Fővárosi Lapok 1872. szeptember (199-221. szám)

1872-09-17 / 212. szám

212-dik SZ. Kedd, szeptember 17. tü­adé­hivatal: Pesti, barátok­ tere 7. «síim. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve rainden­­up. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ......................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Előfizeted fölhívást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldünk szét, mivel ezt a postautal­ványokkal való előfizetés szokása egészen fölös­legessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfize­téseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni ér­dekes eredeti leírásokat, fris hírek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társas­életét. Fölkérjük tehát azo­kat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elé­gedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, aján­lani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, lap­­t­ulajdonos. Az „Athenaeum“-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegye­dekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes szá­mokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., s félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjá­val. A legjutányosb előfizetési mód a postautalvá­nyok használata. Egy szegény asszony története. (Elbeszélés.) Deák Farkastól. (Folytatás.) Néhány boldog napot töltöttem Annánál. Be­jártam kertjét, udvarát és a környéket, hogy mindig képzelhessem az egészet, midőn Annára gondolok. Nem volt oly nagy telek, mint a miénk , de minden oly üde, kellemes. A lég tiszta, a táj gyönyörű s min­den legkisebb ponton szorgalom és gondosság nyoma. Anna tökéletes gazdasszony volt, s elbeszélve nekem egy éves életöket, meggyőződtem,­­hogy Péter sógor a nejéhez méltó jó gazda, s egy év alatt annyi pénzt gyűjtöttek, hogy a kertjüktől a Nyárádig terjedő ré­tet megvették, mi közelsége és jósága által tetemesen emelte vagyonosodásukat. — Csak nőne már ez a te keresztfiad, — mon­­dá Anna, — hogy apjának segíthessen, s valami hasz­nát lehessen venni. Jót nevettem az édes anya sietségén, ki egy he­tes fiának már hasznát akarná venni. — Pedig ha jól meggondolom a dolgot, attól is félek, ha megnő, mert akkor elviszik katonának. Ha­nem ha az isten éltet, addig igyekszünk, míg kivált­juk. Minek is viszik a szegény embert katonának ? Aztán olyan sok időre! Megnyugtattam Annát, hogy ez az idő még igen messze van, s erről még beszélhetünk ezután is eleget. Azután csak összeszedtem minden erőmet s tudtára adtam, hogy másnap reggel haza kell indul­nom, mert nekem is sok a dolgom. Alig tudtuk meg­nyugtatni szegény asszonyt. — Én istenem, — szólt Anna, — nekem úgy tetszett, hogy te, édes Máriám, már soha többé el nem hagysz! A kis Andris e néhány nap alatt meghizlalta a lovakat, s nem lévén semmi más dolog, oly fényesre kefélte apám lovait, mint valami urasági lovakat. Korán reggel, indultunk. Péter egész a hegy tetejéig kisért s aztán még sokáig ott állt, emelgetvén kerek kalapját! Nem is gondoltam, hogy mennyi idő el fog telni, mig újra látni fogom e kedves vidéket! A­mint aztán magunkra maradtunk, s Andris csöndesen hajtogatta a lovakat lefelé a lankás kecs­késen, midőn már a boldogfalvi hegytetők is a tá­volságban enyésztek el, kimagyarázhatlan szomorú­ság fogott el, mintha elmozdu­hatlan teher nehezedett volna szívemre.Mindig csak arról akartam gondolkoz­ni, hogy mily boldog az én Annám, kit oly nagyon szeretek, de e gondolatok nem hozták vissza jó­kedvemet. Eszembe jutott, hogy nekem is van ottho­nom, s hogy valószínüleg már nagyon is várnak rám, hogy a mi birtokunk mennyivel nagyobb, mint az Annáéké, több a tehén, több a juh, s hogy mily ren­det tartok én a háznál, konyhában, kertben, kamrá­ban ; mily pompás vásznakat és tarka kelméket szö­vettem a lefolyt tavaszon, elgondoltam, hogy meny­nyire hasznos vagyok én e háznál, s hogy engem az öreg Köröndi, neje és az egész cselédség, szom­szédság, mind-mind szeretnek. Oh istenem, nemso­kára én is anya leszek ! Várjon az én férjem is fog­ja-e úgy szeretni gyermekét, mint Péter. Ez édes­atyai tekintet emléke könyeket indított szemembe. S mind-mind rendre gondolván, a­mi engem érdekel­hetett, végre megtaláltam szomorúságom okát, s ez az volt, hogy habár férjes nő válók, egyedül éreztem magamat a világon. Nem láttam férjemben azt a ben­ső melegséget nője, családja iránt, mint Anna lát­hatta Péterben. Nem éreztem benne azt az igazi ra­gaszkodó szerelmet, mely bátorságot adna minden körülmények közt, s mely egygyé teszi a férfit és asszonyt. Szóval: nem volt bizodalmam férjemben! Mikor falunk határára érkeztünk, s közeledve, már beláttam az egész udvart, megdöbbenve vettem észre, hogy mintha kipusztult volna, senki sem mu­tatkozott. A­mint az udvarral hajtottunk, az éhező kisborjúk bőgősét hallottam, s valami szerencsét­lenséget sejtve, a