Fővárosi Lapok 1872. november (251-275. szám)

1872-11-08 / 256. szám

Kilencedik évfolyam 1872. 256-dik SZ. Péntek, november 8. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft 2­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdij minden ik­tatáskor .... 30 kr. Teljes számú példányokkal folyvást szolgál­hat a kiadó­hivatal. Hadi csel. Ici-pici virágos kert A házunk végében, A szomszédunk szérűje is Ide hajlik épen. A szomszédunk kertje szérű, Miénk a virágos ; Hej, de mégis abba’ nyílik A legszebb virág most ! Kicsi a kert, kicsi palánk , Két szerelmes karja, Mint folyondár által hajlik, Ölelkezik rajta. Szomszéd uram irigyelte Ezt a boldogságot, Kapta magát , magasabbra Rakta a palánkot! Kicsi a kert, de nagy lett a Deszkapalánk hátul : Alig-alig láttam által A vén szilvafárul. Bár a fa se volt oly magas, Mint a milyen görbe , Rózsám apja még azt a kis Pillantást se tűrte. Ne is legyen megbocsátva Teljes életében : Került-fordult, kazalt rakott A kertje végében! ! Mit tehettem már ezután ? — Ott a palánk mellett, Lyukat vájtam a kazalon, Hogy nagyobb se kellett. Szomszéduram azt a lyukat Őrzi most azóta, Mi meg elöl beszélgetünk A pitarajtóba. Csepreghy Ferenc: A Horváthiak (Történeti elbeszélés.) irta : B. Horváth Miklós. (Folytatás.) A kocsi a várudvarba behajtván, a kaput be­csukták, miután még alig viradt volt. Vezess a várnagyhoz, — mondd a tiszt egy másik érhez. — A várnagy még alszik, — dörmögé amaz, — és tenyeres-talpas poffal fogadna, ha, őrhelyemet el­hagyva, háborgatnám. — Vezess a várnagyhoz, — rivalt rá a tiszt te­kintélyesen — a királyné nevében parancsolom, ar­kangyal és minden szentek, ki parancsol itt, ha nem a királyné és a nádor!! Az őr megijedvén, nem annyira a szentektől, mint a nádor emlegetésére, kinek hatalmas nevét ret­tegni tanulta, most vonakodás nélkül vezette a tisz­tet a márvány-lépcsőkön fel, egész a várnagy lakáig­ Nehány őr az előteremben fegyvereit tisztogatta­— Fontos küldetésben jövök Alsán várnagyhoz, — mondd a tiszt, — senki se állja utamat, beszélnem kell vele múlhatatlanúl s azonnal! Erre egyenesen az alvó szobájába nyitott. — Isten hozott Balázs, — mondá ez álmos sze­meit fölnyitva, — Isten hozott, ha az ördögök nem küldenek ily korán ... mi hirt hoztál ? — A hit rövid s következménye fontos. — Fontos ? — kérdé am az, érdekkel, a harcias világ változatos eseményeire gondolva. — A kit magammal hozok e várba, tegnap még kétségbevonhatlan joggal lenyakaztathatta volna kegyelmed fejét, holott ma, kegyelmed rabja, — a királyt hozom ! — A királyt ? — mondá a várnagy, mintegy álomképekkel viaskodva, — a királyt! — ismétlé me­rev tekintettel, — hogy értsem ezt ? — Durazzói Károlyt, a nápolyit behorpasztott koponyával, haldoklón ! — Megbotlott s leesett-e lováról ? — Megbotlott, midőn magyar földre lépett, — mondá Balázs gúnynyal — s leesett a magas paripá­ról, istenemre le ! S oly mélyen, hogy soha sem szesz­­petelődik többé föl. — Ne szólj allegóriákban, beszélj világos, ért­hető nyelven Balázs, a szent szűz nevére kérlek! — A nádor hálóiba kerité és Forgács Balázs uram csákánya koponyáját hasította meg. A várnagy, ki Mária hive volt, most megnyu­godva tekintett körül. — S elhoztátok, ide e várba, őrizetem alá a nápolyit ? — Lent az udvaron, a kocsiban fekszik, — in­tézkedjék kegyelmed gyorsan oly szobáról, melynek lakatja van. — A várnagy öltözködés közben rendeleteket osztogatott, aztán miután magára ölte dolmányát: — Megállj, — mondá, — hogy is történt ? Te hálókrúl beszélsz, csákányt emlegetsz ... a csákányt nem hordják kardszijon. — Forgács ruházata alól rántotta ki s úgy mér­te rá a halálos csapást. — Hm... hm... jobb szerettem volna, ha nem rejtegeti vala csákányát s orvkint nem sújtja, — ré­szemről kardot adtam volna előbb kezébe s úgy tá­madtam volna meg, s akkor mértem volna rá súlyos kezemmel a halálos csapást... no de: de gustibus non est disputandum. — Siessen kegyelmed, — szakitá félbe Balázs, — kemény téli idő van s le kell szállítanunk a kocsiról. — Sietek, hogyne sietnék, hisz emberi szivünk van. — Még csak egyet kérdek, — tévé hozzá elko­molyodó arccal, — van-e titkos utasításom, a beteget, s a fogolyt illetőleg ? — Semmi. A nemeslelkű várparancsnok megkönnyebbült