Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-14 / 10. szám
— Jó voltál! — ez nem kielégítő kifejezés. Én te miattad bűnt követtem el! Megcsaltam értted férjemet és anyámat. Te éretted beszéltem rá anyámat, hogy Linzié urat, mint barátomat, hívja meg reggelire; te miattad tuszkoltam el férjemet ezelőtt egy órával a clubba ! Te csúnya leány! Ki eszközölt ki számotokra titkos összejövetelt a könyvtárban ? Ki küldé el Linzié urat az ő jogtudós barátjához, hogy a titkos házasságról magának leckéket adasson ? Ki tanácsla neked, hogy táviratozzál haza és hogy éjszakára itt maradj ? Ki érdeme az az összebeszélés, hogy a fiatalember tíz perc múlva itt találjon téged, ez unalmas helyen ? Mindezt én tettem, te éretted, a te érdekedben! Tettem, hogy megakadályozzalak, elkövetni azt, amit én elkövettem, hogy ne a családod, hanem a magad ízlése szerint menj férjhez. Nem azért mondom, mintha panaszom volna lord Winwoodra, vagy leányaira , nagyon szeretetreméltó férfi, leányait pedig majd ráncba szedem idővel.Nálad nem így áll a dolog, és Turlington, mint már megjegyzem, valóságos vadállat. — Nos hát, mivel tartozol te énnekem ? Azzal mindenesetre legalább is tartozol, hogy tudd, mit akarsz tenni, pedig te azt sem tudod! Te egész hidegen kijelented, hogy végre mégsem mersz a veszélybe rohanni, és hogy érett megfontolás után még sincs bátorságod a következményekkel szembeszállani! — Leány, én mondok neked valamit! Te nem vagy érdemes arra a derék, kedves fiatal emberre ! Te csak egy víz- és tejkisasszony vagy ! Most már nem is hiszem, hogy szereted őt! — Én! Nem szeretem őt? ! Natalie elhallgatott, kezeit összekulcsolta, nem bírván érzelmeinek szavakat adni. E pillanatban a becsapódó rácsajtónak zöreje érinté füleiket. Körültekintett. Launce volt, ki még a határozott idő előtt megjelent. Gyors léptekkel közeledett a hölgyek felé. — Nos, hogy szól tehát a titkos házasságról való törvény ?— Kér’dé a lady, midőn az ifjú elérte őket. — Jöjjön Linzié úr, üljünk neki! A kerti padok egyike felé ment, s Launce-ot maga és Natalie közé ülteté. — Nos, ön — főössszeesküvő, megnyerte az engedélyt? Nem ? Sokba kerül? Szabad önnek a szük-ségelt összeget előlegeznem ? — Részemről nem kerül többe, mint egy — hamis eskübe, lady Winwood, — felesé Launce. — Natalie még nem önjogú. Az engedélyt csak az esetben kaptam meg, ha esküt teszek arra, hogy atyja beleegyezésével vezetem őt oltárhoz, — és most egy fájdalmas tekintetet vetve Nataliera, — folytatá: — ezt pedig csak nem tehettem, ugyebár? — mondá oly hangon, mint aki érzi, hogy szüksége van a mentegetőzésre. Natalie összerázkódott, lady Winwood vállat vont. — Az ön helyzetében egy nő legkevésbbé sem habozott volna. De ti férfiak oly önzők vagytok . Nos, én nem hiszem, hogy ne lehetne még valami más módot kitalálni ? — Igen, még van egy mód, — viszonzó Launce, — hanem ez is egy rettentő föltétellel van összekötve. — Még roszabbul, mint a hamis eskü ? Tán csak nem gyilkosság! — Mindjárt elő fogom adni, lady Winwood. Előbb jön a házasság, s csak azután a föltétel. Csak egy lehetőség van számunkra: ki kell magunkat hirdettetnünk! — Kihirdettetni ? — kiáltott föl Natalie, — nem azt teszi ez, mint a templomban, az egész közönség előtt közliné tenni, hogy házasságra lépünk ? — Hiszen nem szükség a saját templomotokban kihirdettetni magatokat, te libácska! — mondá a lady. — És ha mindjárt ott kellene is, bizonyos lehetsz benne, hogy amint ily esetekben az angol papok a neveket ki szokták ejteni, egy lélek sem fog semmit megtudni felőle. — Ezt mondá barátom is ! — jegyzé meg Launce. Ő azt tanácsla, hogy Londonnak valamelyik félreeső részében fogadjak lakást, s aztán menjek az illető egyházfihoz, s mondjam neki, hogy az eme lelkészi körhöz tartozván, ki akarom magamat hirdettetni. Ami a hölgyet illeti, — folytatá barártem, reá nézve egyszerűsíthetjük a dolgot. Én — úgymond, — ki fogom jelenteni, hogy ő is e parochiához tartozik. Fogadjon ön e lakásba valakit, adja neki címét, s lássa el utasításokkal, hogy netaláni kérdezősködésekre megfelelhessen. Mit tudhatna