Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)
1873-02-23 / 45. szám
45-dik sz. Vasárnap, február 23. Kiadó-hivatal: Pest, barátok tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Reggelén az ünnep utáni napokat kivéve mindennap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhatálos petitser ....................10 kr Bélyegdíj minden igtatáskor .... 30 kr. Tündérkirály. (Goethe.) Ki nyargal az éjben, a szélben ? Egy atya az, a gyermek ölében . Úgy érzi, melegbe takarja, Körülé simulva a karja. ,Mért rejted el arcodat, óh mért?1 „Atyám ! nem-e látod a tündért ? Uszálya van és koronája ! “ — ,Köd szállt fiam, ottan a tájra.’ .Kedves fiú, jöjj ! jere vélem ! Majd játszadozunk — jere, — szépen . Er-parton a dísze virágnak, S sok drága ruhája anyámnak.“ „Nem hallod atyám, nem-e hát, mint Suttog nekem ott a király, sint?“ ,Ne nyugtalanítsd magad evvel, Szél játszadoz a levelekkel. „Szép kis fiú, 1687-e velem hát? Már várnak a lányaim ám rád ; Elvisznek az éjjeli táncra.S ringatnak a dalba, a táncba.“ „Nem látod-e még se atyám, ott Mint lesznek’ a lenge leányok ?“ ,Hogy látom-e? ..Utam egészen ; Vén fűz feketéi a sucétben. ,,,Szép vagy te fiúcska, szerettlek ; Kell, kell velem útnak eredned." “ „Most megfoga szörnyű kezekkel, Úgy kinoz atyám ne ereszez ell“ Nyargal lova, az atya reszket, Karján liheg s úgy nyög a gyermek ; Fáradtan elére a lakba, S karjában a gyermeke halva ! Gegus Gusztáv: Botrány a háznál. (Beszély.) Gothárd Endrétől. (Folytatás.) Az úri társaság is tudomást vett ez eseményről és meglátogatta Thalia templomát. Tömbör bárótól jött az eszme s miután indítványa helyeslésre talált, rajta volt, hogy a művészet nagylelkű pártolói mulatságban ne szenvedjenek hiányt. Felvilágosította az igazgatót, hogy legcélszerűbb volna ez alkalomból valamely közkedvességű operettet adni elő, mit maga Hajnal Benijámin remek gondolatnak ismert el, csupán abban mutatkozott némi fenakadás, hogy a társulat tagjai az énekbe nem voltak kellőleg begyakorolva, a mellett zene sem volt, sőt maga az operette-szöveg is hiányzott. Kitűzték tehát „Othellót,“ új szereposztással és Tömbör kérelmére Hajnal úr adta a szerecsent természetes színben, tudniillik festetlen arccal és észbevegyülő fürtökkel. A direktor nagy bajjal bírta kieszközölni, hogy a frakk elengedtessék ; e helyett huszárdolmányt kellett öltenie, s ezt egy városi hajdú, hatósági beleegyezés mellett kölcsönözte oda. Zelmeiné volt Desdemona, és Jago szerepe Karosaira, a komikusra lett bízva, kit Tömbör leitatni szándékozott. Végül határozatba ment, hogy a darab végén az összes személyzet a „Marseillaise“-t dudakíséret mellett fogja előadni. E barbár intézkedés által a művészek porig voltak alázva, de azért siettek feldíszíteni a termet, mi annyiból állt, hogy a mécseket megtöltötték faggyúval, a falakra itt-ott zöld ágakat szegeztek s az első padsort bőrszékekkel helyettesiték. A rendkívüli műélvezet reménye a szokottnál korábban becsödrté a helybeli közönséget, mely békétlenkedni kezdett a hosszas készülődés miatt. De Hajnal úr kijelenté, hogy ma a vidék hautevoléeje váratik, és addig semmi esetre sem lehet a darabot elkezden, míg a magas vendégek meg nem érkeznek. A honoratiorokra