Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)

1872-12-03 / 277. szám

277-dik sz. Kedd, december 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok­ tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft­­­kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­sor ....................9 kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. A kilencágú korona. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) A mint igy kevélyen, affektált lomhasággal s arany zsebóráját, mint egy parittyát gondatlan suhog­tatva vékony, minden pillanatban elszakadással fe­nyegető láncán, szótlan haladt odább a többé figye­lemre sem méltatott nevelőnő oldala mellett, Jolán szemei komoly, csaknem szomorú kifejezéssel nyu­godtak rajta. Egyikük sem szólt, úgy mentek végig két vagy három kanyarulaton. Csaknem egy óranegyed múlt igy el,gyötrelméé, kínos óranegyed Jolánra. Egyszerre­­ csak m­egfordúlt a grófleány s abban a pillanatban újra a meleg ölelő kart érezte nyaka körűl a nevelőnő s egy csókot homlokán. — Megbántottam önt ? — szólt a kedves sut­togó hang, melyben elfojtva összeolvadt a büszkeség és alázat. A nevelőnő melegen visszaadta a csókot. — Nem kedvesem, önnek szeretete nyilatkozzék bármily formában, soha sem bánthat meg. — így jó, igy van helyén, — viszonzá Adrienne, — újra átölelve a szép nevelőnő nyakát s levonva őt magával egy épp ott álló padra. Aztán kezei közé fogta kezét s fölnézett szép komoly szemeibe. — Bősz nevelést kaptam, Jolán kisasszony, — szólt félig tréfásan, félig komolyan kezdve, — nem állt mindig oldalam mellett az én szép tündérem, mint most. Hallgasson. Most csak én nevezem így... — Adrienne! — Az első perctől kezdve, hogy ön házunkba belépett Jolán kisasszony, ön volt nekem mindenem. Még itt sem volt ön, mikor a papa beszélt nekem egy szép fiatal kisasszonyról, a­ki hintóban járt valaha kis­gyerek korában, mint én, s a­ki mikor családja ínségre jutott, akkor sem maradt szegény, mert azt a gazdagságot, a­mit fejében és szivében hord, el nem vehetik tőle. S én­ elpirultam, mert nekem nem volt ily kincsem s megígértem akkor, hogy szeretni fogom, mint testvéremet azt a kisasszonyt, ha ide jön hozzánk. Megtartottam-e ígéretemet, Jolán ? Egy forró csók volt rá a felelet. A két ifjú leány sokáig átölelve tartotta egymást. — Én tudom, hogy önnek senkije sincs s a­kik a szülői házban otthon maradtak, azok sem értik önt, — szólt Adrienne. S e hang, ez arc, egész lénye átváltozottnak lát­szott e pillanatban. Nem a gyermek volt már. — Én tudom azt. Én ravaszabb vagyok, mint gondolják, s ha a tante-ot és még valakit mást duplro­­zok a bábámmal, ön tudja jól, hogy mit tartson fe­lőlem. Én tudom, hogy ön szeret engem, és ön tudja,­­ hogy én szeretem .. Nagyon, véghetetlen nagyon... Tán oktalan voltam egy kicsit, hogy oly titkot akar­tam kicsikarni öntül, melyet csak önnek szabad val­lomása juttathatna birtokomba. Ez az egész, a­mit mondani akartam, Jolán kisasszony. És most kedves kis­mamám, önön a sor. Van-e valami mondanivaló­ja nekem ? A nevelőnő megsimította a grófleány szép, sző­ke haját, s szórakozottan szólt: — Semmi, Adrienne, semmi. Adrienne kedvetlenül kelt föl, s­ hidegen jegy­ző meg: — Esteledik, Jolán kisasszony; nem megyünk be ? A tante vár. IV. A­mit Jolán szive mélyébe rejtegetett, s a mit önmaga előtt sem mert bevallani, most le volt rántva a lepel a nagy titokról. A­mit ő remegve