Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)

1873-01-14 / 10. szám

— Jó voltál! — ez nem kielégítő kifejezés. Én te miattad bűnt követtem el! Megcsaltam értted fér­jemet és anyámat. Te éretted beszéltem rá anyámat, hogy Linzié urat, mint barátomat, hívja meg regge­lire; te miattad tuszkoltam el férjemet ezelőtt egy órával a clubba ! Te csúnya leány! Ki eszközölt ki számotokra titkos összejövetelt a könyvtárban ? Ki küldé el Linzié urat az ő jogtudós barátjához, hogy a titkos házasságról magának leckéket adasson ? Ki tanácsla neked, hogy táviratozzál haza és hogy éj­szakára itt maradj ? Ki érdeme az az összebeszélés, hogy a fiatal­ember tíz perc múlva itt találjon téged, ez unalmas helyen ? Mindezt én tettem, te éretted, a te érdekedben! Tettem, hogy megakadályozzalak, el­követni azt, a­mit én elkövettem, hogy ne a családod, hanem a magad ízlése szerint menj férjhez. Nem azért mondom, mintha panaszom volna lord Win­­woodra, vagy leányaira , nagyon szeretetreméltó férfi, leányait pedig majd ráncba szedem idővel.Ná­lad nem így áll a dolog, és Turlington, mint már megjegyzem, valóságos vadállat. — Nos hát, mivel tartozol te énnekem ? Azzal mindenesetre legalább is tartozol, hogy tudd, mit akarsz tenni, pedig te azt sem tudod! Te egész hidegen kijelented, hogy végre még­sem mersz a veszélybe rohanni, és hogy érett megfontolás után még sincs bátorságod a következ­ményekkel szembeszállani! — Leány, én mondok neked valamit! Te nem vagy érdemes arra a derék, kedves fiatal emberre ! Te csak egy víz- és tejkis­asszony vagy ! Most már nem is hiszem, hogy szere­ted őt! — Én! Nem szeretem őt? ! Natalie elhallgatott, kezeit összekulcsolta, nem bírván érzelmeinek szavakat adni. E pillanatban a becsapódó r­ácsaj­tónak zör­eje érinté füleiket. Körültekintett. Launce volt, ki még a határozott idő előtt megjelent. Gyors léptekkel kö­zeledett a hölgyek felé. — Nos, hogy szól tehát a titkos házasságról való törvény ?­­— Kér’dé a lady, midőn az ifjú elérte őket. — Jöjjön Linzié úr, üljünk neki! A kerti padok egyike felé ment, s Launce-ot maga és Natalie közé ülteté. — Nos, ön — főössszeesküvő, megnyerte az en­gedélyt? Nem ? Sokba kerül? Szabad önnek a szük-­­­ségelt összeget előlegeznem ? — Részemről nem kerül többe, mint egy — ha­mis eskübe, lady Winwood, — felesé Launce. — Natalie még nem önjogú. Az engedélyt csak az eset­ben kaptam meg, ha esküt teszek arra, hogy atyja beleegyezésével vezetem őt oltárhoz, — és most egy fájdalmas tekintetet vetve Nataliera, — folytatá: — ezt pedig csak nem tehettem, ugy­e­bár? — mondá oly hangon, mint a­ki érzi, hogy szüksége van a mentegetőzésre. Natalie összerázkódott, lady Winwood vál­lat vont. — Az ön helyzetében egy nő legkevésbbé sem habozott volna. De ti fér­fiak oly önzők vagytok . Nos, én nem hiszem, hogy ne lehetne még valami más módot kitalálni ? — Igen, még van egy mód, — viszonzó Laun­ce, — hanem ez is egy rettentő föltétellel van össze­kötve. — Még roszabbul, mint a hamis eskü ? Tán csak nem gyilkosság! — Mindjárt elő fogom adni, lady Winwood. Előbb jön a házasság, s csak azután a föltétel. Csak