Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-10 / 232. szám
232-dik SZ. Csütörtök, október 10. Kiadó-hivatal: Fest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetés! dij: Félévre 7 ftekr. 8 ft 50 kr. Negyedévre Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztőiroda: Zöldfa utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodúg lábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívást lapunk október—decemberi évnegyedére. külön nem küldtünk szét, mivel ezt a postautalványokkal való előfizetés szokása egészen fölöslegessé tette. Hanem itt, a lap homlokán hívjuk föl a „Fővárosi Lapok“ nagyszámú olvasóit előfizetéseik megújítására. Részünkről továbbra is törekedni fogunk e szépirodalmi napi közlönyt a jó ízlés igényei szerint szerkeszteni, kitűnő erőkkel, kiknek sorába az idén még Toldy Ferencet is, e koszorús veteránt, sikerült megnyernünk, választékos költeményekkel, elbeszélésekkel, változatos tárcákkal, melyek közt a világ igen sok nevezetes pontjáról szoktunk adni érdekes eredeti leírásokat, frissbek bő rovataival, az ősz-téli idény alatt még tüzetesebben visszatükrözve a főváros köz- és társaséletét. Fölkérjük tehát azokat, kik lapunk tartalmával, törekvéseivel és minden személyeskedést kerülő hangjával meg vannak elégedve, hogy közlönyünket, mely a jövő évben már tizedik évfolyamába lép, tovább is támogatni, ajánlani s lehetőleg terjeszteni szíveskedjenek. Vadnai Károly, felelős szerkesztő. Tóth Kálmán, laptulajdonos. Az „Athenaeum“-társulat, mint a lap kiadója, annyival inkább kéri az előfizetési összegek mielőbbi beküldését, mivel e lap közönsége az őszi évnegyedekkel gyakran oly arányban növekedett már, hogy az elkéső előfizetőknek nem is küldhetett teljes számmokat. Előfizetési ár: évnegyedre 3 frt 50 kr., 8 félévre 7 frt. Egész évre is lehet előfizetni 14 frtjával. A legjutányosb előfizetési mód a postautalványok használata. Digitalis purpurea. (Elbeszélés.)I Vértesi Amidtől. (Vége.) VH. Majoros Géza a láz reszketegségével ugrott föl ágyából, a mint Teréz néni szobájából a csöngetést hallotta. Ő várta ezt s remegve olvasta a perceket. Tudta, hogy a szernek, melyet beadott, működnie kell. A kholerához hasonló symptomák fognak muttatkozni. Arra bead neki az enyhítő csöppekből s mikor az öreg asszony kissé jobban fogja érezni magát, ismét a digitálisból. A gyomorgörcsök, a hányási rohamok fokozódni fognak. A csilapitó szer kissé megint segít s aztán ismétlődik az előbbi eljárás. A két üvegcse teljesen egyforma. Nem veszi észre senki, hogy nem mindig ugyanabból az egyből ad be. Az orvos semmi gyanút nem merít, a mérgezésnek semmi nyoma nem lesz a holttesten. A rendkívüli megerőtetés maga képes megölni az öreg aszszonyt. Senki nem fogja sejteni, hogy itt emberi kéz is működött. Az öreg asszony meghalt kholerában. Meghalt, és tovább nem keresik. Amint a kétségbeesés és düh első rohamában e terv átvillant Majoros Géza agyán, oly könnyűnek, oly biztosnak látszott az. Nem kellett remegnie elárultatásától, fölfedeztetéstől. A véletlen gondoskodott róla, a sors mintegy útmutatást nyújtott a koleraesettel, mintha csak mondani akarta volna: nézd, módot nyújtok neked, hogy gyötrő gondodtól megszabaduljl! Mikor az első csöppeket beadta, nem érzett szánalmat Majoros. Még sokkal hevesebb volt lelkében a gyűlölet és kétségbeesés első