Fővárosi Lapok 1872. október (224-250. szám)
1872-10-18 / 239. szám
239-dik sz. Péntek, október 18. Aladó-hivatal: Fest, lisrátok-We 7. »iára. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft — kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden FŐVÁROSI LAPOK. IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. RA^v:.^‘V!i^v.«W!W«mapei Szerkesztői iroda: Zöldfa utca. 39. sz. 1. enc. Hirdetési díj: Hatod csábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Előfizetési fölhívásunkat az okt.-decemberi évnegyedre ajánljuk az olvasó közönség figyelmébe. Lapunk árát a nagyon fölemelkedett nyomdai terhek dacára sem emeltük fölebb. Évnegyedre 3 frt 50 kr., félévre pedig 7 írt. Az előfizetések az „Athenaeum kiadó hivatalába“ küldendők, legcélszerűbben postautalványok által. A múzsához öszszel. Tavasz virága, nyár meleg sugara Búcsúztató volt, ég leánya, tőled .Nem késztetett, oh múzsa, zengeni A virulás, az élet. Remény s örömre mint elhalt a dal már. De, oh, a lombok lassú hervadása Együtt lel ismét, muzsa, te veled, — A nagy búcsúztatásra. Oh, hát vegyüljön a lant bús akkordja Az őszelőnek fölkelt szellejébe . A természetnek — óh — csak jóleső E részvét halk zenéje . . . Szelíd istennő, ihlesd meg e lelket, Hisz része van sok bú és fájdalomban : Dallá fakadjon mindenik sóhaj Onnét, hol a szív dobban. Jer, jer ki vélem a szent ünnepélyhez, Vezetni fog az őszi nap sugára, Mely csókot szór aranyhajadra, és A költő homlokára. Tavasz szülötte, nyárnak fölneveltje Magasztosulva, idvezülve lásson : Hervadt virág, lomb, költöző madár . . . A nagy búcsúztatáson. Oh, mert a szép, az őrült, nagy természet Elbúcsúztatja, kit melegen ápolt, Gyermeki által többi gyermekét, A haldoklót s a vándort: Fa, szellő által vesz búcsút a lombtól, Szülőföldétől dallal a madárka — És mind e bús hangoh hogy elvegyül A költőnek dalába! Oh, mint felfogja azt a mély, rokonsziv, Melynek virágin hervasztott az élet, Mely még ha olykor dalra ébred is, Csak fájó dalra ébred, — Oh, mint tudod te, múzsa, ég leánya, Hogy a virág, lomb lassú hervadása Mi mély sejtéssel készít engemet A végelbúcsuzásra. Dömötör Pál: A szív válságai. (Beszély.) Szigethy-Madarassy Klotildtól. (Folytatás.) Végre bekövetkezett az előre sejthető katasztrófa. Egy napon azt olvastam egy külföldi lapban, hogy egy magyar gavallér, Neszmélyi Aladár, (ez volt Berta férjének neve) mértéktelen pazarlásai által végképp tönkre jutván, födözetlen adósságai elöl — egy pisztolylövés által menekült meg; nejét és kis leányát a legnagyobb ínségben hagyva vissza-E szerencsétlen hit fölrázott apathiámból. Mi történt Bertával ilyen viszonyok közt ? Ha a kétségbeesés, az elhagyatottság rémületes perceiben ő is öngyilkosságra gondolt volna ? E gondolatra eliszonyodtam. De nem ismerem Berta szelíd, de erős lelkét; ő nem lesz a kétségbeesés martalékává. Ezenkívül ő anya, gyermekét nem hagyhatja vissza. Ő élni fog annak kedvéért. E gondolatok kissé megnyugtattak, de egyszersmind tettre is serkentettek. Ezredesemtől szabadságot kértem s a lehetőleg gyorsan elutaztam a szerencsétlenség színhelyére, melyet a hírlap megnevezett volt, hogy Bertát ott fölkeressem. Nem találtam ott többé. Tudakozódásaimra