egy lehetőség van számunkra: ki kell magunkat hir­­dettetnünk! — Kihirdettetni ? — kiáltott föl Natalie, — nem azt teszi ez, mint a templomban, az egész közönség előtt közlin­é tenni, hogy házasságr­a lépünk ? — Hiszen nem szükség a saját templomotokban kihirdettetni magatokat, te libácska! — mondá a lady. — És ha mindjárt ott kellene is, bizonyos le­hetsz benne, hogy a­mint ily esetekben az angol pa­pok a neveket ki szokták ejteni, egy lélek sem fog semmit megtudni felőle. — Ezt mondá barátom is ! — jegyzé meg Launce. Ő azt tanácsla, hogy Londonnak valame­lyik félreeső részében fogadjak lakást, s aztán men­jek az illető egyházfihoz, s mondjam neki, hogy az eme lelkészi körhöz tar­tozván, ki akarom magamat hirdettetni. A­mi a hölgyet illeti, — folytatá bar­á­r­­­tem, reá nézve egyszerűsíthetjük a dolgot. Én — úgymond, — ki fogom jelenteni, hogy ő is e parochiá­­hoz tartozik. Fogadjon ön e lakásba valakit, adja neki címét, s lássa el utasításokkal, hogy netaláni kér­dezősködésekre megfelelhessen. Mit tudhatna az egyházfi az ön viszonyair­ól ? Nem is igen fogja fe­jét törni r­ajta ; az ő járandósága tizennyolc perce; úgy is inkább arra számít, a­mit a házasság folytán fog önöktől kapni. Ugyanez áll a lelkészre nézve is. Ez azt a kis szelet papírt, melyen az önök nevei állanak, egy tucat más ily papírral összekeveri, s egymásután felolvassa őket érthetlen mormolással. És ha az idő lejárt, önök az oltár elé lépnek egy se­reg más Péter­rel és más Pállal, Jakabbal és Andr­ás­­sal, Hinc­cel és Kunc-cal együtt. Csak ar­ra kell vi­­gyázniok, hogy a menyasszony neve ne valamely Kunc kisasszonynyal hozassék kapcsolatba tévedés­ből , és önök a megtörtént kihirdetés után összea­­datnak ! Ez volt barátom tanácsa, saját szavaival elmondva. Natalie sóha j ott, s kezeit tördelé ölében. — Nem fogjuk mi ezt szerencsésen keresztül­vihetni ! — kiálltott föl kétségbeesve. Lady Winwood vidámabb oldaláról fogta föl a dolgot. — Én idáig még semmi r­ettentőt sem látok a dologban ! Hanem halljuk a végét is. Ön előbb vala­mi föltételről szólt, Linzié úr ! ! — Épp most akarom azt előhozni, lady Win­wood. Kegyed úgy képzeli a dolgot, a­mint én is képzeltem kezdetben, hogy t. i. az esküvő után Na­­talieval kocsira ülünk, s a templomból kijőve, elme­nekülünk. — Természetesen ! És én szer­encsekivánatúl egy ócska cipőt dobok utánatok, s aztán szépen ha­za megyek. — Valamint kegyed haza megy, úgy Natelie­­nak is azonnal vissza kell mennie a szülői házhoz. Lady Winwood ijedten rezzent össze. — Ez ama föltétel, melyről ön szólt ? — Ez a föltétel. Én összekelhetek vele, a­nél­kül, hogy ebből valami í’ost szár­maznék. De ha es­küvő után elszöknénk, s kegyed oly szives lenne, hogy segédkezet nyújtana, s a költséget előlegezné, a szöktetés bűntényét vonnák magunkra, s megtör­ténhetnék, hogy mindkettőnket a törvényszék elé idéznének s feleletibe vonnának. (Folyt. köv.) Wagr­amnál golyó talál­ja, vagy a watterloo-i mély itt nyeli el az e 13 - t; ha Solferinonál elvér­zik, vagy az égő Sedan rlomjai alá temetkezik a harmadik: mi másképp állana nevük a történelemben! Egyik