Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-14 / 37. szám

37-dik sz. Péntek, február 14. Vadó-h­ivatal: Pest, barátok-rre, Mhenaenai-épü­let Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési dij: Félévre ... 7 ft — kr. Negyedévre • 3 ft 50 kr. V­­égt­elen az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI S IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa-utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhasábos petit­ser .....................10kr. Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Réfalvy is leányával lerándul Levinni öt egy jó nagynénihez, Egy uj világba, ott lenn, a Tiszán túl, Hol tarka ábrándoktól mentve lesz . Mert félti most öt otthon a magánytól. Midőn az ifjú szív dobogni kezd, A lélek oly merengő, olvadékony, Szeretni, szenvedni egyként fogékony. S Etelke is, Petőfiből merítve Az úti rajzot, (Baedeker hiján), Rajongva ment a szép alföldre szinte Hol délibábban fördik a virány, Hol rét, mező, virággal van behintve, S oly boldog a nép, oly hős a zsivány, Ő mindezekről eszményképet alkot, S elinduláskor víg kedvvel dalolgat. Szivét elöntő szűz szerelme kéje, E boldog érzés lelkét áthatá, Nem a fölingerelt vér szenvedélye, Sem Darwin „fajösztöne“ izgatá. Fejében zajlott hü szivek regéje, „Pál és Virginiát“ nem rég forgatá, Ilyesre gondol ő is s felfogadja, Hogy hős Balázsát a sírig se hagyja. S ím a tavasziég frissesége, bája, A zöld mező, hol utjuk áthalad, A sík vidéknek végtelen lapálya, Hol lélek és szem gáttalan, szabad, A mélaságnak e harmóniája, Mely úgy kicsalja a rejtett vágyakat. E teli álmából most ébredő Természet: új előtte a meglepő. Még egy darabka hó itt-ott kivillan, De a tavon nem látni már jeget; Nyílt tükre lágy széltől fodrozva csillan, Másolva lenn a bárány-felleget;­­Az úton út egy ürge játszva illan, A gólya andalogva lépeget, Bibié, sirály, szalonka ünnepelte, Hogy szép tavasz a zord telet kiverte. Egy pára nem száll a fény-fedte földrül, Körül az ég azúrja földig ér, Gyep, rét, vetés, mind más szint játszva zöldül, Itt kékesebb, amott sárgába tér , Rugékony pázsiton, suhanva gördül, Zörej, zaj nélkül a könnyű szekér, Pihent lovak, vihogva, friss erőben, Tocsognak a sekély vizű mezőben. A lányka lelkén vágyak serge rajzott : Tavasz, virány és első szerelem.­­—­­. . . Ah, félre tőlem szép eszményi rajzok ! Ne űzzetek csel­játékot velem. — — Pest, tél, köd és sár, lárma, hejsze-hajszok, Zaj-baj, bausse-baisse, unalmát viselem ; Hiába vagyunk messze, elvonulni, Jobb észre térni hát s kijózanúlni. Jer, próza — fesd ama képnek visszáját, Mig e bohó ábránd el nem ragad ; Törüld le csak költészet-adta báját, S akkor mutasd meg a mi ott marad : Egy torz­ vonással biggyeszd félre száját, S­em a mosolygó arc sírva fakad. — A képzelet nem lesz sehol se testté, Alföld sem oly szép, mint Petőfi festő . . . A nap hanyatlik, kezd az est leszállni, De hang se hallszik távol és közel, Az ég borúi, eső is kezd szitálni, Bőrig ható, hideg szemcséivel, A sáros útat már alig találni, A lóra hagyják, az­tán nyomra lel ; Mig végre egy megváltó elovonyítás jelzé, hogy a helység csak egy hajítás. De még odáig rozzant gát vezet be ; Magyar mac­ádám munka : sár sáron. Kerék agyig, lovuk csülkig sülyed be, S az éj meg oly sötét, mint a korom. Unott álom jön a fáradt szemekbe, De jó a sors, segít a vándoron, S hogy felfrissítse őket egy kicsit, Bedönti egy árokba a kocsit. A sár megóvja testök’, lágy kebellel, Csontjuk se tört, habár itt-ott sajog. S bevonva csokoládszínű lepellel. Tovább haladnak a gáton gyalog . A pesti kis cipő a big mederrel, Cuppanva, csókot váltva, társalog. S legyőzve egy kuvasz-had támadását, Elérik végre egy nénjök lakását. Már alszik a háznép. Sok döngetésre kidugja egy szolgáló végre orrát, S rátartva lámpását egy deszka­résre, Kinéz : „Ni, Jézus, a szemem hajót lát A pesti téni uram . . de, Borcsa, Perzse !