Fővárosi Lapok 1873. február (26-49. szám)

1873-02-23 / 45. szám

45-dik sz. Vasárnap, február 23. Kiadó-h­ivatal: Pest, barátok­ tere, Athenaeum-épület. Tizedik évfolyam 1873. Előfizetési díj: Félévre . . . 7 ft 2 kr. Negyedévre . 3 ft 50 kr. Reggelén az ünnep utáni napokat kivéve minden­nap. FŐVÁROSI LAPOK IRODALMI NAPI KÖZLÖNY. Szerkesztői iroda: Zöldfa­ utca 39. az. 1. em. Hirdetési díj: Hatodhatálos petit­ser ....................10 kr Bélyegdíj minden ig­­tatáskor .... 30 kr. Tündérkirály. (Goethe.) Ki nyargal az éjben, a szélben ? Egy atya az, a gyermek ölében . Úgy érzi, melegbe takarja, Körülé simulva a karja. ,Mért rejted el arcodat, óh mért?1 „Atyám ! nem-e látod a tündért ? Uszálya van és koronája ! “ — ,Köd szállt fiam, ottan a tájra.’ .Kedves fiú, jöjj ! jere vélem ! Majd játszadozunk — jere, — szépen . Er-parton a dísze virágnak, S sok drága ruhája anyámnak.­“ „Nem hallod atyám, nem-e hát, mint Suttog nekem ott a király, s­int?“ ,Ne nyugtalanítsd magad evvel, Szél játszadoz a levelekkel.­ „Szép kis fiú, 1687-e velem hát? Már várnak a lányaim ám rád ; Elvisznek az éjjeli táncra­­.S ringatnak a dalba, a táncba.“ „Nem lá­tod-e még se atyám, ott Mint lesznek’­ a lenge leányok ?“ ,Hogy látom-e? ..Utam egészen ; Vén fűz feketéi a suc­étben.­ ,,,Szép vagy te fiúcska, szeret­tlek ; Kell, kell velem útnak eredned." “ „Most megfoga szörnyű kezekkel, Úgy kinoz­­ atyám ne ereszez ell“ Nyargal lova, az atya reszket, Karján liheg s úgy nyög a gyermek ; Fáradtan elére a lakba, S karjában a gyermeke halva ! Gegus Gusztáv: Botrány a háznál. (Beszély.) Gothárd Endrétől. (Folytatás.) Az úri társaság is tudomást vett ez eseményről és meglátogatta Thalia templomát. Tömbör bárótól jött az eszme s miután indítványa helyeslésre talált, rajta volt, hogy a művészet nagylelkű pártolói mu­latságban ne szenvedjenek hiányt. Felvilágosította az igazgatót, hogy legcélszerűbb volna ez alkalom­ból valamely közkedvességű operettet adni elő, mit maga Hajnal Benijámin remek gondolatnak ismert el, csupán abban mutatkozott némi fenakadás, hogy a társulat tagjai az énekbe nem voltak kellőleg be­gyakorolva, a mellett zene sem volt, sőt maga az operette-szöveg is hiányzott. Kitűzték tehát „Othel­­lót,“ új szereposztással és Tömbör kérelmére Hajnal úr adta a szerecsent természetes színben, tudniillik festetlen arccal és észbevegyülő fürtökkel. A direk­tor nagy bajjal bírta kieszközölni, hogy a frakk el­engedtessék ; e helyett huszárdolmányt kellett ölte­nie, s ezt egy városi hajdú, hatósági beleegyezés mel­lett kölcsönözte oda. Zelmeiné volt Desdemona, és Jago szerepe Kar­osaira, a komikusra lett bízva, kit Tömbör leitatni szándékozott. Végül határozatba ment, hogy a darab végén az összes személyzet a „Marseillaise“-t duda­­kíséret mellett fogja előadni. E barbár intézkedés által a művészek porig vol­tak alázva, de azért siettek feldíszíteni a termet, mi annyiból állt, hogy a mécseket megtöltötték faggyú­val, a falakra itt-ott zöld ágakat szegeztek s az első padsort bőrszékekkel helyettesiték. A rendkívüli műélvezet reménye a szokottnál korábban becsödrté a helybeli­ közönséget, mely bé­­kétlenkedni kezdett a hosszas készülődés miatt. De Hajnal úr kijelenté, hogy ma a vidék hautevoléeje váratik, és addig semmi esetre sem lehet a darabot