nézve e nyilatkozat nem volt hízelgő. Megbántva érezték magukat, és kifelé indultak a teremből, de csak az előcsarnokban felállított cukrász-bódéig, hol a nők édességekkel, a férfiak intenzívebb csemegékkel látták el magukat, és sört is ittak, miután a nádófalui cukrász nem tartotta időszerűtlennek árpalevet egyesíteni különben nem igen finom és nem igen ízletes süteményeivel. Végre kocsizörej hirdeté, hogy a várva-vártak megérkeztek. A terem szárnyas ajtaja feltárult, s beléptek előbb a hölgyek, Szárainé és Celina, Adél Szentgellértinével, Sassiné, Ilma s a coquette nevelőnő, aztán az urak, élükön báró Tömbéivel, ki a helyiséget már ismervén, a vendégeket egyenkint vezeté a részekre fentartott székekhez. Megszólalt a coulissák mögött egy rekedt hangú csengetyü, a függöny felgördült, és az előadás kezdetét véve. Tömbéi el volt ragadtatva, s a vendégek kérdőleg tekintettek egymásra, midőn meglátták a fehér Othellót, kék mentében, fekete-sárga sinórral és ama hiú törekvéssel, hogy a féltékenység ádáz kifejezését erőszakolja, inkább életuntságot, mint szenvedélyeket visszatükröző bosszú, sóvár- "ára. Karosai feltűnő ugrásért , tett, orra vörös volt, mint a paprika s vastag fekete szemöldökének folytonos rángatásával a félelem és derültség vegyes érzetét kelte föl a közönség fiatalabb részénél. Észre lehetett venni, hogy poharazott, s nem volt alaptalan a működő tagok amaz aggodalma, hogy Jago valami ostobaságot követ el, mi a társulat művészi hitelének, legalább Nádófaluban, örökre megásandja sírját. Azonban Desdemona játéka mindent jóvá tett. Annyi természetességgel adta szerepét, oly őszinte volt férje iránti ragaszkodása, oly alázatos s mégis méltóságteljes a szerencsétlenség pillanatában, minő csak az lehet a színpadon, ki az érzelmek mind eme viharaival kétségbeesetten küzdött az életben. A közönség meg volt lepve. Azonban Desdemona nem vett tudomást a tapsokról; ő nem a hatás kedvéért, hanem szerepe dicsőségéért játszott. Csak egyszer tekintett Fényveire, merőn, panaszkodva, leirhatlan fájdalommal, mintha mondani akarná : — E helyzet iszonyú mozzanataiból én sokat és sokszor átéltem. Mindezeket ábrázolni nekem oly könnyű... és mégis oly nehéz ! Adél, kinek Fényvei szomszédja volt s ki figyelemmel nézte a színésznő minden mozdulatát, kísérőjéhez fordúlva gúnyosan jegyzé meg: — Úgy látszik, Desdemona kizárólag ennek tetszését óhajtja megnyerni. Fenyves közönynyel viszonzá: — Zelmeinét régóta ismerem s úgy tartom, ő némi súlyt fektet bírálatomra. Innét a kérdő tekintet, melyben az imént részesített. Adel úgy érze, mintha meghűlt volna szivében a vér, míg arcát egyszerre forróság borította el. Zsebkendőjét öntudatlanul összegyűrte, le volt verve, mint a ki szép álomból a rideg valóra ébred, s hallatlan erőfeszítés után éles kacajjal mondá : — Fogadja szerencsekivánatomat! Fényvel elégülten mosolygott. — Amit ön gyanítani látszik, — mondá, — az nagyon hizelgő volna rám nézve, ha bírna némi alappal, azonban fájdalom, Desdemona nem ily gyöngéd értelemben különböztet meg. Adél könnyebben lélekzett. De arca szigorú maradt s a gőg metsző hangján szólt: — Nincs jogom ez érdekes viszony szálait kutatni. Egyébiránt, — téve hozzá annyi bájjal, mely elég