sem halhatott meg a dicsőség magaslatán vagy a bukás percében. Mindkettő fokonkint, ezenkint semmisült meg. Mily forrongás támadt volna Európában, ha a „béke császára“ három évvel ezelőtt hal meg?! Az értékpapírok alá esnek, a tőzsde megrémül, trónok és kormányszékek inogni kezdenek. A németek ma is Csak dalban ismernék a „fr­eien, deutschen Rhein,“ míg Berlinben ma is királyi trónon álmodoznának arról, hogy milyen a császári korona? A kor­a haláltól félnek az emberek, pedig ennél nem egyszer ígoszabb a késő halál. A mi pesti Demokratoszunk is későn halt meg, azzal a különbséggel, hogy míg a chislehursti remete, mint rég kiégett üstökös hullott alá, sötéten, alig észrevéve, akkor ez, mint jótékonyan világító mécs aludt ki, mely az élő sziklájával meggyújtott végső cseppet is jókedvet árasztólag lobogtatja el. Bernáth Gazsiról, a megtestesült humorról be­szélek. Ő is későn halt meg. Mennyi tréfás gúnyt hallhattunk volna ajkairól, ha a koporsóját körülvett parányi csopor­t előtt ő maga tarthatott volna bú­csúztatót ? De el a vigai’dába, hol háromsoros emelvénye­ken egész tárháza diszlik az ajándék-potpoumnak, kezdve a kérők ítészére szánt üres kosártól, a fiatal gazdákat megillető fejős tehénig (márványból), s a kopaszfejű arszlánok mulattatására célzó alabástrom­­sörényű oroszlánokig. Melyik itt a ternó, quinternó vagy éppen tombola? A kosár-e,vagy a fejős tehén, vagy az arszlán ? Mindegy, hisz mindmegannyi jele ez közönségünk áldozatkészségének és a tudatnak, hogy a tevékeny egylet által kitűzött legszebb fel­adat megoldásához, a nőnevelésnek hazánkban minél magasb fokra emeléséhez, teljes erőből igyek­szik járulni. Mennyi versenye a nemes jótékonyságnak a­z asztalokon, a méhszorgalomnak, a női ügyesség­gel párosult mókus-gyorsaságnak az asztalok körül; mily alvilági versenye a zürhangoknak a teremben! Ver­­eny a nyerekedésben és tolakodás­ban, sorsjegy-árulásban és vásár­lásban. Vásártér ez, ahol sokan megtalálják azt is, a Hulló levelek. is. (Három idegen állam versenye Budapesten. — Hatalmi kérdés a nők körében. — Fülmile­e, vagy csóka és csa­lóka ? — Physiologia és corpus juris. — A hét halottjai. — A nőképző-egylet múzeuma. — Átalános verseny.­ A karnnevál­ idénye a bohózatnak és az alakos­kodásnak. Ezért nem csoda, hogy fővárosunk éppen most, a karnevál küszöbén, az alakok verse­nyének, színhelye lett. Bajor- és Franciaország, sőt még Észak-Amerika is képviselve vannak e ver­senyen. Marseille egy szabályos arányokban ékeskedő női órvást küldött e versenyre, ki a budai lánchídfő­nél lévő kiállításon arról győz meg bennünket, hogy az eddig itt, e nemben megjelent „Szép Flórák“ és társaik ehhez a kolosszhoz képest csak törpék voltak. De Németország e téren is megver­i Galliát a nagyobb tömeggel, mert a kerepesi út „Fehér hattyújáéban nem ugyan egy fehér hattyút, hanem annál barnább, őslénykori példányt állított ki, mely nagy folió-kiadás mintegy mutatványul, talán ma­­radványul szolgál nekünk a mammuthok és hydi­ar­­chosok kor­ából. E nő — bocsánatot kérek e helytelen kifejezé­sért : ez ,,asszonyi állat“ — 2000 tallért ígér annak, a­ki nálánál terjedelmesebb „exemplárt“ képes fel­mutatni , és Rosalie Rózának, így hívják ez antique silphidet a Herkulesek, az Anthaeusok korából, nem igen lesz alkalma a 2000 tallér kifizetéseibe, mert három lábnyi széles hát, 8 azaz nyolc lábnyi vállke­­rület, 80 centiméter vastag karok — a tagok többi részéről itt nem is szólva — nagyon nehézzé te­hetik a versenyt, főleg, midőn 431 font — Zoll­, vagy Wiener Gewicht?