Fővárosi Lapok 1872. december (276-299. szám)
1872-12-03 / 277. szám
277-dik sz. Kedd, december 3. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere 7. szám. Kilencedik évfolyam 1872. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ftkr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPIKÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petitsor ....................9 kr. Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. A kilencágú korona. (Elbeszélés.) Vértesi Arnoldtal. (Folytatás.) A mint igy kevélyen, affektált lomhasággal s arany zsebóráját, mint egy parittyát gondatlan suhogtatva vékony, minden pillanatban elszakadással fenyegető láncán, szótlan haladt odább a többé figyelemre sem méltatott nevelőnő oldala mellett, Jolán szemei komoly, csaknem szomorú kifejezéssel nyugodtak rajta. Egyikük sem szólt, úgy mentek végig két vagy három kanyarulaton. Csaknem egy óranegyed múlt igy el,gyötrelméé, kínos óranegyed Jolánra. Egyszerre csak megfordúlt a grófleány s abban a pillanatban újra a meleg ölelő kart érezte nyaka körűl a nevelőnő s egy csókot homlokán. — Megbántottam önt ? — szólt a kedves suttogó hang, melyben elfojtva összeolvadt a büszkeség és alázat. A nevelőnő melegen visszaadta a csókot. — Nem kedvesem, önnek szeretete nyilatkozzék bármily formában, soha sem bánthat meg. — így jó, igy van helyén, — viszonzá Adrienne, — újra átölelve a szép nevelőnő nyakát s levonva őt magával egy épp ott álló padra. Aztán kezei közé fogta kezét s fölnézett szép komoly szemeibe. — Bősz nevelést kaptam, Jolán kisasszony, — szólt félig tréfásan, félig komolyan kezdve, — nem állt mindig oldalam mellett az én szép tündérem, mint most. Hallgasson. Most csak én nevezem így... — Adrienne! — Az első perctől kezdve, hogy ön házunkba belépett Jolán kisasszony, ön volt nekem mindenem. Még itt sem volt ön, mikor a papa beszélt nekem egy szép fiatal kisasszonyról, aki hintóban járt valaha kisgyerek korában, mint én, s aki mikor családja ínségre jutott, akkor sem maradt szegény, mert azt a gazdagságot, amit fejében és szivében hord, el nem vehetik tőle. S én elpirultam, mert nekem nem volt ily kincsem s megígértem akkor, hogy szeretni fogom, mint testvéremet azt a kisasszonyt, ha ide jön hozzánk. Megtartottam-e ígéretemet, Jolán ? Egy forró csók volt rá a felelet. A két ifjú leány sokáig átölelve tartotta egymást. — Én tudom, hogy önnek senkije sincs s akik a szülői házban otthon maradtak, azok sem értik önt, — szólt Adrienne. S e hang, ez arc, egész lénye átváltozottnak látszott e pillanatban. Nem a gyermek volt már. — Én tudom azt. Én ravaszabb vagyok, mint gondolják, s ha a tante-ot és még valakit mást duplrozok a bábámmal, ön tudja jól, hogy mit tartson felőlem. Én tudom, hogy ön szeret engem, és ön tudja, hogy én szeretem .. Nagyon, véghetetlen nagyon... Tán oktalan voltam egy kicsit, hogy oly titkot akartam kicsikarni öntül, melyet csak önnek szabad vallomása juttathatna birtokomba. Ez az egész, amit mondani akartam, Jolán kisasszony. És most kedves kismamám, önön a sor. Van-e valami mondanivalója nekem ? A nevelőnő megsimította a grófleány szép, szőke haját, s szórakozottan szólt: — Semmi, Adrienne, semmi. Adrienne kedvetlenül kelt föl, s hidegen jegyző meg: — Esteledik, Jolán kisasszony; nem megyünk be ? A tante vár. IV. Amit Jolán szive mélyébe rejtegetett, s a mit önmaga előtt sem mert bevallani, most