“ . . .* És felzavar gazdát, szakácsnőt, szolgát, Tesz, vesz, szalad, fejét is majd elejti, De a kaput kinyitni elfelejti. A gazda is kel és pipára gyújtván kényelmesen szétné­z : „No hát, ki jött?“ így végre a vendégek is bejutván, Lön köz-sopánkodás a baj fölött; Etelkét nénje pelyhes ágyba dugván, Majd megfulasztja­ a dunyhák között: „Galambom ! óh csuron-viz a ruhája! Csuda lesz, ha nagy baj nélkül kiállja“. De Etelkát az álom nem kerüli ; Óh Álom úrnak jó ízlése van ; Vén asszonyokra csókját nem fecsérli, De szép leányt ha lát, hozzá suhan, Enyhíti szívét, könyyét letörüli, Ajkára csókokat lop finoman, — Irigylésre méltó cudar kamaszsza ! Mig a kelő nap — úgy kell! — elriasztja. Réfalvy visszatér, s Etelke másnap Szokatlan új szerep­körébe fog . A környezet s a házi jó szokásnak Sok ága-boga szörnyen új dolog ; Nincs vége-hossza ajtó-csapkodásnak, Szekér zörög, katostor nyikorog ; És mindezekhez a hű­­hó sara : A néni perlő és pergő szava. Mert Zsófi néni, ő mindenben ott van, Künn és belöl, mindenkinek nyomán: "’őröl, hogy férje mért ül oly nyugodtan, Senkit se szid le és semmit se bán ; De Gerzsi bácsi csak hallgat szokottan, És szívja egy pipát a más után ; Jó gazda ő, künn a tanyán, de otthon Gondolja, hadd vezényeljen az asszony. S ezt bölcsen gondolá : igy jól megosztván Kinek-kinek saját hatás­körét, Nyugodt családi éltet éltek aztán S a házi szent békét meg nem törék; A bácsi künn bíráskodott a pusztán, A néni otthon végező perét, S húsz éve múlt, hogy a vidék csudálja az egyetértést, melynek ritka párja. De volt is a családnak sok barátja, Jártak sokan vendégek, tisztelők; A szép leányt bizony mindenki látja, Hiába bújnék a világ előtt; Imádja ifja, véne , s egy-egy „bátyja“ Átkapva csípején két kézzel őt, S szemébe nézve meg-megbillegette : „De szép vagy, édes húgom, szedte-vette !“ Ételkének soká „fád“ volt ez élet. A délibáb-honból alá-bukott, Alföldi szép idyllje szerte­széledt, Mit­y eszményileg megalkotott; Kedélye ily keretbe még nem illett, Zajához is nem oly könnyen szokott, S mást lelve, mint előre képzelő, Lassan nehéz szivvel törik belé. Nehány napig sokat sir, rejtve, titkon, Megbánja, hogy miért is jött ide; Mily boldog és nyugodt volt érte otthon, Mily csendes a ház s kertjök mily üde. — De bezzeg nénje ezt nem nézi nyugton, Ily méla búra nem jut itt idő ; Sürög, forog, ront-bont, őt is szorítja, S porolni is szépecskén megtanítja. S mig megtanul egy háztartást vezetni, E lecke a legjobb vigasztaló ; Megszokja egyszerű körét szeretni S szépnek találni azt, a mi való ; És kezdi észrevétlenül feledni Eszmény-honát, mely fényes, ám csaló, S nem érve rá, merengni most felette, Még azt is, hogy csalódik, elfeledte. S miként az ábránd lassan széjveloszlott A visszatetszés sem tartott soká, A képzeletből szőtt fátyol lefoszlott, De boldogsága titkát felfogá, Jókedve megtért, arca megpiroslott, És a falut szeretni megszoká, Friss lég­körén megedzett teste-lelke, — így lett tűzről pattant leány Etelke. S mint a Tiszának csendes, halk folyása, Folyt észrevétlenül a vén idő ; Sok régi emléknek színét levássa ; Ront és tenyészt; pusztító s éltető ; Etelke vár-vár baaztalan ; Balázsa Ki tudja hol jár, róla hir se jő, Mig végre álmai közé sorozza, S képét új érzelem halványra mossa. „A­ délibábok