ő szeme előtt Anikó gyönyörű képe lebegett, a­mint integetett neki édesen és bájosan, hogy csak kövesse, siessen a csillag útja után. A csillag mindig előtte lebegett, s Fehérkövy szíve minden lépésnél hangosabban dobogott. Égett egész teste, de ez az égés tompa, zsibbasztó gyönyörben olvadt fel. — Ah, minő boldogság fog el! — sóhajtott egy­szerre, s kezét keblére tette. Mitől, honnan ez édes érzelem? — kérdezte, anélkül, hogy talán maga is tisztában lett volna azzal, hogy beszél magában, hogy kérdéseket intéz önmagához, melyre senki sem felel, csak egy forró, elérhetlen vágytól dagad keble, s minden vére. Egy percre megállott. Feltekintett a szép, ra­gyogó csillagokra, majd meg körülnézett az illattól terhes légben. — Mit is akarok tulajdonképp ? — szólt ön­kénytelenül . — birni, enyimmé tenni őt. Miért ? Enyimmé kell neki lenni ? Ah, mit fogok vele csinál­ni ? Elszállunk az égbe, vagy rózsalevelekből készí­tett lugasban fogunk lakni, hol úgy fogjuk szeretni a világot, az embereket... Hiszen engem is szeret a világ, nem gyűlöl senki, szépen néz rám az ég, vidám és kedves irántam minden, a­mit látok. Ismét tovább sietett szótlan, némán. Észre sem vette, hogy az er­dőt messze hagyta maga után, hogy a szép éjben egy­­ kastély árnyéka látszik. Fejét lehajtva, mint a­ki­­ mélyen gondolkozik, haladt egy rövid ideig, midőn­­ egyszerre csak feltekint és megijed. A Sziklay-park­­ előtt állott. — Hol vagyok? — kiáltott fel meglepetve. — Mint jöttem ide? — s ezzel visszafelé tekintett. Nem messze az erdő tűnt szemébe, mely mellett ő ide ért. Kissé habozott azon, hogy mit csináljon. A park há­­tulsó ajtócskája előtt állott. Gyöngén megérintette, az ajtócska nyitva volt. Fehérkövy csendesen belé­pett a parkba, s egy nagy fa alá húzódott. Végtele­nül el volt fogaiva, szívverése rémesnek tetszett, s félt a gondolattól, ha valaki itt éjnek idején meglát­ná. Valami ellenállhatlanul visszatartotta, bár szán­déka volt azonnal visszatérni. A kastély ablakai sötéten néztek az éjbe, csak egyetlen egy volt nyitva. Fehérkövy mereven tekintett az ablakokra, hosszan nézett a nyitott ablakra , senkit sem látott. — Ha most itt teremne, ha közelben látnám őt, megragadnám, erősen karjaimba ölelném ... mondta­ magában, s forró homlokáról félresimította az odata­padt fürtöket. — Mit mondanék neki ? — kérdezte tovább magában. Még egyszer bevallanám, hogy tőle függ életem, hogy meghalok nélküle... Oh, megkér­dezném tőle, hogy szeret-e... Igen, ezt megkérdez­ném, s aztán keblemre ölelném, és hosszan, erősen csókolnám szép arcát. El­vinném mindjárt magammal, még ez éjjel kastélyomban lennénk együtt, hiszen ő már enyim, ő engem szeretetreméltó embernek tart. Mindenfelé ünnepélyes csend volt, csak alig­­alig rezzent meg egy-egy falevél, vagy valamely bo­kor ágacskája. Fehérkövyt reszketés fogta el a nagy forróság­ra, mi most rajta erőt vett. Eszébe jutott, hogy Anikó említette, hányszor tesz sétát a parkban szép estéken, sőt egyszer-kétszer már éjjel is sétált a parkban, mi­dőn álom nem jött szemére. Fehérkövy arra gondolt, ha most előtte teremne Anikó, ha egészen egyedül lenne vele . . . milyen bátor lenne most, neki szerel­méről beszélni... E pillanatban a park keskeny útján egy fehér alak közeledett. Olyan nesztelenül lépdelt, hogy leg­csekélyebb zajt sem lehetett hallani. Fehérkövy épp e percben tekintett a kastély felé, s a fehér alak sze­mébe ötlött. Erős remegés fogta el. — Ő az, ő az ! — susogta lassan, s ajka resz­ketett. A fehér alak a fához ért, s a nélkül, hogy észre­vette volna Fehérkövyt, a padnak tartott. Egyszerre csak megrezzent, s ajkáról halk sikoltás hangzott. Felismerte a csodálatos embert. Fehérkövy, mielőtt a leány visszafordulhatott volna, hozzá ugrott s karjaiba ölelte. Anikót a leg­­nagyobb félelem fogta el. Még kiáltani sem tudott. Fehérkövy karjaiban tartá Anikót, ki hideg volt, mint a szobor. A félelem, a váratlan megle­petés megfagyasztá ereiben a vért, megdermeszté hegeit. Szólni akart, de ajka merev volt, s karjai megtagadták az ellenállást. Az iszonyat rémitő fő­elemmel egyesült benne. Itt találni ezt az alakot, ki­től félt s borzadott. Fehérkövy reszketve megszólalt : — Tőled függ életem, ugy­e szeretsz engem ?