le volt rántva a lepel a nagy titokról. Amit ő remegve tagadott, de aminek létezését mégis oly lázas izgatottsággal leste, várta, óhajtotta, azt észrevette most már más szem is. Oly világosnak kellett a dolognak lenni, hogy a gyermek is észrevette. Valóban nem lehetett tovább tagadni. Elemérnek minden szava, minden pillantása, a legnémább tekintet, a legegyszerűbb szó, minden szerelmet vallott. S e tudat, mint édes mámor terjedt el az ifjú leány ereiben. Egész testében érezte a lázt, s ama részegséget, mely bóditóbb mindennél. Még küzdeni akart a mámoros ér’zés ellen, mely lassan kint elbágyasztotta; de oly erő volt az, oly hatalom, mely megszállta már a vérnek minden csöppecskéjét, az agynak minden parányát. Gondolatai mintegy ellenállhatlan hatalomnak engedve, csak egy irányban keringtek már mindig, s a bűvös korbűl nem birt sza■badulni. Büszkesége, hidegsége, érezte hogy olvad el ama forró nap égető sugarai alatt, melynek nevét az ifjú leány ajkai még nem merték kiejteni, de melyről jól tudta már, hogy az a szerelem,káns új zamattal birt, milyet még eddig soha sem talált szerelmi vándorlásaiban a szalonhős. Bár jóformán elfásult már az érzések gyöngédebb, finomabb árnyalatai iránt, most egész lénye mintegy bűvölet alatt állt. Semmi sem volt e csodálatos leánynál olyan, mint másoknál. E büszke jellem nem ismerte azokat az apró fogásokat, melyekkel a szalonhölgyek minden lépést, mintegy nagy nehezen kiküzdött harc pályabérét, csöppen kint juttatnak imádóiknak. E nyílt, őszinte lélek nem tudott úgy beszélni, hogy egyik szava mindig igen s a másik mindig nem legyen. Semmit sem tudott, ama finom manőverekből, melyekkel a szerelmet, mint művészetet, annyi gond és tanulmánynyal folytatják az elegáns világban. Ő egész lelkét adta oda egyszerre, őszintén, nemesen, büszkén. Olyan volt, ő nem tudott másforma lenni. S e nemesség és tisztaság még a nagylelkűséghez nem igen szokott fiatal embert is meghatotta. S valami oly gyöngédséget, oly csaknem szánakozó részvétet érzett e csodálatos szép leány iránt, a milyenre nem emlékszik életében soha. Nem, — még legelső — szerelmi kalandjainál sem. Ajkai csak Az első szerelem. Amaz érzés, melynek lázai alig merték érinteni a szép leány ajkait, s midőn ez lüktetései közé annyi gyöngédség s annyi édes áb- s az első elragadtatás pillanata után gyöngéden kiránd vegyül. Amaz érzés, mely lappangva, félve, szej rejtőzött karjai közül, Elemér nem merte őt még rényen rejtőzködik, mint az ibolya az árnyékba, s egyszer átölelni. Bátortalanul, félénken állt mellette, mely mégis erős, hatalmas, mint a villám A hová le mint a gyermek, ki első lépéseit teszi a szerelem rácsapott, ott ellenálltatlan lánggal gyújt. Szegény fiatal leány, hiába, takargatod, hiába tagadod. Szemed, arcod elárul, s mennél büszkébb és hidegebb voltál azelőtt, annál jobban el kell árulnod most magadat. Te nem bírsz parancsolni szivednek, hogy legyen csendesen, mikor lázasan dobog. Te nem bírsz álarcot viselni képeden ; büszkébb vagy, hogysem tettetni tudnál. Ajkadat meghazudtolja szemed. S Elemér gróf éles látása elől nem rejtheted el többé azt a háborgó érzelemhullámzást, mely kitör arcod pirulásában, ke-zeid reszketésében, s ezer más jelben, melyet te nem tudsz, de melyet a tapasztalt hóditó, ah, oly jól ismer! Belát egészen szived fenekéig, s most nem rejthetsz el előle többé semmi gondolatot. Hiába kerülöd