csak annyit tudtam meg, hogy a baleset után rögtön elhagyta hat éves kis leánykájával ama várost, visszahagyva lakásán még ez ideig meglévő ékszereit és egyéb értékes tárgyait. A nemes nő nem vitt el férje hitelezői elöl semmit, kivéve a saját magán és gyermekén levő ruhát. Senki sem tudta hová ment. Hosszas fürkészés és utánjárás után végre sikerült annyit megtudnom, hogy az egyik vasúti vonalon Bécs felé látta őt valaki utazni. De csakhamar újra elvesztettem a nyomot, mely hozzá vezethetett volna, s csüggedten, minden eredmény nélkül tértem vissza ezredemhez. Úgy látszik a szerencsétlen nő szándékosan szakította meg a vezérfonalat utazásában, hogy senki se akadhasson többé nyomára. El akart rejtőzni bújával, szégyenével a világ szeme elől. Visszatérve állomásomra, csakhamar újra elkezdtem minden tőlem kitelhető módon Berta hollétének kutatását. Nem volt nyugtom sehol; éjjel-nappal előttem lebegett a szegény nő kétségbeejtő helyzete. Eközben ezredünket Bécsbe tették át helyőrségbe. Itt is szüntelen, sőt erélyesebben, mint valaha, folytattam fürkészéseimet Berta után. Valami azt súgta, hogy ő csak is valamely nagy város tömkelegében vonulhatott el annyira, a mint ő azt kétségenkívül, óhajtotta, s csak is itt találhatott módot és eszközt magának és gyermekének fentartására. Egész rendszeres fölosztással és számítással jártam be a birodalmi főváros minden városrészének utcáit, sőt a közel eső falakra is kiterjedt figyelmem. Végre midőn már-már lemondtam végképp a reményről a keresetteket valaha föltalálhatni, szerencsecsillagom, vagyis egy szolgálati kiküldetésem, egy szépvidékű, csöndes faluba vezetett, Pozsony közelében. S itt egy a szabadban tett séta alkalmával a legváratlanabbul egy gyönyörű gyermekleánykára lettem figyelmes, ki ingatag lépésű, beteges anyja oldalánál játszadozott, futkosott. A leánykának szép arcvonásai, mély kék szemei az általam soha sem feledett drága nőére emlékeztettek. Szívdobogással siettem az előttem lépdelő, s egyszerűen, de a tisztaság és jóizlés bizonyos csinjével öltözött nő arcát megtekinteni. Sejtelmem nem csalt. Berta volt. Dacára megtört alakjának, halálsápadt arcának, rögtön fölismertem benne azt, ki szívemnek még mindig oly drága volt. Az öröm és a fájdalom leírhatatlan érzései magamon kívül ragadtak. Majdhogy térdre nem borultam a kedves lény előtt, ki úgy tűnt föl most előttem, mint a szenvedés megtestesült képe, mint maga a bánat angyala. Ő is mélyen megindult látásomnál; ő is rögtön fölismert, dacára nyolc évi elválásunknak, amely idő alatt a simaarcú kis honvéd, a milyennek ő engem utójára látott, barkós arcú marcona katonaalakká fejlődött ki. Karjaimba borúit és sirt, zokogott szivszakgajtólag. Alig birtam kitörő fájdalmát, melyet hosszú évek óta mélyen elzárva viselt keblében, szelíd, meg-nyugtató szavakkal némileg lecsilapitani. Végre erőt vett mély fölindúlásán s karomra támaszkodva, szerény kis lakába vezetett. Itt aztán elmondta, szerencsétlenségének egész történetét. Elmondta miképp vonult el Bécsbe férje halála után, és hogyan élt itt hosszabb időn át zeneórákat adva, hogy gyermekével együtt magát fentarthassa. Míg végre egy lassan fejlődött mellbaj meggátolta szokott