szívvel lélegzett. — Semmi, — rekeszté be amaz, — miután való­színű, hogy nem éri el a holnapot. Balázs a várudvaron hagyva ijesztő kocsiját, egy paripát kölcsönözött s azon még az­nap Budára visz­­szalovagolt Gara kíséretéhez. A visegrádi parancsnok Alsán, lebontatván az ernyő­kast, a királyt egy tábori ágyra fektetve, tágas szobába vitette, s itt elhárítván róla a takarót, melyet rá vetettek volt, most először pillantott rá. A sebesült állapota borzasztó volt. A behorpadt főre tapadt vászon rongyok piros vérrel áztatvák, az arcra fagyott hideg csöppek, mint­ha himlőfoltok volnának, a kezek is, a kemény téli idő következtében dermedtek. Megvolt a „facies hippocratika,“ amaz átváltozás, melyet az emberi arc kevés perccel halála előtt, vagy rendkívüli kime­rültség és vérveszteség következtében szokott fölmu­tatni : az arcszín kékes halvány, a homlokbőr feszült, az áll és orr jelzettek, a szemek félig beesvek s me­revek. A hideg következtében a fagyos karok tehetetle­nül és érzéketlen csüngtek le. A járatlan sebész, ki e szobába lépett volna, min­­denelőtt tán bonckése után nyúlna, hogy ketté metsz­ve a koponyát, az agy sérülésein okuljon. Az egyén csak alig hallhatón lélekzett s e halk lélekzés is koronkint, mintha elakadt volna. A várnagy a szív tájára lapitá fülét, s midőn hallá, hogy a szív még dobog, illetődve pillantott a szörnyen szenvedőre. A hősies lélek nemes részvéte volt a legyőzött iránt, s a szenvedő sorsának keresztyéni szempontból való megbirálása képezte e megilletődést, mely oly jól illik a magyar harcfihoz, ki a csaták részei közt nem inog. — Fütsetek be a kályhába, — rendelé a por­koládnak, — s jelentsed, ha a sebesült valamit óhajt. A várnagy termeibe vonúlt, de midőn ebéd alatt súlyos billikomát kiürité, megemlékezvén az őrizeté­re bizottrúl is, egy tál étket külde saját asztaláról amaz esetre, ha a sebesült netalán mégis enni akarna valamit. A porkoláb másnap jelentéstételre megjelenvén, amaz kérdé tőle, ha evett-e már a sebesült — Dehogy evett uram, hogy is evett volna, mi­dőn még csak nem is szólott. — Hagyján, ma ismét vigyetek neki aszta­lomról. A porkoláb harmad napra hasonló jelentésté­tellel állott be, de a derék várnagy ismételve paran­­csolá, hogy a hosszú lére készült malac­ hússal kí­nálja meg a letartóztatot­t. Sajátságos mániája vala az ős­magyarnak, mely csaknem az újabb korig fenmaradt, mikint minden bajt és betegséget étkezéssel s jóllakatással vélt leg­biztosabban orvosolhatni. A király, — mint mondók, — sem nem evett sem nem ivott s talán éppen ez antimagyar receptnek köszönhető, hogy el nem pusztúlt. A háborítlan nyugalom jótékonyan hatott az agyra; más­nap éjjel ugyan lobos állapot állt be, de a király reggelre viradólag, mielőtt a porkoláb meg­jelent, fölnyitá szemeit. A világosság, mely csak gyé­ren hatott be a rostélyos ablakon át, mégis kápráz­tatnak tetszett, ágyában félig fölegyenesedve, ká­­bultan kérdé magától, hogy hol van é­s úgy tetszett, mint ha ébren álmodnék. S valóban a vastag falak, az alacsony boltozat s az ismeretlen tárgyak megerő­­siték e hiedelemben. Magyarhon koronája nyomta-e fejét, hogy az oly iszonyúan fájt ... vagy csak lázas képzelődés volt e fájdalom is, és káprázat a mi kör­­nyeze­t az egyszerű tölgyfaszék, a dísztelen kopár falak, a sötét vas rácsozat, mely a különben is fuka­ron beható világosságnak útját állta. Agyrémeivel viaskodott s azoktól szabadúlni óhajtván, előbb felült, aztán a padlóra helyezvén lábait, föl akart kelni, de térdei roskadoztak alatta; a tábori ágy szélére leült, de lázas vérkeringése, a testi fájdalom és türbetlen lelki hangulata ellenállhatlanul ösztönzék, hogy föl­áll­j­on; az ablakig ment tántorgó léptekkel, de itt szé­dülés szállta meg s az ablakpárkányzatra dűlt kö­nyökeivel. (Folyt. köv.) A quitói kórház. (Elbeszélés a délamerikai életből.) Írta: Gerstacker Frigyes. (Folytatás.) — Hogyan ? ha nem szabad bemenni ? — Ma, szent Lázár ünnepén, szokás a szegény betegeket, legalább falon kívül meglátogatni. Kosár­kákat bocsátanak le, melybe a látogatók ajándéko­kat tévén, ismét felhúzzák. — És gyógyíthatlan betegségben szenvednek ? — A gyógytan még eddig nem talált módot ama kiütés eltávolítására. — De csak nem oly nagyon ragályos ?

Next