hős­e“-b­ő­l. (Mutatvány). Másvilági bünhödés. (Beszély.) Írta: Szigligeti. (Vége.) Minthogy ez igen igen elmaradott korban, fáj­dalom, ehhez igen kevés reményünk lehet, félek, na­gyon félek, előbb fognak amaz óriás ágyúból egy üres, de jól kipárnázott­ golyóban engem a holdba lőni, sőt előbb fogják Albiont és Frankhont tenger alatti alagúttal összekötni, mint a szellemeknek azt az országutját a közforgalomnak átadni! — De bíz­zunk a jövőben, s a nálunk is tért foglaló spiritisták­­ban, tán e titok sem vész el örökre: feltalálója dús örök gyanánt fiaira és unokáira hagyja, s mikor a világ minden államadóssága ki lesz fizetve, a szel­lemi előhaladásra is többet lehet kiadni.­­Én tehát a Horváth irata alá oda írtam azt az ellenállhatlan formulát, melyben kényszerítem: fe­­dezze fel nekem: mi okból és mily módon tanúit meg a másvilágon írni és olvasni? Másnap a következő sorokat találtam íróaszta­lomon : „Minthogy ellenállhatlanul kényszerít, tudja meg a történteket. Az asztalizás és táncoltatás országos járványa megszűnvén, mi itt szép csendesen háborútlanul nyug­hattunk,de közelebb hol az egyiket, hol a mási­kat idézték fel közülünk, s az kénytelen volt egy egész néző és hallgató közönség előtt látatlanul meg­jelenni, a más eszével gondolni, a más szívével érez­ni, a más nyelvével beszélni, a más szemével olvasni, a más kezével írni, festeni, zongorázni — kivéve a kopogtatást — kopogtatni mindenik sajátkezűleg kényszerül; a lélek aztán az ily médiumnak véd­­szelleme. Az elhalt költők és művészek kényszerül­nek újra dolgozni: a világ el lesz árasztva remekmű­vekkel. Például, azok a remek képek, melyeket most néhány pesti boltban törülközőkkel s harisnyákkal felváltva árvereznek, mind ily szellemi remekművek. Ez a sűrű idézés itt valódi forradalmat idézett elő. Nehogy kudarcot valljunk egy-egy közönség előtt odafenn, gyűlést tartottunk idelenn, s minthogy én odafenn is szereposztó valok, rám bízták, hogy a sze­repeket a lelkek közt én oszszam ki. Oh uram, ez volt az irtóztató válság legsötétebb, legrettentőbb éj­jele ! — Hogyan oszszam ki a szerepeket, mikor nem tudok írni és olvasni s azt nem szabad felfedez­nem ? — Itt már nem segített rajtam az a földi prak­tika sem, hogy mind a tíz ujjam közé egy-egy sze­repet dugjak, s úgy kinálgassam azzal ezeket, hogy válaszsza ki mindenik a magáét; amaz egyszerű ok­ból, mert itt nem nyolc, hanem ötszáz szerepet kel­lett volna egyszerre kézbesitnem, — s hol vegyek annyi ujjat ? — Kénytelen voltam — képzelheti ! — a szégyen, a gyalázat! — ah, kénytelen voltam resz­ketve, vacogva, alig hallhatólag bevallani, hogy — nem tudok sem irni, sem olvasni! — Hah! — orditált unisono — nem tudsz ? — Hah, e szerint hazudtál, csaltad a világot ?! — Nem tud irni! — viszhangzott messzebb svérákból. — Nem tud olvasni! — hangzott még messzebb­ről, és így tovább, mint a távoli elhaló, földalatti mennydörgés. Aztán egy rémítő csattanás, mint hárommillió vezúv kitörése. Aztán mintha a világ minden ágyúja egyszerre dörgött volna, ily szó hangzott: „Addig ne legyen nyugta, addig legyen kóbor lélek, míg megtanul irni és olvasni, mert abban kell bűnhődnie, a miben vét­kezett! — Vigyétek!“ És beköték szememet, és felvivének és kivivé­nek és ott hagyának a legnagyobbik gazometrumban. Ah­onnan könnyű volt kiszállnom, könnyű volt a rácsos ajtón a szomorú temetőbe visszatalálnom; de nem találtam síromat, mert nem tudtam elolvasni siriratomat, pedig szépen sütött a holdvilág. így kóboroltam én szegény elhagyatott árva lé­lek két hétig vigasztalanul, de látatlanul­ találgat­tam, de nem találtam meg, a­mit kerestem.

Next