tagadott, de a­minek létezését mégis oly lázas izgatottsággal leste, várta, óhajtotta, azt észrevette most már más szem is. Oly világosnak kellett a dolognak lenni, hogy a gyermek is észrevette. Valóban nem lehetett tovább tagadni. Elemérnek minden szava, minden pillantása, a legnémább tekintet, a legegyszerűbb szó, minden szerelmet vallott. S e tudat, mint édes mámor terjedt el az ifjú leány ereiben. Egész testében érezte a lázt, s ama ré­szegséget, mely bóditóbb mindennél. Még küzdeni akart a mámoros ér’zés ellen, mely lassan kint elbá­­gyasztotta; de oly erő volt az, oly hatalom, mely­­ megszállta már a vérnek minden csöppecskéjét, az agynak minden parányát. Gondolatai mintegy ellen­­állhatlan hatalomnak engedve, csak egy irányban ke­­­­ringtek már mindig, s a bűvös korbűl nem birt sza­­■­­badulni.­­ Büszkesége, hidegsége, érezte hogy olvad el ama forró nap égető sugarai alatt, melynek nevét az ifjú leány ajkai még nem merték kiejteni, de mely­ről jól tudta már, hogy az a szerelem,­káns új zamattal birt, milyet még eddig soha sem talált szerelmi vándorlásaiban a szalonhős. Bár jó­formán elfásult már az érzések gyöngédebb, finomabb árnyalatai iránt, most egész lénye mintegy bűvölet alatt állt. Semmi sem volt e csodálatos leánynál olyan, mint másoknál. E büszke jellem nem ismerte azokat az apró fogásokat, melyekkel a szalonhölgyek minden lépést, mintegy nagy nehezen kiküzdött harc pálya­bérét, csöppen kint juttatnak imádóiknak. E nyílt, őszinte lélek nem tudott úgy beszélni, hogy egyik szava mindig igen s a másik mindig nem legyen. Semmit sem tudott, ama finom manőverekből, me­lyekkel a szerelmet, mint művészetet, annyi gond és tanulmánynyal folytatják az elegáns világban. Ő egész lelkét adta oda egyszerre, őszintén, ne­mesen, büszkén. Olyan volt, ő nem tudott másforma lenni. S e nemesség és tisztaság még a nagylelkűség­hez nem igen szokott fiatal embert is meghatotta. S valami oly gyöngédséget, oly csaknem szánakozó részvétet érzett e csodálatos szép leány iránt, a mi­lyenre nem emlékszik életében soha. Nem, — még legelső — szerelmi kalandjainál sem. Ajkai csak Az első szerelem. Amaz érzés, melynek lázai­­ alig merték érinteni a szép leány ajkait, s midőn ez lüktetései közé annyi gyöngédség s annyi édes áb- s az első elragadtatás pillanata után gyöngéden ki­­ránd vegyül. Amaz érzés, mely lappangva, félve, sze­­j rejtőzött karjai közül, Elemér nem merte őt még rényen rejtőzködik, mint az ibolya az árnyékba, s­­ egyszer átölelni. Bátortalanul, félénken állt mellette, mely mégis erős, hatalmas, mint a villám A hová le­ mint a gyermek, ki első lépéseit teszi a szerelem rá­csapott, ott ellenálltatlan lánggal gyújt. Szegény fiatal leány, hiába, takargatod, hiába­­ tagadod. Szemed, arcod elárul, s mennél büszkébb és hidegebb voltál azelőtt, annál jobban el kell árulnod most magadat. Te nem bírsz parancsolni szivednek, hogy legyen csendesen, mikor lázasan dobog. Te nem bírsz álarcot viselni képeden ; büszkébb vagy, hogysem tettetni tudnál. Ajkadat meghazudtolja szemed. S Elemér gróf éles látása elől nem rejtheted el többé azt a háborgó érzelemhullámzást, mely kitör arcod pirulásában, ke-­­­zeid reszketésében, s ezer más jelben, melyet te nem­­ tudsz, de melyet a tapasztalt hóditó, ah, oly jól ismer! Belát egészen szived fenekéig, s most nem rejthetsz el előle többé semmi gondolatot. Hiába kerülöd őt. Maga ez a kerülés