Fővárosi Lapok 1873. január (1-25. szám)
1873-01-26 / 21. szám
Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeura-épület 21-dik sz. Vasárnap, január 26. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre . . . 7 ft 1kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. sz. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petittor ....................10kr. Bélyegdíj minden igtatáskor . . . . 30 kr. Megjelen az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. ŐSZI GONDOLATOK. Hull, hull a fák hervadó lombja, Mesgyét, harasztot elfedez; Az elmúlásnak, pusztulásnak — Fárasztó, komor képe ez. Az égen nehéz, szürke felhők ; Lelkemben bús gondolatok, Mint egy kifosztott, letarolt kert — Ma oly rideg, sivár vagyok. Álomra készül a természet, Arcán a fakó unalom ; Még a tél itt sincs, már elmémet Az új tavaszon jártatom ... De hát az ember vajha mivé lett.. Ha zordon telünk megjelen ? Öröm, — bú, — vágyak, — eszme, — érzés ! ? Ezen tűnődöm szüntelen. A küzdelemnek lesz-e bére ? Lesz-e büntetés, jutalom ? Kik elmúlunk, találkozunk-e — Egy ébredő új hajnalon ? Lehullunk, mint a fa gyümölcse ... Nemesebb lesz-e a virág, Mely ama szent tavaszt dísziti, — S lesz-e, s ha lesz , milyen világ ? .. Hiába minden tépelődés, Hiába minden gondolat : A múlt nem adhat tanulságot, A jövőt látni nem szabad ; S bár a remény sok szépet ígér, · Biztatásának nem hiszek : · A gerle búg most is, mint hajdan, A kigyó most is úgy sziszeg. Az aranyat ásni kell most is; Míg sár, szemét — az van elég. Örülj, ha a bozótban, gazban — Saját ösvényed megfeléd, — Mely fut, fut, vezet szakadatlan ; S végcélja mi ? azt kérdezed ? Óh, hol a megnyugtató válasz, Óh, hol van erre felelet ! S a láng, mely szivedből kilobbant : Hogy hova lesz ? azt sem tudom. Egyet tudok csak igazságnak : Hogy nem állunk meg félúton. Egykor mindnyájan célhoz érünk, S ott, az arasznyi hant alatt — Könynek, mosolynak vége lészen, A komédia megszakad.S Lehull a nyirkos, hideg függöny ; A jó közönség elfeled, S utánad a kik következnek, — Szántanak majd arcod felett. S ha tán voltak eszméid egykor, / Nevedet meg-megemlitik : Mint a levágott fahasáb, még — ■ Parázzsal is szolgálsz nekik. Majd jönnek évek, múlnak évek, S hamuval szórják be neved, Mely alatt nem keres fel többé — A hálátlan emlékezet... Mi ösztönöz hát küzdelemre ? Lelkednek sas-szárnyat mi ád : Hogy felkeresd a jövendőnek — Még meg nem szántott parlagát ? Hogy szived legnemesb érzését Pazarul szórjad szerteszét ? !. . . — Titokzatos kérdéssel a Sphynxm, hogy ezt megfejtsd : lép eléd. .... Ne tépelődjél!... Feleletre Hasztalan nyitnád ajakad. Nagy, titkos hatalmak kezében — Parányi eszköz vagy magad. Légy bölcs! Az élet habzó kelyhét, Mig borában tart, csak igyad ; Ne keresd a Styxnek folyóján Az átalvezető hidat. Innenső partját ismered már ; Óh, van itt rózsa is elég! Szakgasd, mig édes illatával — Kebled egészen kételek. Üsd fel a vidám berkek alján A kedv, a munka sátorát, Az asszony adjon édes csókot, Vedd ki a borból mámorát! Füröszd homlokod verőfényben : A mennybolt hogyha kiderül , Vonulj a tűzhely lángja mellé , Ha zord felhőt látsz messziről. A gyermekek víg énekébe — Vegyülj el lelked álmival, S kebledből a kételkedésnek Végső szikrája is kihal. Higyj bármit, csak higyj ! a hit nem kér Kézzelfogható alapot, Áldjad keltében, lementében, — De mindig áldjad a napot!... * Ma oly fukar az ég sugárban ; De pattog kályhámban a tűz, S mint a szél a hulló levéllel ; Az ész lelkem édes hitével Szeszélyes játékokat űz. Komócsy József: Dunbar Fanni prózában. (Elbeszélés.) Írta: László Mihály. (Folytatás.) X. Dorothea ő nagysága egy-két óra múlva nagyon borús állapotban volt. Már nem édelgett kedves gondolataival, nem gyönyörködött magában azon a nagy boldogságon, mit csak az ő képzelete látott, hanem a fölött töprenkedett: ki az a titkos lény, kit leánya szeret? Éles asszony elméje föl nem foghatta, hogy vannak leányok, és pedig az övé is, kik anyjuk tudta nélkül szeretnek. Mi kifogást találhat az a rosz gyermek abban a Rohonczyban ? Hisz éppen azok közé tartozik, kik a női szemnek tetszeni szoktak. Nagy, férfias alak, fekete szemek, egy darab halványság az arcon, finom, kedves ember,kell-e ennél több ? S oly nagy vagyon, mint a Rohonczy-titok, mely az Ujfalusyval együtt egész kis királyságot tesz! Hová gondol az a leány ? Annyit forgolódott Rohonczy körülötte, hogy mindenki többet hitt a puszta érdeklődésű.. Az anyai szem pedig szerelmet látott, s imerita