elkezden, míg a magas vendégek meg nem ér­keznek. A honoratiorokra nézve e nyilatkozat nem volt hízelgő. Megbántva érezték magukat, és kifelé in­dultak a teremből, de csak az előcsarnokban felállí­tott cukrász-bódéig, hol a nők édességekkel, a férfiak intenzívebb csemegékkel látták el magukat, és sört is ittak, miután a nádófalui cukrász nem tartotta időszerűtlennek árpalevet egyesíteni különben nem igen finom és nem igen ízletes süteményeivel. Végre kocsizörej hirdeté, hogy a várva-vártak megérkeztek. A terem szárnyas ajtaja feltárult, s beléptek előbb a hölgyek, Szárainé és Celina, Adél Szentgellértinével, Sassiné, Ilma s a coquette nevelő­­nő, aztán az urak, élükön báró Tömbéivel, ki a he­lyiséget már ismervén, a vendégeket egyenkint ve­­zeté a részekre fentartott székekhez. Megszólalt a coulissák mögött egy rekedt han­gú csengetyü, a függöny felgördült, és az előadás kezdetét véve. Tömbéi el volt ragadtatva, s a vendégek kér­­dőleg tekintettek egymásra, midőn meglátták a fehér­­ Othellót, kék mentében, fekete-sárga sinórral és ama­­ hiú törekvéssel, hogy a féltékenység ádáz kifejezését erőszakolja, inkább életuntságot, mint szenvedélyeket visszatükröző bosszú, sóvár- "ára. Karosai feltűnő ugrásért­ , tett, orra vörös volt, mint a paprika s vastag fekete szemöldökének foly­tonos rángatásával a félelem és derültség vegyes ér­zetét kelte föl a közönség fiatalabb részénél. Észre lehetett venni, hogy poharazott, s nem volt alaptalan a működő tagok amaz aggodalma, hogy Jago valami ostobaságot követ el, mi a társulat művészi hitelé­nek, legalább Nádófaluban, örökre megásandja sírját. Azonban Desdemona játéka mindent jóvá tett. Annyi természetességgel adta szerepét, oly őszinte volt férje iránti ragaszkodása, oly alázatos s mégis méltóságteljes a szerencsétlenség pillanatában, minő csak az lehet a színpadon, ki az érzelmek mind eme viharaival kétségbeesetten küzdött az életben. A közönség meg volt lepve. Azonban Desde­mona nem vett tudomást a tapsokról; ő nem a hatás kedvéért, hanem szerepe dicsőségéért játszott. Csak egyszer tekintett Fény­veire, merőn, panaszkodva, leirhatlan fájdalommal, mintha mondani akarná : — E helyzet iszonyú mozzanataiból én sokat és sokszor átéltem. Mindezeket ábrázolni nekem oly könnyű... és mégis oly nehéz ! Adél, kinek Fény­vei szomszédja volt s ki figye­lemmel nézte a színésznő minden mozdulatát, kísérő­jéhez fordúlva gúnyosan jegyzé meg: — Úgy látszik, Desdemona kizárólag ennek tet­szését óhajtja megnyerni. Feny­ves közöny­nyel viszonzá: — Zelmeinét régóta ismerem s úgy tartom, ő némi súlyt fektet bírálatomra. Innét a kérdő tekin­tet, melyben az imént részesített. Adel úgy érze, mintha meghűlt volna szivében a vér, míg arcát egyszerre forróság borította el. Zseb­kendőjét öntudatlanul összegyűrte, le volt verve, mint a ki szép álomból a rideg valóra ébred, s hallatlan erő­feszítés után éles kacajjal mondá : — Fogadja szerencsekivánatomat! Fény­vel elégülten mosolygott. — A­mit ön gyanítani látszik, — mondá, — az nagyon hizelgő volna rám nézve, ha bírna némi alap­pal, azonban fájdalom, Desdemona nem ily gyöngéd értelemben különböztet meg. Adél könnyebben lélekzett. De arca szigorú ma­radt s a gőg metsző hangján szólt: — Nincs jogom ez érdekes viszony szálait ku­tatni. Egyébiránt, — téve hozzá