tanúskod s­dik ellened, s ő mosolyogva nézi, mint akarsz mene­külni előle. Menekülni ? Szívedben azzal a nyíllal, melyet csak ő húzhat ki! Szegény megriasztott va­­j kólájában. Nem tehetett róla. Ez a leány egészen elbűvölte. Csak hallgatta szavainak édes zengését, bámul­­va csüggött gondolatainak magas szárnyalatán, az érzelmek ama tisztaságán és finomságán, melyek mégis oly mély szenvedélyt leheltek, a szerelem s a költészet azon bűbájos igéin, melyek e zárkózott lé­­lekből oly ellenállhatlan erővel törtek föl. (Folyt, köv.) Macska, hová lett büszkeséged ? fejedet? Miért jársz oly megalázva? S miért resz­ketnek szemedben a könyek, ha magadban vagy ? Keresed a magányt, s rejtőzöl a szép ifjú elöl, és szi­ved mégis felé van, mikor tőle futsz. Nem futhatsz már messze. A vadász nyomodban jár, s abban a percben érkezik meg, midőn legjob­ban remegsz tőle s legjobban óhajtja őt szived; ak­kor, midőn ajkad reszketve, epedve susogja nevét. A szerelemnek varázshatalma van s az ügyes emberek jól tudják azt fölhasználni. Midőn szived csordultig megtelt az édes, fájó érzéssel, s midőn égő fejed re­megve keres pihenő helyet, hová lehajolhasson, ak­kor jelenik meg ő, s te rá borulsz és keblére hajtod pihenni fáradt fejedet. Oly természetes volt a dolgok e lefolyása, hogy az elbizakodott Elemér egy percig sem kétkedett ab­ban. Most karjai közt tartotta a büszke szép leányt. Nem márvány volt az, hanem égő tűz, szenvedély és gyöngédség, ábránd és magasztosság. Egy ismeret­len tündérvilág, mely kápráztatólag csillant föl Ele­mér szeme előtt. Ő nem akart egyebet, csak egy szép leányt szivéhez szorítni; ha a sors egy egész bájoló kis tündér világot adott vele, Elemér csak hálásan fogadhatta ez ajándékot. Ez a ragyogó, büszke, ábrándos lélek, mely egész szinpompájával kitárult előtte, valami oly­ai- Egy kalmük leány története. (Orosz beszély.) írta: Hahn Helén. (Folytatás.) Az első hajnali szürkülettel az egész ház talpon volt. Rövid ima után Snesin asszony gyermekeivel könyek és búcsúszavak közt kelt útra. Utballát a falu lelkészének neje még az nap be- Mért hajtod úgy le vitte a városba atyjához. Miután szegényt a sors második anyjától, testvérétől és kedvesétől — ki csak nemrég kelté fel benne egy magasztosabb lét sejtelmét elragadván, — egyedül, oly végtelen egyedül maradt! Senki sem vett részt keserves sorsában. Az előkelő családok, kik egy időre magukhoz fölemelték, a tá­bornok és Snesinék távozta után csak annál nagyobb megvetéssel fordultak el tőle. A „társaságok“ soha sem bocsátanak meg maguknak ily tévedést, de a­helyett, hogy magukat büntetnék értté, hat­agjuk rendesen az ártatlant sújtja. Műveltsége és érzelemvilágánál fogva Uiballa jóval fölötte állott körének; születése azonban az előkelő világ szemeiben igen mélyre sülyesztő ... és oly kedvezőtlen helyzetbe hozta, a minőt csak kép­zelni lehet. Azok, kiknek köréhez tartozott, csak a „büszke delnő“ címmel illették, a magas körök höl­gyei előtt pedig nem volt más neve, mint a „szemte­len személy.“ így lebegett ő, mint a kelet Perise, ég és föld között; sem az ég, sem a föld nem nyita meg kapuit számára. De mindezzel nem sokat törődött; szere­lem és fájdalommal teli lelke érzéketlen maradt a hiúság ez apró bántalmaira. Mit gondolt ő — ki min­denütt csak a szeretett lény­képét látá — a megvető tekintetek és gúnyos mosolyokkal ? Egyébiránt nagy ritkán — majdnem soha sem

Next