zárkózni sem akar vele! Nem szeret egy Rohnczyt! De hát kit szeret ? hol szerette meg, Így hívják : kié ? Valami szegény nyomorúság lesz az, s a koldus don Juan, ki — mint regényekben szokás— kezdte a platonikus után, s ime hová jutott! Ki látott a mai világban egymásét égő szivet a távolból ? Micsoda vakmerőség egy l'ak leány után kapaszkodni? És hol a törvény, mely megbünte a gonoszt, ki az ilyen kis leányok könnyed fejékéjét így elbolondítja? Az élet nem színpad, nem régében a világ nem áll költökbül, hogy úgy szeressenek mint éreznek, és a szívek egymással játékot űzzék, vagy az örök hűség komédiáját eljátszák! Dorothea nagysága még eáig szórta a fiatal szerelmesek ellen nyilatt, ndön férje megérkezett, s annak is elmondta a nagy ményt. Ujfalusy úr végig hallgatta, s csak annyit mondott: „Várni kell !”* Margit pedig többé rém volt a hideg szobor, könyei nem hullottak, arc* s szemei lángban égtek, s feje forró volt. Egyik gondolat a máskat váltotta agyában, valami erős elhatározásra íüelte magát, csakhogy amit egyik percben, mint biztos menedéket megragadott, attól a másik pillanatban megijedt, félt és remegett, s ismét tovább szőtte gondolatait. Mint midőn egy édes álomból fölriasztanak, a ledves, szép képek egyszerre eltűnnek, az érzékek magukhoz térnek s a világosság fölnyitja a pillákat: fölébredtünk, s csak még a lélek kéjeleg az álom gyönyörein, szeretne még egyszer álmodni, visszatérni a sugárfényű tündérilomba: épp ily álomból riadt föl a leányka. Csak nem rég oly verőfényes boldog világban élt, álmodott csöndes boldogságról, mint egy fészkén ülő kis madár, hanem a bokor közelében egyszerre zaj hallik, a boldog kis lakot durva kéz rohanta meg ... a madárka elröpült. Az ő szivét, boldogsága lakát is megtámadták, hová menekülhetne ő szegény, tapasztalatlan kis teremtés ? Az anya ölelő karjai nem nyújtottak reményt, s apja volt, ő mindig mogorva, magába zárt ember volt, ki gyermeke bajaival sohasem törődött. S most neki is csak az egy gondolata volt, ami anyjának. Ki tudna kettőt, apát és anyát legyőzni? Talán elmenne Rohonczy Bélához, megmondaná neki, hogy ő benne egy rész, érdemetlen nőt nyerne, ki nem fogná szeretni, és soha nem is tudná megszeretni ? Erre gondolni sem mert. Kikönyörögni attól a boldogságot, ki boldogság nélkül mert hozzá közelíteni! Aki csak reá vetette tekintetét, s már azt hitte, hogy övé lett. Ezt az embert látni sem akarta, iszonyodott még a nevétől is. Fejét kis kezébe nyugaszta, s tovább kereste az „arany“ kikötőt. Nem talált senkit, akihez fordulni mert volna, aki karját nyújtotta volna, hogy a kétségbeejtő állapottól megszabadítsa. Talán mégis megbocsát neki anyja, gondolta magában, s egyszerre csak előtte terem és tudtára adja, hogy felejtse el amit neki mondott: ő ismét magáé lehet, szabad, mint azelőtt. Az anya azonban nem mutatta magát, nem jött a békebirrel. A közelből sehol semmi vigasztaló szózat, csak egyetlen reménysugár sem tűnt föl, amely elhagyott, szomorú lelkét a veszélyből kimentette volna. S az az ember már holnap náluk lesz, neki beszélni kell vele, és egy hét múlva talán oltár előtt fognak állni ? Megrezzent e gondolattól, érezte, hogy ideges forróság fut végig testén, s a vér hevesen lüktet ereiben. Fölemelkedett büszkén, mint a pálma, hófehér keble erősen hullámzott, s szive oly édes-kínos gyönyörtűl égett, milyet még soha sem érzett. Egész lénye, mintha egy perc alatt átváltozott volna, többé nem volt a tűnődő, töprengő gyermek, ki két útra talált — s nem tudta melyiken menjen tovább — egy fénysugár világitotta be lelkét, mely mosolyogva integetett neki, hogy menjen, kövesse. S ez a fénysugár mindig nagyobb és nagyobb lett, lelkébe erőt lehelt, melytől merész és bátor elhatározás szállta meg, a szerelem fénysugarából nagy, föltartózhatlan szenvedély támadt, melynek hullámai, mint égető lángok terjedtek szét, küzdelemre biva szivet és észt, erőt és akaratot. S ettől a nagy tűztől szép arca még jobban lángolt; homloka olyan élénk pirtól fénylett, mint egy baszúálló, haragos angyal képe, ki büntető útra kelt és a mennyben hagyta a mosolyt. Csak egyetlen gondolat égette agyát, egyetlen gondolat bevitette keblét. A szenvedély megmutatta az utat, csak rá kellett lépnie, hogy eljusson a kikötőbe, hol ölelő karok és forró szív várták, melynek melegével elfelejthető a kínos, gyötrő perceket, mint egy éj sötét álmát. Most tudta, most érezte, mily nagyon szeret! (Folyt, köv.) ___________ Lapunk mai számához mellékelve.