­­ • A leány kissé visszanyerte bátorságát, haragos akart lenni, de félt az őrült kitörésétől. Hanem attól sem félt, arra valami erő sarkalta, hogy feleljen Fehérkövynek. — Mit keres ön ily későn itt ? Bocsásson, — mondta halkan s gyengéden kibontakozott kar­jaiból. —­­ Hát nem akarsz velem élni, nem szeretsz ? — kérdezte megrémülve Fehérkövy s homloka nehéz v em­tékcseppektől gyöngyözött. Agyában a rém is­mét előtérbe lépett. — Mire gondol ? Mi jut eszébe ?.. én erre soha sem bátorítottam fel önt, — felelt Anikó, s perc alat eltűnt, magára hagyva Fehérkövyt, ki megrázkódot­t szavakra, s kétségbeesve látta, hogy a leány elfu­tott előle. — Jaj, mint üldöz a gonosz világ, hogy gyű­lölnek az emberek ! — kiáltott ijedten, s kisietett a parkból. VIII. Fehérkövy sápadtan, mint őrült futott az érdi felé. Mindenütt csak embereket látott, kik félnek tőle, kik utjából kitérnek. Rögeszméje sohasem ra­gadta meg oly erősen, mint most. Meg nem állót egy percig sem. Mintha csak a szél vitte volna, öly sebesen futott, közben-közben iszonyú, rémes hango­kat hallatva. — Nem szeret! — kiáltott futtában, s lélekzet f­elszorult. Mire a kastélyba ért, csupa viz volt. Mint egy kisértet osont be a kastélyba, s egyenesen ama te­rembe ment, hol a fegyverek függtek. Megállott, s körültekintett. — Nem mondtam ezerszer is, hogy gyűlöl a vi­lág, félnek az emberek tőlem! — szólt kétségbeesett hangon. — Miért is bíztam abban az egyben is ? El­hagytam a magányt, a régi barátot, meggyűlöltelek téged csendes lakhelyem. Most nincs többé maradás Még te is gyűlölsz, ugy­e vén kastélyom ? Futnom kell a világtól, de futnom tőled is. Össze van tiporva csendes nyugalmam, megzavarva életem, mely az­­előtt lassan folyt e falak közt... Ti megvédtetek az­­előtt a világtól, de most magányom, te sem védsz meg, félsz, gyűlölsz engem!.. Haj, iszonyú élet!!! — kiáltott fel s iszonyodva nézett az ódon falakra. Ké­­nyezni kezdett; arcán végtelen fájdalom látszott, s kezével görcsösen kapott szivéhez, mintha ki akarta volna szakítani. Szeme be volt esve, s üregéből mint lidércfény ijesztőleg világított ki. — Elhagytalak magányom, s most többé nem bírhatlak téged ... még csak percekig vagyok veled .. addig szánj meg, s ne gyűlölj ... ne, mert félek ,öled is... A­mint ezeket mondta, lázasan kapott egy pisz­­olyhoz, melylyel éppen előtte való nap lövöldözött a kertben. A pisztoly még meg volt töltve. Reszketve szorította kezébe, s egy őrült elha­­tározásával szegezte mellének. Egy másodperc alatt vérében hevert. Többé nem kellett félni a világtól sem az emberektől. A rögeszme sírba vitte. A Fehérkövyek kastélyáról ez eset óta rémes­­tél rémesebb mesék járnak a nép száján. Pisztoly­­övéseket hallanak az elhagyott kastély sötétlő rom­ai között, majd még egy őrült embert látnak futni, s mint üldöz egy fiatal leányt, s a fonóházakban­zintén a „csodálatos ember“-ről szól a mese. Dunblane legendája, Aide Hamilton „Morals and Mysteries“ című beszélyfü­­­z­etéből.) (Folytatás.) „Oh! — így szólt DunManené — csupán csak­zórakoztatásért, hiszen másképp oly borzasztó egy­hangú lenne életünk. Meg kellene halnom csupa una­­omból, ha ez a kis mulatságom nem lenne a lorddal.“ Megmondtam neki, hogy nem is sejti, mily bor­­zasztó szerencsétlenséget idézhet elő eme magavise­­lt által, s kérdeztem hogy nem fél-e egy oly szen­vedélyes embert ingerelni, mint Dunblane?

Next