az egyházfi az ön viszonyairól ? Nem is igen fogja fejét törni rajta ; az ő járandósága tizennyolc perce; úgy is inkább arra számít, amit a házasság folytán fog önöktől kapni. Ugyanez áll a lelkészre nézve is. Ez azt a kis szelet papírt, melyen az önök nevei állanak, egy tucat más ily papírral összekeveri, s egymásután felolvassa őket érthetlen mormolással. És ha az idő lejárt, önök az oltár elé lépnek egy sereg más Péterrel és más Pállal, Jakabbal és Andrással, Hinccel és Kunc-cal együtt. Csak arra kell vigyázniok, hogy a menyasszony neve ne valamely Kunc kisasszonynyal hozassék kapcsolatba tévedésből , és önök a megtörtént kihirdetés után összeadatnak ! Ez volt barátom tanácsa, saját szavaival elmondva. Natalie sóha j ott, s kezeit tördelé ölében. — Nem fogjuk mi ezt szerencsésen keresztülvihetni ! — kiálltott föl kétségbeesve. Lady Winwood vidámabb oldaláról fogta föl a dolgot. — Én idáig még semmi rettentőt sem látok a dologban ! Hanem halljuk a végét is. Ön előbb valami föltételről szólt, Linzié úr ! ! — Épp most akarom azt előhozni, lady Winwood. Kegyed úgy képzeli a dolgot, amint én is képzeltem kezdetben, hogy t. i. az esküvő után Natalieval kocsira ülünk, s a templomból kijőve, elmenekülünk. — Természetesen ! És én szerencsekivánatúl egy ócska cipőt dobok utánatok, s aztán szépen haza megyek. — Valamint kegyed haza megy, úgy Natelienak is azonnal vissza kell mennie a szülői házhoz. Lady Winwood ijedten rezzent össze. — Ez ama föltétel, melyről ön szólt ? — Ez a föltétel. Én összekelhetek vele, anélkül, hogy ebből valami í’ost származnék. De ha esküvő után elszöknénk, s kegyed oly szives lenne, hogy segédkezet nyújtana, s a költséget előlegezné, a szöktetés bűntényét vonnák magunkra, s megtörténhetnék, hogy mindkettőnket a törvényszék elé idéznének s feleletibe vonnának. (Folyt. köv.) Wagramnál golyó találja, vagy a watterloo-i mély itt nyeli el az e 13 - t; ha Solferinonál elvérzik, vagy az égő Sedan rlomjai alá temetkezik a harmadik: mi másképp állana nevük a történelemben! Egyik sem halhatott meg a dicsőség magaslatán vagy a bukás percében. Mindkettő fokonkint, ezenkint semmisült meg. Mily forrongás támadt volna Európában, ha a „béke császára“ három évvel ezelőtt hal meg?! Az értékpapírok alá esnek, a tőzsde megrémül, trónok és kormányszékek inogni kezdenek. A németek ma is Csak dalban ismernék a „freien, deutschen Rhein,“ míg Berlinben ma is királyi trónon álmodoznának arról, hogy milyen a császári korona? A kora haláltól félnek az emberek, pedig ennél nem egyszer ígoszabb a késő halál. A mi pesti Demokratoszunk is későn halt meg, azzal a különbséggel, hogy míg a chislehursti remete, mint rég kiégett üstökös hullott alá, sötéten, alig észrevéve, akkor ez, mint jótékonyan világító mécs aludt ki, mely az élő sziklájával meggyújtott végső cseppet is jókedvet árasztólag lobogtatja el. Bernáth Gazsiról, a megtestesült humorról beszélek. Ő is későn halt meg. Mennyi tréfás gúnyt hallhattunk volna ajkairól, ha a koporsóját körülvett parányi csoport előtt ő maga tarthatott volna búcsúztatót ? De el a vigai’dába, hol háromsoros emelvényeken egész tárháza diszlik az ajándék-potpoumnak, kezdve a kérők ítészére szánt üres kosártól, a fiatal gazdákat megillető fejős tehénig (márványból), s a kopaszfejű arszlánok mulattatására célzó alabástromsörényű oroszlánokig. Melyik itt a ternó, quinternó vagy éppen tombola? A kosár-e,vagy a fejős tehén, vagy az arszlán ? Mindegy, hisz mindmegannyi jele ez közönségünk áldozatkészségének és a tudatnak, hogy a tevékeny egylet által kitűzött legszebb feladat megoldásához, a nőnevelésnek hazánkban minél magasb fokra emeléséhez, teljes erőből igyekszik járulni. Mennyi versenye a nemes jótékonyságnak az asztalokon, a méhszorgalomnak, a női ügyességgel párosult mókus-gyorsaságnak az asztalok körül; mily alvilági versenye a zürhangoknak a teremben! Vereny a nyerekedésben és tolakodásban, sorsjegy-árulásban és vásárlásban. Vásártér ez, ahol sokan megtalálják azt is, a Hulló levelek. is. (Három idegen állam versenye Budapesten. — Hatalmi kérdés a nők