volt rá, hogy e szavak élét elvegye, — a ki mentegetőzik, az magát vádolja. — Szabad e vádat elmondanom, s annak alapján ítéletemet kérnem ? — esdett bírája előtt meghajolva Fényvei. Adél arcáról eltűnt a kérlelketlenség kinyomata s bocsánatot ígérő mosolylyal viszonzá: — Szóljon! — Zelmei barátom volt, — kezdé Fényvei. — Sok jó napot töltöttünk együtt és sok bohóságot követtünk el, mikor még a fiatalkori csinyek mindkettőnknek érvet szereztek. De ő végtelenül könnyelmű maradt továbbra is, és viszonyt szőtt egy leánynyal, kit nőül kellett vennie akkor, midőn vagyonát teljesen elpazarolta. A család a mézesheteket szegénységben, a későbbi éveket folyvást növekedő nyomorban tölte. A költők esztelenséget beszélnek, midőn azt mondják, hogy a szerelmeseknek egy szalmakunyhó is elég. A szegény emberek mindig veszekednek, és igy Zelmesék sem voltak boldogak. Szerették egymást, de csaknem meghaltak éhen, és végre Mari a színpadra lépett, hogy a mindennapi kenyeret megszerezhesse. Férje kétségbe volt esve, hogy nem képes dolgozni; ki akart költözni Amerikába, de megbetegedett s nekem lelkemre kötötte, hogy ha meghal, legyek nejének és gyermekének V 6 VO | C. xa.* - -j iu i. i •_ vr . •■ c ? t ’I rut I r' ’ A 1z ban vábbra is beteg maradt s csak tegnap értesültem, hogy végre a tébolydában egy jótékony láz véget vetett szenvedéseinek. — S most önnek kötelessége barátja nejéről és gyermekéről gondoskodni, — mondá Adél. — Bár tehetném azt úgy, mint óhajtom, — viszontá Fenyves kedvetlenül; de, fájdalom, e kötelességteljesítés csak is a jóakaratra szorítkozik. — Ne higgye, asszonyom! — szólt e pillanatban egy hang a függönyök mögüli Adél és Fenyvei önkénytelenül oda tekintettek. Az úri vendégeket a színpadtól alig három lábnyira tér választotta el, s a színészek, midőn jelenetük nem volt, a coulissák mögé vonulva, a mellékfüggöny repedései közül kandikáltak a közönségre, sőt suttogtak is az ismertebb műbarátokkal. Zelmeiné ily függönyrepedés mögül hallgatá az Adél és Fenyves közt folyó párbeszédet, s midőn ez utóbbi tiltakozott ama feltevés ellen, mintha ő valaki iránt nagylelkűséget gyakorolna, a színésznő félrevonta a függönyt és beavatkozott. — Ne higgye, asszonyom, — ismétlő suttogva, de eléggé hallhatókig. — Ha ő nincs, talán már kivégeztem volna magamat. Mindent neki köszönhetek , hogy nem estem kétségbe, hogy gyermekem él, hogy jövője van, hogy tudok remélni és sírni örömömben. Oh, én boldogtalan boldog! Nem igaz, hogy semmit sem tesz értünk. Ellenkezőleg, nagyon is sokat tesz. Szép összeget biztosított számunkra, melynek kamataiból födezhetjük szükségeinket. És én nem maradok a színpadon tovább egy hónapnál, mikor az igazgatóval kötött szerződésem lejár. így áll a dolog aszszonyom! Ő a legnemesebb emberbarát, kit isten meg fog áldani, mert szerencsétlenek imádkoznak értte. És nem szép öntül, Fenyves úr, hogy mindezt el akarja tagadni. Fenyves boszúsan tekintett a színésznőre, de az a következő pillanatban eltűnt a függöny mögöl, mert közeledett a végjelenet, s Desdemona nyugodt lélekkel lépett a deszkákra, hogy mosolyogva haljon meg a gyilkos Othello kezei között. Az előadás véget ért s a közönség annyira meg Lapunk mai számához félív van mellékelve.