őt. Maga ez a kerülés tanúskod sdik ellened, s ő mosolyogva nézi, mint akarsz menekülni előle. Menekülni ? Szívedben azzal a nyíllal, melyet csak ő húzhat ki! Szegény megriasztott vaj kólájában. Nem tehetett róla. Ez a leány egészen elbűvölte. Csak hallgatta szavainak édes zengését, bámulva csüggött gondolatainak magas szárnyalatán, az érzelmek ama tisztaságán és finomságán, melyek mégis oly mély szenvedélyt leheltek, a szerelem s a költészet azon bűbájos igéin, melyek e zárkózott lélekből oly ellenállhatlan erővel törtek föl. (Folyt, köv.) Macska, hová lett büszkeséged ? fejedet? Miért jársz oly megalázva? S miért reszketnek szemedben a könyek, ha magadban vagy ? Keresed a magányt, s rejtőzöl a szép ifjú elöl, és szived mégis felé van, mikor tőle futsz. Nem futhatsz már messze. A vadász nyomodban jár, s abban a percben érkezik meg, midőn legjobban remegsz tőle s legjobban óhajtja őt szived; akkor, midőn ajkad reszketve, epedve susogja nevét. A szerelemnek varázshatalma van s az ügyes emberek jól tudják azt fölhasználni. Midőn szived csordultig megtelt az édes, fájó érzéssel, s midőn égő fejed remegve keres pihenő helyet, hová lehajolhasson, akkor jelenik meg ő, s te rá borulsz és keblére hajtod pihenni fáradt fejedet. Oly természetes volt a dolgok e lefolyása, hogy az elbizakodott Elemér egy percig sem kétkedett abban. Most karjai közt tartotta a büszke szép leányt. Nem márvány volt az, hanem égő tűz, szenvedély és gyöngédség, ábránd és magasztosság. Egy ismeretlen tündérvilág, mely kápráztatólag csillant föl Elemér szeme előtt. Ő nem akart egyebet, csak egy szép leányt szivéhez szorítni; ha a sors egy egész bájoló kis tündér világot adott vele, Elemér csak hálásan fogadhatta ez ajándékot. Ez a ragyogó, büszke, ábrándos lélek, mely egész szinpompájával kitárult előtte, valami olyai- Egy kalmük leány története. (Orosz beszély.) írta: Hahn Helén. (Folytatás.) Az első hajnali szürkülettel az egész ház talpon volt. Rövid ima után Snesin asszony gyermekeivel könyek és búcsúszavak közt kelt útra. Utballát a falu lelkészének neje még az nap be- Mért hajtod úgy le vitte a városba atyjához. Miután szegényt a sors második anyjától, testvérétől és kedvesétől — ki csak nemrég kelté fel benne egy magasztosabb lét sejtelmét elragadván, — egyedül, oly végtelen egyedül maradt! Senki sem vett részt keserves sorsában. Az előkelő családok, kik egy időre magukhoz fölemelték, a tábornok és Snesinék távozta után csak annál nagyobb megvetéssel fordultak el tőle. A „társaságok“ soha sem bocsátanak meg maguknak ily tévedést, de ahelyett, hogy magukat büntetnék értté, hatagjuk rendesen az ártatlant sújtja. Műveltsége és érzelemvilágánál fogva Uiballa jóval fölötte állott körének; születése azonban az előkelő világ szemeiben igen mélyre sülyesztő ... és oly kedvezőtlen helyzetbe hozta, a minőt csak képzelni lehet. Azok, kiknek köréhez tartozott, csak a „büszke delnő“ címmel illették, a magas körök hölgyei előtt pedig nem volt más neve, mint a „szemtelen személy.“ így lebegett ő, mint a kelet Perise, ég és föld között; sem az ég, sem a föld nem nyita meg kapuit számára. De mindezzel nem sokat törődött; szerelem és fájdalommal teli lelke érzéketlen maradt a hiúság ez apró bántalmaira. Mit gondolt ő — ki mindenütt csak a szeretett lényképét látá — a megvető tekintetek és gúnyos mosolyokkal ? Egyébiránt nagy ritkán — majdnem soha sem