körében. — Fülmilee, vagy csóka és csalóka ? — Physiologia és corpus juris. — A hét halottjai. — A nőképző-egylet múzeuma. — Átalános verseny. A karnnevál idénye a bohózatnak és az alakoskodásnak. Ezért nem csoda, hogy fővárosunk éppen most, a karnevál küszöbén, az alakok versenyének, színhelye lett. Bajor- és Franciaország, sőt még Észak-Amerika is képviselve vannak e versenyen. Marseille egy szabályos arányokban ékeskedő női órvást küldött e versenyre, ki a budai lánchídfőnél lévő kiállításon arról győz meg bennünket, hogy az eddig itt, e nemben megjelent „Szép Flórák“ és társaik ehhez a kolosszhoz képest csak törpék voltak. De Németország e téren is megveri Galliát a nagyobb tömeggel, mert a kerepesi út „Fehér hattyújáéban nem ugyan egy fehér hattyút, hanem annál barnább, őslénykori példányt állított ki, mely nagy folió-kiadás mintegy mutatványul, talán maradványul szolgál nekünk a mammuthok és hydiarchosok korából. E nő — bocsánatot kérek e helytelen kifejezésért : ez ,,asszonyi állat“ — 2000 tallért ígér annak, aki nálánál terjedelmesebb „exemplárt“ képes felmutatni , és Rosalie Rózának, így hívják ez antique silphidet a Herkulesek, az Anthaeusok korából, nem igen lesz alkalma a 2000 tallér kifizetéseibe, mert három lábnyi széles hát, 8 azaz nyolc lábnyi vállkerület, 80 centiméter vastag karok — a tagok többi részéről itt nem is szólva — nagyon nehézzé tehetik a versenyt, főleg, midőn 431 font — Zoll, vagy Wiener Gewicht?“ nem tudom — a „pigra mássá“ egész súlyával nehezedik a mérlegbe. Mielőtt a sárga nehéz damaszt-függönyt szétvonták volna, ezen, mint magát nevezni szereti, „minden óriás dámák királynője,“ (pedig „s u p e r r a t i f“ja talán helyesebb volna,) a félig ketté választott redők között megmutatta fejének negyedrészét, ez is elég sok volt, s egy férfiúval — úgy látszott, közel ismerősével — beszédbe ereszkedett, fitymálva a törpéket, kivolt nagyobb Tompouce-okat; más óriásokat, albínókat, lábbal nókat, összenőtt ikreket, Miss Pastranákat s mind a többi kincskamaráit a nyerészkedő impressarióknak. Gúnyosan emlékezett meg budai vetélytársáról is, „aki — úgymond — vállban sem mérkőzhetik az én derekammal.“ „És mi van azokon a púpos néger nőkön, a kik most a vigazdában mutogatják magukat ? hisz egy karomon több hús van, mint mindkettőjükön.“ így folytatá tovább a büszke „királynő,“ lenézve mind ama szánandó asszonyokat, a kiknél a 431 fontból csak egy lat is hiányzik, mert hisz a területnagyságnak is megvan az ő jogosult ambíciója, mint megvan „Miss Millie Krisztinának,“ aki — helyesebben akik — parányi lábaikat, ügyes, üzenyszerű lépdelésüket, könnyed táncukat tetszelgéssel mutatják be, örömmel hallatják olvadó, harmonikus hangjukat, mintha nem is sejtenék, hogy a közönség tapsainak erősebb tényezője a szánalom, mint a csodálkozás. De azért Észak-Amerika mégis megverte úgy Francia-, mint Németországot, mert míg ez államok óriás szülöttjei parányi bódékban apránként gyűjtögetik a tízkrajcárosokat, addig Észak-Karolina parányi, csodás fülmiséi, — talán inkább csókái, — nehány nap alatt ezereket duetteznek Mister Schmith és Schallern úr tárcájába. Ezért jön a három napra kitűzött időzés még három nappal megtoldva, s igy lettek a fülmisékből „csalogányok“. — Valóban érdekesek is e csalókák s méltán ingerüli az emberek kíváncsiságát ez élő kérdőjellel: „Meddig kettő, meddig egy?“ Engem azonban nem annyira e physiologiai vagy anatomikus kérdés érdekel, mint inkább a jogászok feleletét óhajtanám hallani, hogy a férfi, ki e látszólag két, valóságban pedig talán csak egy nőt feleségül venni vakmerősködnék, bigámiába esnék-e ? E felelettel mind a többi kérdés el volna döntve. El van döntve a Napoleonidák ügye is. A Sedannál befejezett nagy drámának bágyadt epilógja Chislehurstban jön eljátszva. Sajátszerű, hogy a korszikai törzs egyik katonás ága sem halhatott meg francia földön, mig a harmadik, menhelyet és sirt éppen ama hatalom szárnyai alatt talált, mely az elsőnek a tenger hullámaitól csapkodott sziklafalon börtönt nyitott. Mind a kettőnek fátuma a késő halál. Ha 42