foglalkozásaiban, s ő, orvosa tanácsára, falura költözött, hogy némi enyhülést szerezzen bajának. De minden hasztalan, téve hozzá halkabban, hogy a közelünkben levő kis leány meg ne hallja szavait. Betegségem utósó stádiumához közeledik; napjaim meg vannak számlálva. S ekkor lettem még csak egészen figyelmes a szegény nő rendkívüli szenvedő kinézésére, mely valóban magán viselte már a közelgő halál előjeleit. Szívem elszorult a fájdalom alatt, e szomorú fölfedezésnél. Tehát csak azért találtam őt föl, hogy újra, még pedig örökre elveszítsem ? — sóhajtottam magamban. Igyekeztem őt vigasztalni. De hangom remegése meghazudtolta a remény és biztatás szavait, melyeket neki elmondtam. Berta angyali mosolylyal szorította meg kezemet. — Hagyd el azt— jó Dénes, — suttogta. — Reám nézve nem rettegés többé a halál. Mióta újra találkoztam veled s meggyőződtem, hogy te még mindig a régi vagy, nyugodtan húnyom le szemeimet az örök álomra. Gyermekem nem fog egyedül állni a világon. Gyöngéden szemére vetettem, hogy miért rejtőzött el előlem, s férje halála után miért nem tudatta velem hollétét ? Azt mondá: ezt azért tette, mert ismerve iránta való vonzalmamat és készségemet, meg volt győződve, hogy miatta a legnagyobb áldozatokra vagyok képes, s ezeknek elfogadását tiltotta gyöngéd érzete. Többi rokonához pedig büszkeségből nem akart segélyért fordulni. Csak végnapjaiban tette volna ezt, gyermeke sorsának biztosítása végett, noha akkor is, inkább folyamodott volna hozzám, vallotta be nagy megelégedésemre Berta, mert bennem legjobban bízott, hogy iránta még mindig jól érezek. Megindulva csókoltam meg a szeretett, drága nő kezét, s a forró könycsepp, mely szememből arra hullott, volt az egyedüli válasz, mely által bennem helyezett bizalmát megköszöntem. Ez fejezte ki szivem ünnepélyes fogadását, hogy gyermekének hű gondviselője leszek, s hogy minden tőlem kitelhető módon boldoggá igyekezem tenni. Hogyan írjam le neked barátom, e rövid de fájó örömekben oly gazdag napokat, melyeket még Berta körében eltöltök, mielőtt őt a halál angyala örökre elválasztotta volna tőlem ? Mily gazdagságát a szeretetnek, türelemnek és önfeláldozásnak rejtette az ő szíve magában ! Soha sem ismertem meg e nő szép lelkét annyira, mint életének utósó kínos napjaiban, hol egy angyal szelídségével, egy vértanú üdvözült mosolyával viselte rettenetes szenvedéseit. Oh, mily nagy lelki erőt képes tanúsítani egy nő, midőn meg akarja kímélni szeretteit attól, ami reájuk fájdalmasan hathatna ! Végre egy enyhe szép őszi napon a sokat szenvedett nemes lélek elköltözött tőlünk a jobb hazába. Miért kíséreljem meg leírni a fájdalmat, amit e gyászeset fölött éreztem! Erre úgyis képtelen volnék. (Folyt, köv.) Egy nő a pellengéren. (Francia beszély.) irta: Legay Henrik. I. Párisban, a nagy és apró titkok hazájában, a véletlen gyakran okoz szerencsétlenséget oly tények által, melyek magokban véve a lehető legegyszerűbbek. Az 186 .. . év egyik júniusi délutánján Abile bankár a börzéről jött, s áthaladva a boulevardokon, befordult a Lafitte-utcába. Midőn a Montmartre-térről a boulevard des Italiensretért le, kocsija egy zárt ablakú bérkocsiközelébe jutott, mely elé két gyorsan ügető ló volt fogva.