“ nem tudom — a „pigra mássá“ egész súlyával nehezedik a mérlegbe. Mielőtt a sárga nehéz damaszt-függönyt szét­vonták volna, ezen, mint magát nevezni szereti, „min­den óriás dámák királynője,“ (pedig „s u p e r r a t i f“­­ja talán helyesebb volna,) a félig ketté választott re­­dők között megmutatta fejének negyedrészét, ez is elég sok volt, s egy férfiúval — úgy látszott, közel ismerősével — beszédbe ereszkedett, fitymálva a törpéket, ki­volt nagyobb Tompouce-okat; más óriá­­­sokat, albínókat, lábbal n­­ókat, összenőtt ikreket, Miss Pastranákat s mind a többi kincskamar­áit a nye­részkedő impressarióknak. Gúnyosan emlékezett meg budai vetélytársáról is, „a­ki — úgymond — vállban sem mérkőzhetik az én derekammal.“ „És mi van azokon a púpos néger­ nőkön, a kik most a vigazdában mutogatják magukat ? hisz egy kar­omon több hús van, mint mindkettőjükön.“ így folytatá tovább a büszke „királynő,“ lenéz­ve mind ama szánandó asszonyokat, a kiknél a 431 fontból csak egy lat is hiányzik, mert hisz a terü­let­nagyságnak is megvan az ő jogosult ambí­ciója, mint megvan „Miss Millie Krisztinának,“ a­ki — helyesebben akik — parányi lábaikat, ügyes, üzenyszerű lépdelésüket, könnyed táncukat tetszel­­géssel mutatják be, örömmel hallatják olvadó, har­monikus hangjukat, mintha nem is sejtenék, hogy a közönség tapsainak erősebb tényezője a szánalom, mint a csodálkozás. De azért Észak-Amerika mégis megverte úgy Francia-, mint Németországot, mert míg ez államok óriás szülöttjei parányi bódékban apr­ánként gyűjtö­getik a tízkrajcárosokat, addig Észak-Karolina pa­rányi, csodás fülmiséi, — talán inkább csókái, — nehány nap alatt ezereket duetteznek Mister Schmith és Schallern úr tárcájába. Ezért jön a három napra kitűzött időzés még három nappal megtoldva, s igy lettek a fülmisékből „csalogányo­k“. — Valóban érdekesek is e csa­lókák s méltán ingerüli az emberek kíváncsiságát ez élő kérdőjellel: „Meddig kettő, meddig egy?“ Engem azonban nem annyira e physiologiai vagy anatomikus kérdés érdekel, mint inkább a jo­gászok feleletét óhajtanám hallani, hogy a fér­fi, ki e látszólag két, valóságban pedig talán csak egy nőt feleségül venni vakmerősködnék, bigámiába esnék-e ? E felelettel mind a többi kérdés el volna döntve. El van döntve a Napoleonidák ügye is. A Sedan­­nál befejezett nagy drámának bágyadt epilógja Chislehurstban jön eljátszva. Sajátszerű, hogy a kor­­szikai törzs egyik kat­onás ága sem halhatott meg francia földön, mig a harmadik, menhelyet és s­i­r­t éppen ama hatalom szárnyai alatt talált, mely az elsőnek a tenger hullámaitól csapkodott szikla­falon börtönt nyitott. Mind a kettőnek fátuma a késő halál. Ha 42

Next