annyi bájjal, mely elég volt rá, hogy e szavak élét elvegye, — a ki men­tegetőzik, az magát vádolja. — Szabad e vádat elmondanom, s annak alap­ján ítéletemet kérnem ? — esdett bírája előtt megha­jolva Fény­vei. Adél arcáról eltűnt a kérlelketlenség kinyomata s bocsánatot ígérő mosolylyal viszonzá: — Szóljon! — Zelmei barátom volt, — kezdé Fény­vei. — Sok jó napot töltöttünk együtt és sok bohóságot kö­vettünk el, mikor még a fiatalkori csinyek mindket­tőnknek érvet szereztek. De ő végtelenül könnyel­mű maradt továbbra is, és viszonyt szőtt egy leány­­nyal, kit nőül kellett vennie akkor, midőn vagyonát teljesen elpazarolta. A család a mézes­heteket sze­génységben, a későbbi éveket folyvást növekedő nyomorban tölte. A költők esztelenséget beszélnek, midőn azt mondják, hogy a szerelmeseknek egy szal­­makunyhó is elég. A szegény emberek mindig vesze­kednek, és igy Zelmesék sem voltak boldogak. Sze­rették egymást, de csaknem meghaltak éhen, és vég­re Mari a színpadra lépett, hogy a mindennapi ke­nyeret megszerezhesse. Férje kétségbe volt esve, hogy nem képes dolgozni; ki akart költözni Ameri­kába, de megbetegedett s nekem lelkemre kötötte, hogy ha meghal, legyek nejének és gyermekének V 6 VO | C. xa.* - -j iu i. i •_ vr . •■ c ? t ’I r­ut I r' ’ A 1z­ ban vábbra is beteg maradt s csak tegnap értesültem, hogy végre a tébolydában egy jótékony láz véget vetett szenvedéseinek. — S most önnek kötelessége barátja nejéről és gyermekéről gondoskodni, — mondá Adél. — Bár tehetném azt úgy, mint óhajtom, — vi­szontá Feny­ves kedvetlenül;­­ de, fájdalom, e kö­telességtelj­esítés csak is a jóakaratra szorítkozik. — Ne higgye, asszonyom! — szólt e pillanatban egy hang a függönyök mögüli Adél és Feny­vei ön­kénytelenül oda tekintettek. Az úri vendégeket a színpadtól alig három láb­­nyira tér választotta el, s a színészek, midőn jelene­tük nem volt, a coulissák mögé vonulva, a mellék­függöny repedései közül kandikáltak a közönségre, sőt suttogtak is az ismertebb műbarátokkal. Zelmeiné ily függönyrepedés mögül hallgatá az Adél és Fenyves közt folyó párbeszédet, s midőn ez utóbbi tiltakozott ama feltevés ellen, mintha ő va­laki iránt nagylelkűséget gyakorolna, a színésznő fél­revonta a függönyt és beavatkozott. — Ne higgye, asszonyom, — ismétlő suttogva, de eléggé hallhatókig. — Ha ő nincs, talán már kivégez­tem volna magamat. Mindent neki köszönhetek , hogy nem estem kétségbe, hogy gyermekem él, hogy jövője van, hogy tudok remélni és sírni örömömben. Oh, én boldogtalan boldog! Nem igaz, hogy semmit sem tesz értünk. Ellenkezőleg, nagyon is sokat tesz. Szép összeget biztosított számunkra, melynek kama­taiból födezhetjük szükségeinket. És én nem mara­dok a színpadon tovább egy hónapnál, mikor az igaz­gatóval kötött szerződésem lejár. így áll a dolog asz­­szonyom! Ő a legnemesebb emberbarát, kit isten meg fog áldani, mert szer­encsétlenek imádkoznak értte. És nem szép öntül, Fenyves úr, hogy mindezt el akarja tagadni. Fenyves boszúsan tekintett a színésznőre, de az a következő pillanatban eltűnt a függöny mögöl, mert közeledett a végjelenet, s Desdemona nyugodt lélekkel lépett a deszkákra, hogy mosolyogva haljon meg a gyilkos Othello kezei között. Az előadás véget ért s a közönség annyira meg Lapunk mai számához félív van mellékelve.

Next