ház felé szaladtam. A házból zajt jövés, menés, sírás kiáltozás ütő meg fülemet. Alig volt annyi erőm, hogy a nagy ház ajtaját fölnyissam. Napam szokott helyén a nagy zselyeszékben ült, de keservesen sirt, s ráncos kezében tartá öreg férjének kezét, ki mellette a földre terülve feküdt. Józsi és a cselédek pedig csak jajgattak körültök. — Jöjj, jöjj lányom hamar, s hozd vissza őt az életre. Hiszen neked sikerülni fog. Te oly okos vagy s téged oly nagyon szeretett. Oh, ébreszd föl, ébreszd föl őt! Lehetetlen, hogy meghalt volna. Csak most beszélt hozzám, s várta, hogy megérkezel. Jer leá­nyom, mi mind elvesztettük a fejünket! így sirdogált a megrémült szegény asszony, s én habár kissé meg is voltam ijedve, azonnal átláttam, hogy jó ipamat már senki sem ébreszti fel többé ! Arcszine élettelen sárga, orra áttetsző fehér volt, szá­ja nyitva maradt s midőn Józsival az ágyba emeltük, karjai mereven csüngtek alá, mintha fából volnának. A cselédeket elküldöttem a tiszteletes ur után s el­hivattam édes atyámat, meg egy-két öreg embert, kiknek az ily dolgokban bő tapasztalásaik vannak, magam pedig borecettel mosogattam és dörzsöltem a halott halántékait és kezeit. Az öreg asszony látva rendelkezéseimet, újra remélni kezdett s epedve tekin­tett rám, de én nem mertem szeme közé pillantani. Hisz nem volt lelkem, hogy ámítani tudtam volna. Eljött a pap, eljött édes­apám, s még egypár öreg ember. Megnézték, megtapogatták kezét, mellét s aztán egy-egy bús fejbólintással eltávoztak. A ház előtt összegyűlve, beszélgettek, s Józsit is oda szó­lítva, mindent elrendeztek. Benn a szobában újra kezdődött a sirás. Aztán szegény napomat kivit­tük a hátulsó házba s a halottat fehérbe öltöztettük. Józsi a két jobbik lovat befogta elment a városba, hogy koporsót hozzon. Este­felé egyedül maradva, elgondoltam, mily fáradhatatlan munkás ember volt ez az öreg, ki közel ötven évig fentartója, édes atyja, igazán patriarkhá­­ja volt e családnak, s ki engem érdemem fölött mindig megbecsült, s oly gyöngéden szeretett, mint­ha édes leánya lettem volna. Várjon hogy lesz ez­után? Szivem majd megszakadt a fájdalom miatt. Szememet behúny­tam, hogy ne nézhessen a jövőbe. És igazam volt. Sejtelmem nem csalt meg: az öreg halála, kezdete volt az én szerencsétlenségeimnek. (Folyt, köv.) A halott ember völgye. Nodier beszélye. (Vége."­ E szavak után levette sapkáját, félresimitotta tömött, vörös haját, s harsány nevetéssel tolt elő egy csúf sárga arcot, melyet ezer redő barázdált össze­vissza. Homlokán két kis vörös szem ragyogott, mint a parázs, melyet a szél éleszt. Mindnyájan megrettenve vonultak vissza. Huberte asszony tudta, hogy nem ismeri, de ösztönszerüleg érezte, hogy azt nem volna jó meg­mondani. — Ha valaha láttam e pofát, — mormogá Pong­rác, — az csak a pokolban lehetett volna. — Könnyen meglehet, — felesé Colas mindig ne­vetve, s én részemről csodálkozom, hogyan találkoz­hattunk mi itt egymással. Ki is keresné Chouquet Pongrác tudort a remete völgyében ? — A remete völgyében ? — ismétlő Pongrác, dörgő hangon. — Ah! ah! folytatá ujjait rágva. * — Ah, ah! — ismétlő Colas ingerkedve, — de gondolja-e doktor úr, hogy érdekes volna ránk néz­ve, kiket a tudomány vágya bevit az arany é­s az élvezeté mellett, ha kikutatnak, mért nevezik igy e nyomorult árkot ? A történet bizonyosan mulattató lesz, és Huberte asszony tán szives lesz korunk mellé megörvendeztetni vele. — Én nem vagyok rá kiváncsi, — vető oda Pongrác, fölkelve székéről. — De én annál jobban, — kiáltá Colas erő­sen visszakényszeritve a tudort. — Oh de jó lesz ezt meghallgatni, Huberte asszony ! — Már előbb is megígértem leányaimnak, s a történet úgy sem hosszú, — kezdő az öreg.— Tudjátok tehát, hogy a vidék még sokkal vadabb volt egy­kor, mint most, midőn vagy száz év előtt, egy szent férfi jött ide, s a hegyoldal egyik szikláján kis re­metelakot épített magának. Azt beszélték, hogy még fiatal és gazdag nemes ember lévén, elvonult az ud­vartól, mert féltette lelki üdvét; mi csak Odilonnak neveztük közönségesen, s e név alatt a szent atya szentté is vált. — Igazán ! — mondá Colas. — Annyi bizonyos, — folytatá Huberte, — hogy sok pénzt hozhatott magával, mert nemsokára az egész vidék megváltozott. Megmiveltette a jobb földeket, hámorokat emelt a folyó viz mellé, kis be­tegházat s kolostort építtetett, s bőkezűsége által sok hasznos mesterembert csödített ide, kiknek csa­ládjai elégedett középszerűségben élnek itt ma is, és dicsérik jóltevőjük nevét, ki rájuk hagyta öröksé­gét. Ezért hívjuk e völgyet a remete völgyének, mert innen nem távozott el soha, s isten félelmében tett jót az emberekkel. — E történet nagyon épületes, — mondá a tu­dor, — s én szivesen elhiszem, bár ennek hasonlóját minden országban hallottam, a­hol papok vannak; de úgy látszik, az idő kiderül, a szél nem fú többé, s az eső nem veri az ablakot.

Next