föllobbanása, hogysem átérezhette volna tettének egész súlyát. Mintegy őrület elragadtatása alatt cselekedett. De amint ott a csöndes, néma éjben eltelt egy hosszú óra, lassan, percenkint, — a mint ott ágyában meglapulva, félénken ügyelve minden zajra, várta és számitgatta a perceket, elhagyta a gonosz tett vakmerősége s reszketegség fogta el egész testét. A gyönge ember lett megint. Habozás, csüggedés nehezedett rá s midőn a csöngetyü hangja fölriasztotta, iszonyodva rejtette fejét a vánkosok közé. — Ah, nem termettem gyilkosnak! — sóhajtott magában. A borzadály, mintha megbénította volna tagjait, nem tudott mozdulni. Nem mert megjelenni kínlódó áldozata előtt. — Ah, nem lesz bátorságom szemébe nézni! Csak ily lassan, ily hosszan ne tartana e haldoklás. Nem lesz ereje végig nézni. íme már most is reszket, mint a nyárfalevél; hát még azután ? Az iszony mindinkább erőt vett rajta Lelkének jobb érzései tusakodva törtek föl,18 kínosan vergődve borúit ágyára. A rettenetes benső harc marcangolva, dúlva húzódott mellére s elfojtotta egészen. — Mit tegyek, mit tegyek ? — nyögött kétségbeesetten. A menekülés útja már el van vágva, gondolta magában. Már megtette az első lépést, többé nem lehet visszafordulni a kárhozat útjáról, végig kell menni rajta . Azt mondják, csak az első lépés nehéz, — biztatá magát. Mit habozom folytatni, amit már megkezdtem ? Most már mindegy... Mindegy. A kétségbeesés e szavával emelkedett föl.. Most már mindegy. Félbehagyni nem lehet. Reszketve nyitotta ki az ajtót, reszketve ment végig a tornácon. Térdei összeütődtek menés közben. Érezte, hogy nem fogja kibírni e lassú gyilkolást s átvillant agyán a gondolat: hátha egyszerre véget vetne az egésznek ? Az enyhítő csöppek helyett ismételné most mindjárt a digitálist! Gyorsabban vége lesz. Gyorsabban. Tompa elszántsággal szorította markába a kis üveget. Értelme mintegy elhomályosodott s az a kábultság szállt agyára, mely lenyom minden gondolatot az egyetlenegy rögeszmén kívül. Ily lelki állapotban nyitott be a beteg szobájába Az egyik cselédet már ott találta Teréz néni mellett sürgölődve. A szemtanú látása újra megriasztotta bűnös elszántságát; az irtózatos gyötrelmek megpillantása, melyek közt az öreg asszony vergődött ágyán, végképp elvette bátorságát. — Nem bírom, nem bírom ! — lihegő magában S ha a babérpallos ott függött volna feje fölött, mégsem tehette volna. Nem bírja megölni. ■— Néném, néném! — kiáltott föl a kétségbeesés irtózatos hangján. Nem nézhette tovább szenvedését s beadott az enyhitő csöppekből. A másik üvegcse a digitálissal zsebében maradt. A szánalom, az irtózat, az önmaga iránti undor, mint az ár, elborították háborgó hullámaikkal szivét. Nem birt tovább maradni a szobában s kirohant. Martalékúl esve a kétségbeesésnek, az az őrjöngő düh szállta meg, melylyel végső elhagyatottságában önmaga ellen fordúl az ember. A földre vetette magát s ott fetrengett, kínlódva, haját tépve. — Vége mindennek, mindennek! — nyögé fuldokolva. Keze az üvegcsét érintette, mely még ott volt zsebében gyilkoló, tartalmával. Görcsösen szorította markába. Fejét még egyszer fölemelte, mint a vizbefúló, ki a habokkal küszködve elveszti már erejét; villogó szemei még egyszer körüljártak, de káprázott, keringett már vele minden. Vad elszántsággal emelte ajkaihoz az üvegcsét s kiitt a fenékig. * A kis városban sokat pletykáztak a szép Adonis haláláról s annyiféle regényes változatban adták elő, hogy senki sem tudott végre eligazodni rajta. Csak Stern Móric barátunk fogta föl a dolgot egészen prózai, reális oldaláról: — Nyolcezer forint végett! — szólt, megvetőleg bocsátgatva föl finom havannája füstjét. — Teremtő istenem, milyen együgyű némely ember! Két lángelme. Moló-Gentilhomme beszélve. I. Madridtól négy mértföldnyire vagyunk. A nap erősen lövelő sugárait a tájékra égető dárdákként, melyeket emberfölötti karok, az égboltozat egyik végétől a másikig löknek. E tündöklő s egyszersmind ábrándozó órában három egyén állt csoportban egy magaslaton, mely magaslat minden oldalról ama tájékok egyikét vette körül, milyeneket Salvator Rosa komor képzelete szeretett: egy jobbról-balról sziklákkal szegélyzett vulkánszerü völgy, melyen itt-ott néhány fa kiszáradt törzseké a trópikus nap heve mellett összezsugorodott; végre ez utúlsó végén egy örvény fölé hajló régi kastély, melynek hegyes tetői a környező sziklák fénylő csúcsaival vegyültek össze. A három egyén, kiknek e vadregényes völgyben jelenlétét már említettük, és kikben első tekintetre, öltönyüknél fogva, egy cigánycsaládot ismerünk föl, bámulatosan emelé a tájképnek megható és irtózatos fenségét. E család állott egy öreg asszonyból, ki kasztiliai komolysággal valami vörös kelmébe volt burkolva, egy körülbelől húsz éves fiatal emberből, meztelen lábakkal, fekete hajjal, és égő, könyörületlen szemekkel; végre egy tizenkét éves leányból, ki a földön hevert, s még nyomorultabban volt öltözve, mint bátyja s anyja. E három lény rendkívüli soványsággal, ragadozó állatok szemeihez hasonló fekete s villogó szemekkel s a nap heve által barnított arcszinnel birt. A fiatal ember, ki nyomorult alakja alatt a párduc erejét s ruganyosságát elrejteni látszott, jobb kezében egy szarvnyelű kést tartott, melynek finom s élesített acélát időrül-időre vizsgálgatta. Az öreg asszony, arcával a kastély ellenkező iránya felé fordulva, figyelmesen tekintgetett a messze távolságba, mintha egy türelmetlenül óhajtott tárgyat ott keresztülhatni remélt volna. A félmeztelen gyermek tompa gondatlansággal tekintett bátyjára-E sajátságos egyének tekintetei némelykor találkoztak , de egyetlen egy szót sem ejtettek még ki ajkaik. Azonkívül távol voltak ama gyanútól, hogy tíz lépésnyire tőlük két szem volt rájuk szegezve, kíváncsian tanulmányozva öltözetüket, mozdulataikat, arcuknak kifejezését, hiába törekedvén e tekintetek értelmét, melyek által gondolataikat egymással közlék, megérthetni. E szerénytelen tanú egy huszonhárom-huszonnégy éves középtermetű fiatalember volt, arcvonásai, anélkül hogy szépek lettek volna, őszinteséget s intelligenciát fejeztek ki, miáltal rokonszenvet gerjesztettek. Öltözete távol volt attól, hogy jómódúságot áruljon el; de bármily szerény is volt az, oly gondatlanság s biztossággal viselé, mintha selyemből vagy bársonyból lett volna. Egy gránátalmafa mögé elrejtőzve, mely megengedő neki, hogy a cigányokat láthassa, anélkül, hogy őt magát láthassák, egy papírlapra rajzoló arcvonásaikat s tartásukat, oly gyorsasággal, mely munkájának rendkívüli könynyüségét jelzé. Rajzát befejező s felemelkedett, három mintáját felszólítandó, midőn egyszerre az öreg asszony, fia felé fordúlva, lábával türelmetlenül tombolván, haragosan mondá: — Ő nem jön.